A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-05-18 / 16. szám
cLegenda aijrül., „ papnkaSrol TERSANSZKY J. JENÖ A mezőőr kitűnően emlé■ kezett a tavalyi vadászatra. A mezőőr tehát, kez- I dettől fogva élesen figyelte • a kocsist hogy: vajon nem lök-e oda egy-egy nyulat a bokor alá a zsákmányból, bűnös szándékkal? Mert ha észreveszi ezt, akkor persze hogy nem reccsint rá a kocsisra!... Van módja más is egy ilyen nyúltolvaj megbüntetésének!... Majd érte jön este az eldugott nyulakért. Könnyű megjegyeznie, merre vannak... És megint jól jár! A tolvajt így bünteti meg! És általa a bank szűkmarkúságát szintén. Így spekulált a becsületes mezőőr magában. Arról nem is szólva, hogy tanakodásában odáig is eljutott, hogy: persze, a legrosszabb esetben, ha a kocsisnak nem jutna eszébe eldugni nyulat a mezőn, akkor a smucig bank ugyan megérdemli, hogy ő maga felejtsen künn egy-két döglött nyulat a mezőn, és este véletlen meglelje magának. Hát a mezőőrnek ezt a szép eszmemenetét borította föl a kocsis mostan, amikor nyíltan paklira szólította föl a mezőőrt. — Halli-e, koma? Nem kén csak úgy erre-arra elhagyogatni egy-két nyulat ebből a teméntelen sokból? Veszik is ezek az urak észre! Maga összeszedné este ... Hem? ... Mútyiba! ... Holnap erre hajtanék! Na, a mezőőr most aztán dühös zavarba került. Mit csináljon?... Érdemes-e ezzel a tolvaj kocsissal pakliba állani, akinek ezer módja elsóznia városban a vadat?... Vagy adja a fölháborodott, becsületes hivatalnokot a kocsis előtt?... De akkor már kezdje is!... Szerencséje volt direkte a mezőőrnek, hogy ebben a válságos percben váratlan incidens segített a zavarán. A mezőőrrel volt természetesen a kutyája. Szép, sárga fajvizsla volt ez az eb. A vadászat láza valósággal megőrjítette szegény állatot. A vér, a puskalövések... Uff! Mert hát nyilvánvaló, hogy a mezőőr pórázon kellett vigye a kutyát a körvadászat alatt... Nem volt szabad a vizslának össze-vissza futkosnia, és idő előtt fölugrasztani a vadat az urak előtt. A körvadászat más technikával megy, mint a hajtó... Nos és meg is sörétezhették volna a drága kutyát ezek a kocavadászok a bankból... Szóval a mezőőrnek itt künn most a kutya csak arra való volt, hogy ha véletlen csakugyan elmenne a mezőn lelőtt nyúl mellett ő maga, akkor a vizsla fölhívja az elejtett vadra a figyelmet. Erre pedig még jobb volt pórázon a vizsla, mint szabadon. Direkte odarángatta a mezőőrt minden véres nyúlhoz. Csoda okos, jól fegyelmezett állat volt ez a sárga vizsla. A mezőőrnek legalább tíz szavát pontosan értette. Példának okáért jelenleg a körvadászat alatt, a mezőőr rettentő szigorú parancsára, teljesen mellőznie kellett az ugatást a vizslának. Pánikot ne teremtsen a nyulak között a távolban, és tovariassza őket a szomszéd vadászterületre. pedig egészen-egészen vizslahang, amivel azt jelzi, hogy eleven vad van a közelben. Az nem nyüszítés, hanem halk vakkantás. Azt minden vadászember érti. És erre a hangra az következik a vizslánál, hogy ő lapul le a földhöz. És aztán lassan kúszik a földön, a vad felé. A vadász lassan megy a vizsla nyomában. Jó vizsla még vissza-vissza is sandít a gazdájára, és vár rá. Csak mikor már pont lövéstávolra van a vizsla a vadtól, akkor ugrik föl hangos ugatással, hogy felriassza lövésre a vadat. Hát éppen mikor a mezőőr zavarba jött a kocsis előtt, vizslája nagyot rántott a pórázán, és eleven vadra vakkantott. A nyüszítést abbahagyta. — Mia, mia? Mi lél? — fordult hátra kutyájára a mezőőr, a kocsisnak való felelet helyett: — Mit szimatoltál? A vizsla pedig pontosan betartotta a vadászkutya leckét. Először lesunyított a hóra, annak a kökénybokornak az irányában, ahol Paprikás kuksolt. És jelezte ezzel a vizsla, hogy közel) vad nyomában van. De miután a vad már lőtávolon is volt, tehát az okos vizsla csak azt várta meg, hogy ráfigyelt-e már gazdája? A következő pillanatban a vizsla hangos ugatással ugrott föl fektéből. Tyűha! Mi történt erre? Az, hogy a mezőőr háttal állván annak a kökénybokornak, amely alatt Paprikás lapult, és a nyaka hátratekerve lévén, rögvest elvesztette egyensúlyát, a kutya pórázának hatalmas rántására. És hepp! A mezőőr puskástól, táskástól, összeNahát, most pedig itt volt az a szituáció, hogy a mezőőr a kocsissal állott meg tereferére, éppen Paprikás lelőtt édesanyja teteménél. Paprikás jól hallotta a dupla emberhangot kis távolra. De attól éppenséggel nem tartotta szükségesnek, hogy moccanjon búvóhelyén. Hanem Paprikásra nézve ott volt egy harmadik fenyegető személyiség is. A vizsla! Ennek a harmadik ellenségnek a jelenléte pedig egészen más nyúlszabályzatot érintett. A kutya elől általában, úgyszintén farkas elől, ellenkezőleg sosem kell lapulni a nyúlnak. Mert a kutya így is a szagáról, nyomáról rászalad a nyúl búvóhelyére. A kutya, farkas elől menekülni, minél nagyobb térköz a legbiztosabb. Kutya hangjára, szagára rögtön iramodni!... Ez a nyúlregula! Mi történt tehát? Az alatt a pár pillanat alatt, amíg a kocsis megtette erkölcstelen javaslatát a mezőőrnek, a vizslának sok vérszagtól eltompult szaglása végre mégis megszimatolta Paprikást, a közeli, eleven vad szagát. Az A vizslának mindössze a halk nyüszítésig volt szabad elmennie a mezőőr pórázán. Ezt a hangot hallatta a kutya állandóan, és olyan kínszenvedésesen, hogy a mezőőrnek magának összefacsarodott néha rajta a szíve. Viszsza-visszanézett elgyötört tekintetével az eb gazdájára, és majdhogy meg nem szólalt: hát szánj meg már, eressz egy kissé szabadon, mikor jól tudod, hogy a gyönyör paroxizmusa számomra a gyilkos rohanás a vad nyomában, és a poklok kárhozata ez az örv, a nyakamon a szíjjal, amit máskor béketűrően viselek! szedett nyúlástól együtt a hóra hemperedett hanyatt. Tehát a mezőőr nem láthatta meg, hogy a kökénybokor alul elszökött Paprikás, és vad iramban menekül tova. A mezőőr csak azt látta, hogy a kocsis, vele szemben, csapja földre nyulait, és röhögve ordítja: — Hű. azt a micsodáját! Ahol is egy, ni! És a vizsla veszettül táncol a pórázon, és teli torokkal ugat, hogy a határ zeng tőle. Persze, eközben már Paprikás jó messze járt. Jól hordó puska, jó vadász kezében, talán még elérte volna így is Paprikást. Csakhogy a mezőőrt, a helyzetre ocsúdva a havon olyan gyalázatos inzultus érte közben, a kocsis részéről, hogy még puskája használatáról is megfeledkezett. A kocsis, nagy vadászlázában, nekirontott a hóról tápászkodó mezőőrnek : — Ej, a szentségét! Hát micsoda puskás maga, hogy itt fut el a nyúl az orra elől. Legalább ezt a dögöt engedje utána! És ezzel a kocsis megragadta a vizsla pórázát, lekapcsolta a patentkapcsot a mezőőr nadrágszíjáról önkényesen. Hát a vizsla az öröm eksztázisában szökkent rögtön a Paprikás nyomóba, pórázostól, és vad ugatás helyett fölvette a vadat hajtó eb szabályos ciholását. Ez már olyan vadászkutyái jog és kötelesség volt a vizslától, hogy további parancsra várni gazdájától, vagy törődni egyáltalán mással is, mint a vad üldözésével, ha egyszer1 rábocsátották, az már poltrohonság lett volna. A mezőőr vizslája pedig nem holmi kuvasz volt, hanem pedigrés, kitenyésztett, nemes állat. De a mezőőr nem is bánta egyelőre kutyáját, attól a vak dühtől, ami megszállotta ennek a rücskös, városi kocsisnak szemtelen leckéztetésére és eljárására: — De azt a piszok lócsiszár teremtését magának! Engem mer maga kioktatni vad előtt, tízéves szolgálatom után? És kiereszti a kutyámat? Azt a cipőfejű nemjóját is! A gebéihez ért maga, nem a vadászathoz! Majd felel most maga ezért a kutyáért az uraknak is, hogy körvadászathoz kutyát enged oda. De nekem is felel, ha megsörétezteti a kutyámat ezekkel a városi kocavadászokkal itten. Maga Isten vad barma! Persze a kocsis erre vissza! De hát talán mellékes, hogyan osztozott tovább ez a két derék ember és miben maradtak végül. A nyulak leghitványabbja is berendezkedett annyira a menekülésre, hogy legfeljebb az agár fogja el élve. Paprikásnak az üldöző vizslával szemben nyert ügye volt akkora előnnyel, hogy a havon a kutyaláb rossz mankó, míg a nyúlnak valóságos sítalp a lába. Mindennek tetejében pedig a vizsla nyakában ott tekergeti, csapkodott, akadt a bokrokba az a vacak póráz. Paprikás és a hajtó vizsla között tehát a távolság nemhogy csökkent volna, de nőttön nőtt. Ha netán Paprikás helyes irányt vett volna iramodtában kifelé jobbra, a völgyön föl, a puszta felé, a vizsla a legnagyobb kudarccal marad le tőle. Ámde Paprikás volt az idei szaporulat legbutább nyula. Paprikás először egyenesen nekiszaladt volna a tovavonult vadászok másodjára alakuló körének. Aztán pedig, mikor a vadászokat észrevette Paprikás, akkor balra fordult, a mezőnek. (Folytatjuk) A. Zalay illusztrációja 18
