A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-05-18 / 16. szám

cLegenda aijrül., „ papnkaSrol TERSANSZKY J. JENÖ A mezőőr kitűnően emlé­­■ kezett a tavalyi vadászat­ra. A mezőőr tehát, kez- I dettől fogva élesen figyelte • a kocsist hogy: vajon nem lök-e oda egy-egy nyulat a bokor alá a zsákmányból, bűnös szándékkal? Mert ha észreveszi ezt, akkor persze hogy nem reccsint rá a kocsisra!... Van módja más is egy ilyen nyúltolvaj megbüntetésének!... Majd érte jön este az eldugott nyu­­lakért. Könnyű megjegyeznie, merre vannak... És megint jól jár! A tol­vajt így bünteti meg! És általa a bank szűkmarkúságát szintén. Így spekulált a becsületes mezőőr magában. Arról nem is szólva, hogy tanakodásában odáig is eljutott, hogy: persze, a legrosszabb esetben, ha a kocsisnak nem jutna eszébe el­dugni nyulat a mezőn, akkor a smu­­cig bank ugyan megérdemli, hogy ő maga felejtsen künn egy-két dög­lött nyulat a mezőn, és este véletlen meglelje magának. Hát a mezőőrnek ezt a szép esz­memenetét borította föl a kocsis mostan, amikor nyíltan paklira szó­lította föl a mezőőrt. — Halli-e, koma? Nem kén csak úgy erre-arra elhagyogatni egy-két nyulat ebből a teméntelen sokból? Veszik is ezek az urak észre! Maga összeszedné este ... Hem? ... Mútyi­­ba! ... Holnap erre hajtanék! Na, a mezőőr most aztán dühös zavarba került. Mit csináljon?... Érdemes-e ezzel a tolvaj kocsissal pakliba állani, akinek ezer módja elsóznia városban a vadat?... Vagy adja a fölháborodott, becsületes hi­vatalnokot a kocsis előtt?... De ak­kor már kezdje is!... Szerencséje volt direkte a mező­őrnek, hogy ebben a válságos perc­ben váratlan incidens segített a za­varán. A mezőőrrel volt természetesen a kutyája. Szép, sárga fajvizsla volt ez az eb. A vadászat láza valósággal megőr­jítette szegény állatot. A vér, a pus­kalövések... Uff! Mert hát nyilvánvaló, hogy a me­zőőr pórázon kellett vigye a kutyát a körvadászat alatt... Nem volt szabad a vizslának össze-vissza fut­kosnia, és idő előtt fölugrasztani a vadat az urak előtt. A körvadászat más technikával megy, mint a haj­tó... Nos és meg is sörétezhették volna a drága kutyát ezek a koca­vadászok a bankból... Szóval a mezőőrnek itt künn most a kutya csak arra való volt, hogy ha véletlen csakugyan elmenne a mezőn lelőtt nyúl mellett ő maga, akkor a vizsla fölhívja az elejtett vadra a figyelmet. Erre pedig még jobb volt pórázon a vizsla, mint sza­badon. Direkte odarángatta a mező­őrt minden véres nyúlhoz. Csoda okos, jól fegyelmezett állat volt ez a sárga vizsla. A mezőőrnek legalább tíz szavát pontosan értette. Példának okáért jelenleg a körva­dászat alatt, a mezőőr rettentő szi­gorú parancsára, teljesen mellőznie kellett az ugatást a vizslának. Páni­kot ne teremtsen a nyulak között a távolban, és tovariassza őket a szom­széd vadászterületre. pedig egészen-egészen vizslahang, amivel azt jelzi, hogy eleven vad van a közelben. Az nem nyüszítés, hanem halk vakkantás. Azt minden vadászember érti. És erre a hangra az következik a vizslánál, hogy ő lapul le a föld­höz. És aztán lassan kúszik a föl­dön, a vad felé. A vadász lassan megy a vizsla nyomában. Jó vizsla még vissza-vissza is sandít a gazdá­jára, és vár rá. Csak mikor már pont lövéstávolra van a vizsla a vad­tól, akkor ugrik föl hangos ugatás­sal, hogy felriassza lövésre a vadat. Hát éppen mikor a mezőőr zavar­ba jött a kocsis előtt, vizslája na­gyot rántott a pórázán, és eleven vadra vakkantott. A nyüszítést ab­bahagyta. — Mia, mia? Mi lél? — fordult hátra kutyájára a mezőőr, a kocsis­nak való felelet helyett: — Mit szimatoltál? A vizsla pedig pontosan betartotta a vadászkutya leckét. Először lesunyított a hóra, annak a kökénybokornak az irányában, a­­hol Paprikás kuksolt. És jelezte ez­zel a vizsla, hogy közel) vad nyo­mában van. De miután a vad már lőtávolon is volt, tehát az okos vizs­la csak azt várta meg, hogy ráfi­­gyelt-e már gazdája? A következő pillanatban a vizsla hangos ugatás­sal ugrott föl fektéből. Tyűha! Mi történt erre? Az, hogy a mezőőr háttal állván annak a kökénybokornak, amely alatt Paprikás lapult, és a nyaka hátratekerve lévén, rögvest elvesz­tette egyensúlyát, a kutya pórázá­nak hatalmas rántására. És hepp! A mezőőr puskástól, táskástól, össze­Nahát, most pedig itt volt az a szituáció, hogy a mezőőr a kocsissal állott meg tereferére, éppen Papri­kás lelőtt édesanyja teteménél. Paprikás jól hallotta a dupla em­berhangot kis távolra. De attól ép­penséggel nem tartotta szükséges­nek, hogy moccanjon búvóhelyén. Hanem Paprikásra nézve ott volt egy harmadik fenyegető személyi­ség is. A vizsla! Ennek a harmadik ellenségnek a jelenléte pedig egészen más nyúlszabályzatot érintett. A kutya elől általában, úgyszin­tén farkas elől, ellenkezőleg sosem kell lapulni a nyúlnak. Mert a ku­tya így is a szagáról, nyomáról rá­szalad a nyúl búvóhelyére. A kutya, farkas elől menekülni, minél na­gyobb térköz a legbiztosabb. Kutya hangjára, szagára rögtön iramod­ni!... Ez a nyúlregula! Mi történt tehát? Az alatt a pár pillanat alatt, a­­míg a kocsis megtette erkölcstelen javaslatát a mezőőrnek, a vizslának sok vérszagtól eltompult szaglása végre mégis megszimatolta Papri­kást, a közeli, eleven vad szagát. Az A vizslának mindössze a halk nyüszítésig volt szabad elmennie a mezőőr pórázán. Ezt a hangot hallatta a kutya ál­landóan, és olyan kínszenvedésesen, hogy a mezőőrnek magának össze­­facsarodott néha rajta a szíve. Visz­­sza-visszanézett elgyötört tekinteté­vel az eb gazdájára, és majdhogy meg nem szólalt: hát szánj meg már, eressz egy kissé szabadon, mi­kor jól tudod, hogy a gyönyör pa­­roxizmusa számomra a gyilkos ro­hanás a vad nyomában, és a poklok kárhozata ez az örv, a nyakamon a szíjjal, amit máskor béketűrően vi­selek! szedett nyúlástól együtt a hóra hem­­peredett hanyatt. Tehát a mezőőr nem láthatta meg, hogy a kökénybokor alul elszökött Paprikás, és vad iramban menekül tova. A mezőőr csak azt látta, hogy a kocsis, vele szemben, csapja földre nyulait, és röhögve ordítja: — Hű. azt a micsodáját! Ahol is egy, ni! És a vizsla veszettül táncol a pó­rázon, és teli torokkal ugat, hogy a határ zeng tőle. Persze, eközben már Paprikás jó messze járt. Jól hordó puska, jó va­dász kezében, talán még elérte vol­na így is Paprikást. Csakhogy a me­zőőrt, a helyzetre ocsúdva a havon olyan gyalázatos inzultus érte köz­ben, a kocsis részéről, hogy még puskája használatáról is megfeled­kezett. A kocsis, nagy vadászlázában, ne­kirontott a hóról tápászkodó mező­őrnek : — Ej, a szentségét! Hát micsoda puskás maga, hogy itt fut el a nyúl az orra elől. Legalább ezt a dögöt engedje utána! És ezzel a kocsis megragadta a vizsla pórázát, lekapcsolta a patent­kapcsot a mezőőr nadrágszíjáról ön­kényesen. Hát a vizsla az öröm eksztázisá­ban szökkent rögtön a Paprikás nyomóba, pórázostól, és vad ugatás helyett fölvette a vadat hajtó eb szabályos ciholását. Ez már olyan vadászkutyái jog és kötelesség volt a vizslától, hogy to­vábbi parancsra várni gazdájától, vagy törődni egyáltalán mással is, mint a vad üldözésével, ha egyszer1 rábocsátották, az már poltrohonság lett volna. A mezőőr vizslája pedig nem hol­mi kuvasz volt, hanem pedigrés, ki­tenyésztett, nemes állat. De a mezőőr nem is bánta egye­lőre kutyáját, attól a vak dühtől, ami megszállotta ennek a rücskös, városi kocsisnak szemtelen leckézte­­tésére és eljárására: — De azt a piszok lócsiszár te­remtését magának! Engem mer ma­ga kioktatni vad előtt, tízéves szol­gálatom után? És kiereszti a ku­tyámat? Azt a cipőfejű nemjóját is! A gebéihez ért maga, nem a vadá­szathoz! Majd felel most maga ezért a kutyáért az uraknak is, hogy kör­vadászathoz kutyát enged oda. De nekem is felel, ha megsörétezteti a kutyámat ezekkel a városi kocava­dászokkal itten. Maga Isten vad barma! Persze a kocsis erre vissza! De hát talán mellékes, hogyan osztozott tovább ez a két derék em­ber és miben maradtak végül. A nyulak leghitványabbja is be­rendezkedett annyira a menekülés­re, hogy legfeljebb az agár fogja el élve. Paprikásnak az üldöző vizslá­val szemben nyert ügye volt akkora előnnyel, hogy a havon a kutyaláb rossz mankó, míg a nyúlnak valósá­gos sítalp a lába. Mindennek tetejé­ben pedig a vizsla nyakában ott te­kergeti, csapkodott, akadt a bok­rokba az a vacak póráz. Paprikás és a hajtó vizsla között tehát a távolság nemhogy csökkent volna, de nőttön nőtt. Ha netán Paprikás helyes irányt vett volna iramodtában kifelé jobb­ra, a völgyön föl, a puszta felé, a vizsla a legnagyobb kudarccal ma­rad le tőle. Ámde Paprikás volt az idei sza­porulat legbutább nyula. Paprikás először egyenesen nekiszaladt volna a tovavonult vadászok másodjára alakuló körének. Aztán pedig, mikor a vadászokat észrevette Paprikás, akkor balra fordult, a mezőnek. (Folytatjuk) A. Zalay illusztrációja 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom