A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-05-18 / 16. szám
A proletár internacionalizmus, az elért nagyszerű munxasikerek, és a társadalmi haladásért folytatott harc jegyében ünnepelték Bratislava dolgozói május elsejét. A Malinovszkij úton megtartott felvonulás előtt Jozef Lenárt, a CSKP KB Elnökségének tagja, a SZLKP KB első titkára mondott ünnepi beszédet. °Ukv>' Világszerte színpompás felvonulásokon ünnepelték a nemzetközi szolidaritás legszebb és legnagyobb ünnepét, május elsejét. Prágában, a virágzó réthez hasonló letnoi téren vonultak föl az üzemek és a szervezetek képviselői. A prágai felvonulás előtt Gustáv Husák elvtárs, a CSKP KB főtitkára, hazánk elnöke mondott beszédet. — A béke alapvető feltétel, hogy sikeresen építhessük a fejlett szocialista társadalmat és biztosíthassuk dolgozóink még teljesebb és gazdagabb életét. E célok elérésére törekvő békés munkánk szavatolója, nemzeti szabadságunk és állami függetlenségünk biztosítéka volt és marad a Szovjetunióval és a szocialista közösség további országaival való testvéri kapcsolataink szüntelen szilárdítása és elmélyítése — mondotta beszédében Gustáv Husák elvtárs. (ČSTK lelvételek) KÉPES HÍRADÓ Jozef Lenárt, a CSKP KB Elnökségének tagja, a SZLKP KB első titkára Peter Colotka elvtárs, a CSKP KB Elnökségének tagja, a SZLSZK miniszterelnöke társaságában 13 szlovákiai dolgozónak kiváló munkájuk elismeréséül magas állami kitüntetéseket adott át. Képünkön Peter Colotka elvtárs Ivan Rajniak színművésznek gratulál. A prágai vár újjáépített és virágokkal díszített Spanyol-termében Gustáv Husák, a CSKP KB főtitkára, hazánk elnöke és Ľubomír Strougal a CSSZSZK miniszterelnöke ünnepélyes keretek között tüntették ki az ország legjobb dolgozóit. A Szocialista Munka Hőse címet, a Vörös Zászló Érdemrendet, a Győzelmes Február Érdemrendet és a Munkaérdemrendet összesen 63 csoport és egyén vette át. A Klement Gottwald Állami Díjban 21-en részesültek. Kiváló alkotó munkájukért pedig nyolcnak a Nemzeti művész címet adományozták. GYERMEKNAPI GONDOLATOK Tavasz van, zsongó tavasz. Szikrázik a napfény, virágba borulnak a fák, zöldéit a pázsitok füve. A sétányok megtelnek gyerekkocsit toló kismamákkal. Soha ennyi kocsit toló, soha ennyi áldott állapotban lévő fiatal asszonyt nem láttam még életemben, mint manapság, pedig jócskán túl járok már az ötödik x-en. S hogy ezt látja az ember utcán, üzletben, szórakozóhelyen, mindenképpen jó dolog. Jó ez a bő gyermekáldás, örömmel tölti el az embert. S azért is jó, mert ez biztos jele a békének, a létbiztonságnak és a jövőben vetett hitnek. S a gyerekek! A jól öltözöttek, a jól tápláltok, amint elözönlik a játszótereket. Várat építenek — vagy éppenséggel iskolát, gyárat, lakóházat — a homokozóban. Milyen felemelő látvány, ahogy gondtalanul, önfeledten fociznak, hintáznak vagy fogácskáznak. Csilingelő kacagásuk a legszebb muzsika a fülünknek, nekünk szülőknek és nagyszülőknek. S közben csillog a szemük, arcuk majd kicsattan az egészségtől. Hát ez valóságos csoda. Vagy mégsem? Talán nem is az, ha jobban utána gondol az ember. Mindez pártunk és kormányunk család- és ifjúság-politikájának a következménye, eredménye. Talán felesleges is felsorolni a családról — kismamákról, gyermekekről, ifjúságról — való gondoskodást, szociális juttatásokat, hiszen mindannyian ismerjük, a saját „bőrünkön'' tapasztaljuk. Nem kell különösebben hangsúlyozni a bölcsődék, óvodák, iskolák, az ingyenes orvosi ellátotsóg, a családi pótlékok, a közszolgáltatási hálózat és egyebek óriási jelentőségét, hasznát és segítségét, amit közvetve vagy közvetlenül nyújt, juttat társadalmunkban egy-egy családnak. Most, amikor ezeket a sorokat írom, akaratlanul is a saját gyerekkoromra gondolok. Az akkori viszonyokra: a sivárságra, a szürkeségre, s a kilátástalanságra. Most érzem csak igazán, miért jobbik a világnak ez a fele, ahol mi élünk, ahol ma igazán, a szó szoros valódi értelmében véve boldog gyermekkor a gyermekkor! Mert ma még sajnos nem mondhatjuk el ezt a földkeregség minden gyermekéről. A tévé képernyője előtt ülve gyakran elszorul az ember szíve, ha közeli és távoli földrészek sanyarú sorsú gyermekeit látja. Szomorú látvány a vézna testű, holdvilág arcú gyermek, akinek az orca két óriásra tágult szemből áll, két világító fáklyából, melyek panaszt s egyben vádat lobognak felénk. Vádolnak és perelnek az élet nevében a holnapért, a jövőért. Perelnek egy falat kenyérért, egy csésze illatos tejért, gondtalanságért, mosolyért, egy kis napfényért, emberségért és szeretetért. Az ember akaratlanul is bűntudatot érez a sorsukért. Valóban bűntudatot érez a huszadik század embere, aki magát felnőttnek érzi és vallja. De mit használ vele azokkal szemben, akik sötét felhőt tolnak a napra, akik elvonják a gyermeki száj elől a falatot, akik ellopják arcukról a mosolyt s szívükből kiölik az örömnek még a csíráját is? Azzal bizony nem segítünk, nem enyhítünk sorsán, a megalázott és meggyalázott, kisemmizett gyermekek százezrein. Ellenben, ha szolidaritást vállalva egyre erőteljesebb hangon vádoljuk a földi javakban dúskálókat és dőzsölőket, talán segítünk. Talán rádöbbentjük őket arra, hogy van a világnak egy jobbik fele is, ahol kemény ököllel már odasújtottak a tegnapi kisemmizettek nevében, s ahol ma a gyermek féltve őrzött kincs. Olyan érték, ami mindennél többet jelent a számunkra, mert ők lesznek társadalmi fejlődésünknek a kiteljesítői, embert szépítő, nemes szándékaink megvalósítói, elért eredményeink és vívmányaink védelmezői.-Ib-3
