A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-04-20 / 13. szám
Költészetünk arcképcsarnoka EGY ŐSZI ESTE, HAJDANÁN A PUSZTASAG VISSZFÉNYE Egy őszi este, hajdanán rózsakrumplit sütött anyám, mázas tálban asztalra tette, és édes illat szállt felette. Mily jó volt az a krumpli rég, még most is érzem melegét, íze a számban megmaradt, ó, fehér mennyei falat! Süli krumpli, esti lámpafény, mázas tálban alvó remény, hol van már, hol van az a kor, keresem egyre, s nincs sehol. Anyám is régen ott pihen a krumplitermő földbe, lenn, s már csak álmomban látom én, illatos krumplit süt szegény. RAGYOG EGY CSILLAG Ragyog egy csillag valahol, a képzeletben tündér tájak, ragyog egy csillag valahol, kihűl a szó, az éj megárad. Egy fűz a márgás partokon, vén sziklahát, páfrány-öröm, egy fűz a márgás partokon, úszik a fény és elköszön. Fenyők, kihamvadt csönd-zene, bozótba rajzolt gyalogút, fenyők, kihamvadt csönd-zene, jövendőt kiáltó kakukk. Bogáncs, kék lapulevelek, ó-kút, lélek virraszt a kútban, bogáncs, kék lapulevelek, hervadó lányok koszorútlan. A MEGSEJTETT ÉLET i Emberízű, gyönyörű fogság, világra lökött bizonyosság. Napba mártott szem csoda-násza, árva magunk feltámadása. Ablakkeretben végtelenség, küzdelem, balsors, védtelenség. Tudatunk tarka fényjátéka, istenek kegyes ajándéka. KONOZSI ISTVÁN felvétele MUNKÁI: Magra vár a föld — versek, 1952 Kék hegyek alatt — versek, 1955 Hallod, hogy zengene1' - fák? — versek, 1962 Évek hatalma — versek, 1966 Az idő börtönében — válogatott versek, 1970 Mélység fölött — versek, 1972 Tücsökhegedü — gyerekversek, 1974 Szemben a mindenséggeľ, versek 1976 (előkészületben) Láttam én a pusztaságot, a háború vad pusztítását, letarolt erdők bánatát, göcsörtös ágak csonkaságát, A csendnek mázsás súlya volt, fojtogatott a puszta lét, s a fölsebzett föld hallgatag takarta volna szégyenét. Az úton döglött ló hevert, szétdúlt hasából belei kifolytak. Nem is ló volt már. Nem ló volt. Inkább valami szörnyű álomkép, amit magában hord a hajszolt lélek, és egyszerre csak alakot ölt, nem tudja elkapni szemét. Láttam én a pusztaságot, a háború vad orgiáját. Parasztház, Szükségkórterem, Haldokló gyűri szalmaágyát. Szeme kifordult, anyját hívja. Szidva kérleli istenét. Hörög. Pokrócot dobnak rája. Kint füstölögve forr az ég. Holtak, félőrült sebesültek. Dől a szekér, szekér után. Úgy rakják hasábba őket, ahogy téli erdőn a fát. Ó rettenet! A lélek útján még egyre ott vonul a had. Húsz éve? Több? A szorgos holtak fáradhatatlan bomlanak. NEM ÉNMIATTAM Hát így vagyok. Megint letörve s lesúíjtva. De föl kell emelkednem, hiába újra meg újra, mert nógat a bennem szorult hang, amit ki kell gyúrnom : lelkemnek szobrait. Nem énmiattam már, nem is tiértetek, (bennetek már a hangom elsötétedett), de érettük, kik fölcseperedve lassan megindulnak és jönnek szakadatlan. Értük, kik most tanulják egyenként összerakni széthullt eszméink s újra befogadni, ami jó volt, ami hitükkel gazdagodva tovább él, mert melegét megosztja. Bennem még semmi el ne végeztetett, csak rajtam kívül, (de ez kegyetlenebb), mégsem a harag szisszenti rátok nyelvét, csak a tapasztalat, a higgadt jelenlét. DÉNES GYÖRGY (1923) A Harmadvirógzás első verses kötete 1952-ben jelent meg. Címe: „Magra vár a föld". Szerzője: Dénes György. A korabeli kritika nagy lelkesedéssel fogadja az „új hajtást", s mint ahogy az ilyen esetben talán természetes, erősen túlértékeli. Pedig a pelsőci születésű, népi írók ihlette Dénes nyilván nem az eddig írott legjobb verseit gyűjtötte e kötetbe. Nem véletlen, hogy három évvel később Fábry alapvető, „Kevesebb verset — több költészetet!" című tanulmányának egyik címzettje éppen a „Magra vár a föld" költője. Igaz viszont az is, hogy a második könyvről (Kék hegyek alatt, 1955) már így ír a szigorú stószi kritikus: „Dénesnek ott sikerül a névadás, ahol nem kell konstruálni, komponálni, elemeket új vegyületté gyúrni. Utolsó kötetéről azt mondottuk: Dénes György konstatáló költő. Néz és lát: megállapít. Természetnézése tökéletes és ez nagy költői erény." Ezután jön a purgatórium. 1957-ben írja róla a kritika: „Az utolsó két évben Dénes ritkábban jelentkezik a „lírai piacon", s versei társadalmi szempontból szinte kivétel nélkül szűk körben mozognak. De már vérbeli lírai alkotások, kiegyensúlyozott formával és gyakran szinte fájdalmas eszmei átéltséggel. örülünk ennek a szép művészi fejlődésnek, de kimondjuk a hiányérzeteinket is. Sok már az önkínzás és az élettől, a valóságtól a lélek mélyeibe és a kozmosz magasságaiba való menekülés." A harsány sematizmus és az önkínzó magánlíra között tépelődő költő végülis válogatott verseskönyvében (Az idő börtönében, 1970) találja meg a két pólus közötti egyensúlyt és a pillanatnyi szintézist. Nem véletlen, hogy erre kapja a Madách-díjat s hogy e válogatás helyére rakja a „legendákkal övezett" költőt líránk értékrendjében.
