A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-04-20 / 13. szám
Legenda a nyúl paprikásról TERSANSZKY J. JENŐ Felesége pedig közben már . rángva, reszketve zokogott I az asztalnál, és vonítássze-0 rűen ismételte: — Átkozott légy, hogy feleségedért, a magzatodért nincs szíved egy rongy nyulat hazahozni százból, ezerből! Átkozott légy! A mezőőrre ez már minden látszat szerint nem hatott. Ridegen, hüímgetve nézte nejét, és végre tárgyilagos hangon így szólt: — Arra nem gondolsz, hogy déltől egy falat nem volt a számban, látottam, futottam. A bélem hull ki az éhségtől. Légy szíves inkább, és adj harapnivalót és zabálj te is, ami van. Hát erre a hangra az asszony rohamának újabb fázisa következett. Egyszerre letörölte könnyes arcát kötényével, és odament urához könyörgően : — De hát nincs annyi szíved, belátni, hogy nem bírok eg} falatot se lenyelni más ételből? Hiszen délben azt a vacsorát! Hát a vesztembe csak nem kurgattatom magam veled ! Hogy Bogdánnal kezdjek ki, ott lássanak nála egy vadászat után, akiről mindenki tudja, hogy minden lopott jószág orrgazdája? Még a községből, az őrségből is kilökessem magam a nyúlpaprikásodért? ... Hozzad azt a vacsorát! Vagy baj kjsz! Az asszony még egy utolsó kísérletet tett. Kéztördelve járult a mezőőr elé: — Andráskám! Lelkem! A mezőőr azonban azzal felelt erre, hogy: — Nem adsz vacsorát? ... Az is jó! Behozom magamnak én. Azzal a mezőőr dérrel-dúrral kiment a konyhába, és a tűzhely szélén melegre tett nagy vaslábassal tért vissza. Ám a mezőőrnének ez a félperc idő sok is volt arra, hogy a megalázkodó rimánkodó nőből egyszerre őrjöngő boszorkává változzék újra. A mezőőr letette a nagy vaslábast az asztalra, és máris neki akart vetemedni egy kanállal a lábasnak. Csakhogy a mezőőmé vad sikoltással: — Én nem? És te itt falj? Te sem nyelsz le addig itt egy falatot! Tudd meg! Megkapta a mezőőrné a nagy vaslábast és supp! Egyelőre a fenekével, de úgy odacsapta az asztalhoz, hogy a tejfölös paszuly szerteszét fröcskölt, és a füstölt disznóhús a lábasból nekiugrott a mezőőr képének, mint valami eleven, lucskos ürge. Tyű! A menny béli erre megamarra! El ne eresszed a hajam! A mezőőr ordítva rontott oda szöges botjáért a sarokba. A felesége éktelen sivalkodással vette kezébe a húsforgató villát, hogy: őhozzá merjen érni az ura, ha a belit akarja künn látni! Most szintén éles, veszekedett sivításba fogott, hogy: öli az apjuk az anyjukat! Még a mezőőr vizslája is vonításba fogott a konyhában. Ez volt a mezőőri lakban az a szép hangverseny, amit Gazsi félájultan hallott künnről. ő akasztatta meg. Egyszerre kivágódik az ajtó, és be rajta Gazsi. De úgy, hogy fejjel előre, egész hosszában végig a padlón Gazsi! A meglepetés, a höklkedelem hirtelen nagy csöndjében csak az egyik túlbuzgó kis mezőrcsemete sipított tovább cémahangján: — jajjajaj j ja j! A mezőőr és neje már feszengtek, ámuldoztak, guggoltak Gazsi körül. — Püh! Egy, kettő, három, négy adj neki. Szogoltassad vele, attól is felébred, ha nem, cikkor töltsél neki a foga közé. Én nem őrzöm már itten. Megyek, és készítem el hamar a vacsorát ebből az egyik nyúlból. Hú, milyen finom kövérek! Kár, hogy nem segíthetel nyúzni! Hamarabb menne! Így a mezőőmé gyorsan levágta az egyik nyulat az ágról, és kiment vele a konyhába. A mezőőr pedig hozta a pálinkásüveget, hogy Gazsit megpróbálja föléleszteni. De mire a mezőőr visszaguggolt Gazsihoz, már Gazsi magától életre ocsúdott. És ahogy Gazsi szemét kinyitotta, már nyögve, lihegve, de tüstént ülve tápászkodott, és síró hangon első szava ez volt a mezőőrhöz: — Kutyabaj, kutyabaj! Nyulat hoztam. Maga tette félre a hóba? Ilyen volt ez a Gazsi. Szent igénytelenségében még az is bántotta volna őt, hogy itt múlik ki végelgyengüléstől a mezőőrék kellemetlenségére, a szép szobájukban. Erőlködött, hogy fölkeljen, de bizony viszszaheppent. Hát kétségbeesetten nézett a mezőőrre. És túl boldog volt, hogy nem rivali rá, hanem egy pohár pálinkával kínálja. — Na nesze csak előbb, ezt vedd be! Ettől magadhoz térsz! Aztán elmondod, honnan került hozzád ez a sok nyúl? Én mit tudom! — Isten áldása érje! — hajtotta föl Gazsi a pálinkát, és egész rozoga testét, elkínzott lelkét rögtön kellemes zsongás, biztató hevület járta át. — Na még egyet! Hajtsd le csak! otthagytam az ebédemet is. Hát nincs annyi szíved hozzám, hogy egy nyulat hozzál? A mezőőr értelmetlenül nézett feleségére: — De honnan hozzak neked az Isten ménkűjéből? Hát nem hoznék? — Tudod te nagyon jól! Ahogy tőled vettek, te is vehetsz magadnak ottan! Tedd meg, édes szívem, Andriskám! Hiába van nyúl Bogdánnál? A mezőőmé hízelkedően- ölelte meg az ura nyakát, és tovább készült rimánkodni neki. A mezőőr úgy ugrott el nejétől, mintha kutya mart volna lábikrájába. Felesége rémesen megalázó dolgot kívánt tőle. A falu egyik szatócsa sokszor vett kéz alatt nyulat régebben a mezőőrtől. A banknak éppen ezt a Bogdánt jelentették föl, hogy a lesipuskásokkál trafikál, és a mezőőr elnézi, mert ő is ludas. A mezőőr tehát a legnagyobb megbotránkozással fújt, és csóválta fejét, és szorítgatta ökölbe kezét az asszony ekkora esztelenségű nyűglődésén. Végre pedig erélyes és baljóslatú hangon így szólt: — Most már elég legyen! Hozzad nyulat hozott! — kapta föl legelőször is a mezőőr a Gazsi átalvető faágát nyúlgyümölcseivel. És egyszerre hahotába fogott. — Gazember! — esett rá urára a mezőőrné. — Hogy engemet enynyire veszkődni hagytál, és ezzel a szegénnyel hozattad el ezt a sok nyulat, hogy itt nyúljon ki nekünk vele. — Hozatta vele a majdmitmondok micsodád! — tiltakozott a mezőőr. — Én sem tudom, honnan hozza! . — Hát ha csakugyan nem hazudsz, akkor ezt meg kell tudni ettől! — mutatott Gazsira a mezőőrné még mindig kétkedőén, hogy az ura rossz tréfát űz vele. — Szegény, szegény pára, né csak, tán már az utolsókon jár. Hé, Gazsi, mi bajod? A mezőőrné is, ura is odakuporodott Gazsi mellé, ahogy hasmánt, feje oldalt fordulva feküdt ájultan. Utálkodva nyúlkáltak rongyaihoz, bökdösték, fürkészték, hümgettek. Azt legalábbis meg akarták tudni Gazsitól, mielőtt a szusz elhagyja, hogy honnan jutott a nyulakhoz? A mezőőrné Gazsi szederje szája és kéket játszó orra elé tartotta meleg tenyerét, és megállapította, hogy: — Lehel, lehel! Csak elgyengült. Majd magához jön. Egy kis pálinkát — nyújtott oda Gazsinak újabb pohár snapszot a mezőőr, és mikor ezt is a másik után küldte Gazsi, megint megpróbálta a feltápászkodást. De most se sikerült neki. — Jajj! — nyöszörögte menlegetőzően. — Egy kicsit törődött vagyok. A reggeltől, a reggeltől bizony ... — Ahán! Tán éhes vagy! — jött rá a mezőőr, és a pillantása máris az asztalon szomorkodó nagy vaslábasra esett. — Na várj csak! Tán még meleg ez a paszuly! Jól fog izleni neked. Idehozom, kebelezd be csak! Kapóra jött éppen Gazsi, hogy kárba ne vesszen a nyúlpaprikással mellőzött vacsora. A mezőőr fogta a paszulyos lábast, és a kanállal együtt Gazsi mellétette. Sőt, a paszulyból kiugrott füstölthúsdarabot is szerencsére meglelte a mezőőr a földön, hogy odacsempéssze Gazsinak a lábasba. Gazsi aztán illemtudóan félrehúzta magánaK a fejedelmi lakomát a sarokba, és megelégedetten nekilátott. (Folytatjuk) ZALAY ADRIAN illusztr.
