A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-04-20 / 13. szám

KOMMUNISTA HELYTÁLLÁSSAL... Köpencei József Zeliezovcén (Zseli­­zen) él néhány évtizede. Csontos, szi­kár, öles termetű férfi. Tartósa még mindig egyenes, pedig már hetvenegy éves. El tudom képzelni, milyen lehetett fiatal korában, amikor az ingujja még tele volt dagadó izmokkal, amikor nem tudta, mi a félelem és mi a fáradtság. Mert ő soha senkitől sem félt. Akár a fél világgal is szembeszállt. S a fáradt­ság? Egyszerűen nem tudott elfáradni, pedig lett volna miben. — Nekem csak játék, álom volt a munka — mondja emlékezőn. — Az én váltamnak meg sem kottyant a mázsás zsák. Szálltam vele fölfelé a magtár lépcsőin, mint a madár. S hiszi vagy sem, az én kezemben minden szerszám dalolt. Mindig szerettem dolgozni, mun­ka nélkül tán el is pusztultam volna . . . Apja gazdasági cseléd volt, s gyak­ran vándorolt egyik majorból a másik­ba: Ipolyszakóllasról Kemencére, onnan Vámosmikolára, majd ipolyviskre. Négy testvérével együtt az urasági majorok fojtogató világába és embert nyomorító megaláztatásába született bele. A sze­génységben is megmaradt azonban tiszta kezű és lelkű embernek. Ugyan­akkor mérgessé és haragossá vált, olyanná, aki örökké lázadozott az igaz­ságtalanság ellen, s aki folyton perben állt a dölyfös földbirtokosokkal. Három rövidke télen járt iskolába, dolgoznia kellett. Keményen, folyamato­san. Úgyszólván gyerekfejjel lett a csa­lád fenntartója, mert a bátyját katoná­nak vitték az első világháború kezdetén, apját pedig gazdasági munkabaleset érte 1916-ban — eltörött a lába. Későn vitték kórházba, ahol előbb műtötték, egy év múlva pedig amputálni kellett a lábát. Később Pestre került kórházba, ahonnan csak 1920 januárjában tért haza, de február végére meghalt. A bátyja ugyan túlélte a háborút, de légnyomástól megsiketülten jött meg a harctérről. Jóska nyakába szakadt min­den gond és baj. Ipolyviskre akkoriban többen jöttek haza Oroszországból, köztük olyak is, akik résztvettek a forradalomban. Közü­lük is kitűnt Sátek Imre. Éles elméjű és haladó gondolkozású ember volt. Rend­szeresen kezdett foglalkozni hat-hét ma­jori fiatallal. Később a fiatalokat magá­val vitte Ipolyságra, ahol különböző gyűléseken vettek részt. — Olyan kocsmában, ahol nem a mi szájunk íze szerint beszéltek, nem ma­radtunk meg — emlékszik vissza Jóska Acsenszlovák burzsoáziának segítségére volt a nemzetközi helyzetben beállt fordulat. 1920 augusztus elején a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom hatá­sára keletkezett forradalmi hullám kezdett elcsendesedni, majd elülni az európai országokban. Ezt hasz­nálta ki a burzsoázia, és védeke­zésből támadásba ment át. Masa­­ryk köztársasági elnök Tusar mi­niszterelnökkel és Švehla belügy­miniszterrel szeptember elején ti­tokban kidolgozta a szociáldemok­rata párt szétbomlasztásának, a szociáldemokrata miniszterek le­mondásának és hivatalnokkormány megalakításának a tervét. A titkos megegyezések után szep­tember 15-én Masary kinevezte a hi­vatalnokkormányt. Élére egy tipikus bürokratát állított Ján Černý szemé­lyében. Ha más eszközökkel is, de folytatódott a Tusar-kormány prog­ramja. Vagyis a forradalmi munkás­­mozgalom erőszakos elnyomása. A köztársaság fejlődésében tehát lényeges változás történt. A burzsoá hatalom mind gazdasági, mind po­litikai és ideológiai téren nyílt tá­madásba ment át a munkásoszátly és a marxista baloldal ellen. A jobboldal minden mesterkedé­se ellenére 1920. szeptember 25 — 28 között összeült Prágában, a Rep­rezentációs Ház Smetana termé­ben a szociáldemokrata párt XIII. kongresszusa, amely üzenetet kül­dött az orosz proletariátusnak, és forró érzelmeit fejezte ki az orosz forradalom iránt. A kongresszus si­kere mindenekelőtt abban rejlett, hogy a küldöttek elvben egyetértet­tek a Kommunista Internacionálé irányvonalával, és megbízták az új A NÉPPEL tözön­vi'zen AT Központi Bizottságot, tárgyaljon a forradalmi nemzetközi szervezethez való csatlakozás lehetőségéről. Gyengeségnek mutatkozott vi­szont, hogy a baloldal elítélte ugyan a jobboldal reformista poli­tikáját, mégis békés jobbot nyújtott az egyességhez. A baloldal elméleti gyengesége volt továbbá, hogy nem ismerte fel és nem értette meg a munkásosztály forradalmi pártjának szerepét és jelentőségét. Nem tar­totta magát a forradalom vezetőjé­nek és szervezőjének, csupán a for­radalmi fejlődés megfigyelőjének és elemzőjének. A további harcokban tehát nem állt a forradalmi tömeg­­mozgalom élére, hanem csupán az események után kullogott. Ennek ellenére a XIII. kongresszus a bal­oldal nagy győzelmét jelentette. Lé­nyegében átvette a párt irányítását és Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt (baloldal) néven önálló párt lett. Ezzel sikerült a majd még megalakuló Csehszlovákia Kommu­nista Pártja alapjait lerakni. bácsi. — Mentünk másik kocsmába. Úgy ismerkedtünk meg Fábián elvtárs­sal, aki később, amikor már megbízott bennünk, különféle röplapokat meg bro­súrákat adott át terjesztésre. Mi pedig terjesztettük a környéken meg a major­ban . . . Mikor az intéző megtudta, hogy Sátek a szervező, azonnal felmondott neki. Mi azonban továbbra is tartottuk a kapcsolatot Fábiánnal. 1924 telén aztán arra kért minket, hogy lépjünk be a pártba. A párttagsági igazolványunk csak egy lapocska volt, de még otthon is rejtegetni kellett, mert istentagadó pogányoknak tartották akkoriban a kommunistákat . . . Ipolyvisken 1926-ban alakult meg a pártszervezet 90 taggal. Még abban az évben megszervezték az első sztrájkot, mivel a földbérlő nem akarta kifizetni a negyedéves kommenciót. — Akkor már volt Ipolyságon párt­titkárság. Lichner János párttitkár és Jablánszky járásbíró személyesen jött ki hozzánk tárgyalni. De jöttek a csend­őrök is. Látjuk ám, hogy a párttitkárt megvasalják odabenn, mire betörtük az ajtót. Jó nagy csetepatét rendeztünk, de meg is lett az eredménye: nem negyed­évre, hanem félévre fizették ki a kom­menciót. Köpencei József volt a pártszervezet alelnöke, tényleges katonai szolgálatá­nak a letöltése után pedig az elnöke. Akkoriban lettek a gazdaság új bérlői a Wollner testvérek. — Velük is csakhamar összerúgtuk a port — mondja Jóska bácsi. — Bér­emelést meg azt követeltük, hogy hattól hatig tartson a munkaidő. Prágából a szakszervezet küldötte képviselt ben­nünket. Mi győztünk. Megnőtt az ön­bizalmunk, örültünk, s közben arra is rájöttünk, milyen nagy erő rejtezik a munkásságban, ha összetart, Akkor is mozgásban volt a világ, gyakran változott a helyzet s vele a vi­szonyok: Jancsek János személyében új birtokos lépett a színre (1929-ben), Ö már az államtól kapta a földbirtokot. — Dörzsölt pasas volt — vakarja meg a fületövét Köpencei József. — Mikor körülnézett és némileg kiismerte a helyzetet, maga elé hivatott. Szorul szóra ezt mondta: „Ha úgy dolgozik nekünk, mint eddig a kommunistáknak, egyenesen Rózsahegyről hozatok magá­nak bambusznód botot és munkaveze­tővé teszem, és olyan házat építtetek magának Visken, amilyen még nincs a faluban . . .“ Jól a szeme közé néztem és azt feleltem, hogy én az osztályomat soha nem fogom elárulni . . . Vigyorgott, de olyanformán, mint akinek a fogát húzzák. Már akkor tudtam, hogy nem marad adósom. Nem is maradt... Építkezés folyt a majorban. Egyik ba­rátom, aki lajttal hordta a vizet, meg­betegedett. Helyette én fogtam be. Az építkezés vezetője belémkötött: mi kö­zöm nekem a vízhordáshoz stb., papolta fennhangon. Nyakoncsíptem és meg­fürdettem a nagy kádban. A nyeldeklő­­je teleszaladt vízzel, kis híján elpat­kolt .. . Jancsek úr meg rámtámadt: „Ma megverte a meg bízottá mat, holnap megveri az intézőmet, holnapután meg engem. Beláthatja, hogy nem dolgozhat nálam tovább . .." Az úr mellén is meg­ragadtam a gúnyát és megráztam, mint Krisztus a vargát. — Maga nagyon erős ember lehe­tett ... — Hát... nagyon erős éppen nem voltam, de azért négy csendőr nem bírt megvasalni, pedig akart... — mondja Jóska bácsi némi iróniával. — A leg­közelebbi sztrájk alkalmával például 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom