A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-04-13 / 12. szám
KÉSEM, KÉSEM, Nem igen szoktam ebédelni. Pontosabban: nem olyankor ebédelek, amikor az emberek többsége általában (dél körül), hanem késő délután, mondhatnám akár úgy is, valamikor az ebéd és a vacsora közti időben. A minap a közeli tejbár előtt vitt el az utam. Bár eredetileg nem állt szándékomban betérni oda (pénzemet is a szerkesztőségben hagytam, csupán néhány korona csörgött a kabátom zsebében), gondoltam, akad számomra valami falat, pár koronáért. Kis tétovázás után benyitottam, és beálltam az egyik — úgy szemre rövidebbnek tűnő — sorba. Várakozás közben átböngésztem a falra függesztett étlapot. Örömmel fedeztem fel egyik kedvenc ételemet — a rántott sajtot tartármártással. Számolni kezdtem: a sajt három korona, plusz hatvan fillér a két zsemléért, az három hatvan; tehát alig négy koronából megvan a fejedelmi ebéd, csak ki kell várni türelemmel. Igaz, sok időm nem volt, de úgy gondoltam, pár perc ide vagy oda nem számít. Hamarosan — úgy tíz perc múlva — rám is került a sor. — Rántott sajtot két zsemlével — mondtam, s már szedtem elő a pénzemet, hogy fizessek. — Sajnos itt nem árulunk rántott sajtot — mondta kedvesen a kis szőke elárusítónő —, tessék a másik pulthoz fáradni. Atfáradtam, bár sehogy se ment a fejembe, hogy ha az egyik pultnál is meg a másiknál is ugyanazt árulnak (nyilván a kiszolgálás meggyorsítása végett), akkor ez miért nem vonatkozik a rántott sajtra is. — No, de sebaj — gondoltam —, itt állok már a másik sorban, negyed óra múlva biztosan célhoz érek. Húsz percig vártam. És még szerencsésnek is mondhattam magam, mert az utolsó adagot kaptam; örömömet még az sem zavarta (túlságosan), hogy a megszokott szalmasárga színű korong helyett valami feketésbarna formátlanság nézett vissza rám a tányérról. Fizettem. Ekkor jutott eszembe, hogy evőeszköz is kéne. A papírdobozban egy megrepedt műanyagkanál meg egy hajlott nyelű villa szomorkodott. Kés sehol. — Kérnék szépen egy kést is — mondtam csendesen. — öt korona. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Az előbb azt hittem, talponállóba jöttem, nem pedig vasedényboltba. Megismételtem a kérést. Az elárusítónő valasza ezúttal „pongyolábbra“ sikerült. — Fizet öt koronát és viheti. Ha visszahozza, a pénzét is visszakapja. — De én nem akarom elvinni — mondtam türelmetlenül — csupán ... Nem fejezhettem be, mert valaki a hátam mögött megszólalt. — Ne vacakoljanak annyit, mi is enni szeretnénk. — De kérem — szóltam hátra — engem itt gyanúsítgatnak. Feltételezik rólam, hogy késeket lopok. — Nem gyanúsítgatja magát senki sem — mondta az eladónő. — öt korona a zálog, és punktum. Tessék, mit parancsol? Ez az utóbbi mondat már nem nekem szólt. Jobbnak láttam tehát véget vetni a vitának. Egy közeli asztal mellé álltam, és a nyomorék villával gyötörni kezdtem a sajtot. Sehogy sem sikerült darabokra tépnem. Erre a közepébe böktem a villát, és így nyársra tűzve a számhoz emeltem a sajtot. Beleharapni azonban már nem tudtam, mert visszapottyant a tányérra. A körülöttem állók mosolyogni kezdtek. Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot. Bőszen a sajtba döftem a villát, amely — úgy látszik — jobb bánásmódhoz volt szokva, mert hirtelen megelégelte heveskedésemet és — kétfelé törött. A villa nyele a kezemben maradt, de a másik része — ó, jaj — szállni kezdett, és vitte magával az én boxos képű sajtomat. Már csak a tányért sikerült elkapnom az asztal szélén, a sajt (szivében a villával) a földön hevert. Megszégyenülten támolyogtam ki a talponállóból. Szomorúságom azonban nem soká • tartott. Eszembe jutott ugyanis, hogy ha történetesen a kést töröm el, akkor ez az ebéd sokkal többe került volna. Nyolc korona hatvan fillérbe — pontosan. — lacza — FELEKI LÁSZLÓ: AFORIZMÁK Az embernek legalább úgy kellene bíznia az egészségben, mint az orvosságban. Az üldözési mániában szenvedő ember másokat üldöz, mint ahogyan a szomorú ember másokat szomorít meg, az ideges ember pedig másokat idegesít. A jó betegen holtáig tanulnak. Az orvos csak a legritkább esetben tudja meggyógyítani saját magát. Hiányzik az önbizalma. Az pedig baj, ha a beteg nem bízik az orvosban. Minél gorombább egy orvos, annál jobban bíznak benne a betegek. Az udvarias orvos iránti gyanút nehéz elaltatni. Egészségesnek azt az embert nevezzük, aki nem tudja, hogy beteg. A huzat ártalmasabb az egészségre, mint a vihar. Csodálatosan bonyolult szervezet az emberé. Mennyiléleképpen tud beteg lenni! Némelyik orvos nem gyógyítja meg a beteget, csak felhívja a figyelmét hibáira. A belgyógyász élete szakadatlan rejtvényfejtés. 22
