A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-01-06 / 1. szám
Nyikolaj Jelinszon ß□□□□□□ rov, mert nem tudta, mi jár a főnökének fejében. De az osztályvezető barátságosan megveregette a vállát és elmosolyodott. — Micsodo szerénység! Egyszóval, ha olykor szüksége van rá, hogy korábban hazamenjen a munkából, semmi kifogásom. És majd intézkedem, hogy ne terheljék túl munkával. A művészetet meg kell becsülni. nem igaz? Én ezt nagyon jól meg tudom érteni. Három nappal később szakszervezeti gyűlést tartottak. Az üb-elnök beszámolóját a következő szavakkal fejezte be: — Példát kell vennünk az olyan elvtársaktól, mint Prohorov könyvelő, aki nemcsak hogy kitűnően végzi a munkáját, de igyekszik emelni a kulturális színvonalát, minden szabad idejét felhasználja arra, hogy hegedüljön, gyakoroljon. Prohorov elvtórs nemcsak maga muzsikál, de kollektívánk más tagjait is igyekszik megnyerni a zenének. Például Tyihomirov elvtársat próbálta rábeszélni, hogy szintén tanuljon meg hegedűn játszani. Az ilyen nagyszerű embereket támogatnunk kell. Sztanyiszlav Petrovics Prohorov könyvelő egy hegedűt kapott a születésnapjára. Kikísérte a vendégeket a folyosóra és bosszúsan tért vissza a lakásba. — Mondtam neked — mordult oda a feleségére —, hogy ne hidd meg ezeket a Vasziljevéket. Előre tudtam, hogy valami ócskaságot hoznak, amire nekik már nincs szükségük. Kidobták a fiukat a zeneiskolából, úgyhogy most már nincs szükségük erre a vacakra, így aztán nekem adták, hogy megszabaduljanak tőle. Megspórolták a pénzt az ajándékra. — És nem lehetne talán eladni? — Még mit nem! Ki a fenének lenne rá szüksége? — morgott Sztanyiszlav Petrovics. — Megpróbálhatod éppen, kérdezd meg a Bizományiban, de erősen kétlem, hogy átveszik. Kétkedőén csóválta a fejét, néhány nem éppen hízelgő jelzővel illette Vasziljevékat és ment lefeküdni. Másnap egész idő alatt az az érzése volt Prohorovnak, hogy tréfát űztek belőle. Amikor este a lakásán meglátogatta egyik kollégája, Tyihomirov könyvelő, Sztanyiszlav Petrovics nem valami barátságosan méregette. — Ne haragudj, hogy a lakásodon zavarlak — szabadkozott Tyihomirov —, de szeretnék valamit megbeszélni veled a negyedéves kimutatással kapcsolatban ... — Tekintete egyszerre csak a hegedűre tévedt. — De hót'... ez meg mór micsoda? — Micsoda, micsoda? — dohogott Prohorov. — Hát nincs szemed? Nem látod? Egy hegedű. — Hegedű? — csodálkozott Tyihomirov. — És kié? — Az enyém! Hát kié lenne?! — bökte ki a vendéglátó. — Egyébként, neked nem lenne kedved? . . . — Nekem? Nekem nem ... — kapta el Tyihomirov szégyellősen a tekintetét. — Nincs hallásom. De ne haragudj, nem akadok zavarni. Eljövök majd máskor. — Gyorsan elbúcsúzott és óvatosan becsukta maga után az ajtót. Amikor Prohorov reggel bement a munkahelyére, észrevette, hogy kollégái valahogy szokatlan tisztelettel néznek rá. Sót, a gorombaságáról ismert Makarenkov üzemgazdász udvariasan köszöntötte, s közben felemelkedett a székéről. A hét végén Stanyiszlav Petrovicsot hivatta az osztályvezető. Mozartra és Rimszkij-Korszakovra terelte a beszélgetést s aztán megkérdezte: — Nos, hogy van, hogy van? Maga az utóbbi időben olyan hallgatag Nincs talán túlterhelve munkával, hogy még egy kis beszélgetésre sincs ideje? — Dehogyis ... Én igazán nem is tudom ... — jött zavarba Proho-A gyűlés utón Prohorov beutalót kapott a szakszervezeti üdülőbe. Sztanyiszlav Petrovicsról, ahogy éppen hegedűjét tartja, megjelent egy kép a helybeli újságban. A kép alatt az állt: .Prohorov könyvelőnek, a vállalat legjobb dolgozójának hobbyja a hegedűjóték". Alatta remek kis cikk arról, hogy a hegedülés segítségére van Sztanyiszlav Petrovicsnak kiváló munkaeredmények elérésében és hogy hegedű nélkül el sem tudja képzelni az életét. Hórom hónappol később Prohorovot előléptették. Elkezdett spórolni. Egy év múlva, amikor elég pénzt megtakarított, elment a hangszerboltba és vett magának egy csellót . .. Fordította: — ta — K. Benetka rajza 22
