A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-02-17 / 6. szám

Foto: Könözsi

BÄBI TIBOR:

Éjszaka

A mozdulatlan, szunnyadó tárgyakat tapintja fáradt virrasztó szemed és nem lát rajtuk mást, csak a nyugtató, elpihentető mozdulatlanságot, mely sima, néma

mint a barnára lakkozott bútorok, mögötte mégis ott munkálkodik, küzd a sose szűnő tiszta szorgalom, számontart, figyel, hogy megtartsa őrző. szelíd otthonod.

Kis asztalodon nyíló virágkehely a karcsú váza, ibolyák színét idézi merev, kék szomorúsága; múlik, elmúlik lassan a hosszú nap, mondja az óra,

és rádmered a sötét ablaküveg: Térj nyugovóra! heverődön a paplan és a párna mély álmot ígér:

Lesz holnap is napi ültödben elszunnyadsz a párnás széken.

A szekrény, a zárt, merev ajtó s négy fal szögleteibe, az öblös székbe, a függönyök omló, lágy fodraiba, az izzószálba, a fénybe varázsolt értelem, gondos

de felcsilingel a hideg csillárfény. ölsz, belefülelsz az éjszakába, az áttetsző, furcsán remegő csendbe, egy hajó kürtje bődült búcsúzóul a Dunán, s szobád

emberi kezek hű simogatása érinti arcod, lelked: biztató testvéri üzenet a társtalannak, s ha nem tudtad, most sejted, érzed már, hogy sokan szeretnek.

Népes a világ, s az ember magánya sose volt teljes. És nincs is magány — a néma bútorok, négy fal között se! bár nem vigasztal szó, üres ígéret s futó szerelem.

Csak a dolgos kéz, csak a munka szeret; olyan egyszerű, és csoda mégis, hogy értő és szelíd érintésünkre átlelkesül a hideg érc, a kő, fém, pihenő szerszám.

szűk térközébe hirtelen betódul a sötét égbolt, a zajos, zűrös világ s a távoli, távoli tenger — nyüzsgő, eleven partjaival, zsúfolt kikötőkkel.

Utak, utak, ti végtelenbe törők! Mindezt megjártad,

magaddal hoztad e ház és otthonod fedele alá;

most már otthon vagy abban a világban, e négy fal között is

Mégis lepihensz, mert hosszú volt az út. hosszú volt a nap! az éjszakának adod át magadat. Behúnyod nehéz szempillád, s alszik, elaludt megfáradt, súlyos tenyered.

19