A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-17 / 6. szám
Kulcsár Ferenc: EDENNEK NEVEZTEM Mondanivalómat személyes vallomással indítom. A néhány pillanat múlva az ördög ügyvédje elé kerülő költő a közelmúltban megnősült, s családi fészket rakván magának, átengedte albérleti szobáját nekem. A csöpp szobát odaérkezésem idejére már alaposan kisöpörték, a könyvszekrény is üresen állt a sarokban. Az első pillanatban úgy láttam, hogy elődöm a bérelt falak között nem hagyott itt maga után személyiségébél egy morzsányit sem. Nagy barna íróasztalomnak hely kellett. Kivitettem hát a szoba közepén álló biedermeier bútordarabot, aztán — a jóízlésnek áldozva — a bronz-szarvas talapzaté asztali lámpát is. Könyveim kicsomagolásába és elrendezésébe alaposan belemelegedve kitártam az utcára szolgáló ablakot, s a forgalmas délután zaja bezúdult a szobába. Ekkor kapott a szemem a falakra: körös-körül rajzszöggel fölerősített Renoir-nyomatok: pointilista hajnalképek, tóparti majális, 4 puha-édes nők, révedező tekintetű érett asszonyok. Bőrük olyan, mintha napjaikat rendre egy belvárosi cukrászbolt asztalkájánál töltenék csokoládék, pürék, tortaszeletek, pralinék és töltött cukorkák között. Milyen hamis a mosolyuk! Az első villamoscsöngetésre széttörik kedves testük. Egy darabig foglalkoztat még ez a századok közti naiv színjáték, aztán nekilátok és valamennyi képet leszedem a falról. A miértre legyen magyarázat az alábbi írás. A három témakörbe osztott verseskönyv első tíz lírai próbálkozását A tékozló liú dalaiból cím alá sorolta a szerző. Ennek a sorozatnak nyitánya egy Rimbaud-idézet. A jelige megvólasztáso már maga is sokat elárul a költő szellemi vonzódásaiból, rokonkereséséből. Kulcsárt a látomás fogja meg Rimbaud-ban; az indulatot, amely a marxi penge biztonságával a? akkori társadalom elevenébe vág, nem másolja ót gépirotára. Megteszem helyette: Nem! Nem töltjük a nyarat ebben a fösvény országban, ahol sohasem leszünk mások, mint eljegyzett durvák. Az akarom, hogy ez a megkeményedett kor ne vonszoljon tovább egy kedves ábrándot. Költőnk azonban fölösleges kölöncként vonszolja magával az ábrándokat, s mint a májusi léggömb lebeg feje fölött a város bearanyozott kupolája, kíséri őt az ezüst mázzal bevont álom, a táj lengvekeringve, aranymáglyákkal rázottan úszik utána. Ez a könnyűség bizony sokszor elébe fordul a férfias lendületnek, köd gomolyog a valóság dolgai között, az igazság kimondása pedig pihegésbe, sóhajtozásba, jajokba veszik. A kedves ábránd mindig a leggonoszabb időben jelenik meg, útját rekeszti a költői indulatnak, s az öklelő homlok ellenálló fal helyett színes ködöket talál. Az idézett Rimbaud-sorokra felel József Attila széptani tétele: A művészetnek — mondja ő — elsősorban nem az esztétikum megteremtése és az érzelmek kifejezése a célja, hanem a valóság megismerése és a benne rejlő igazságok fölfedése. S lámcsak: az esztétikum és az irodalmiaskodás az Édennek neveztem darabjaiban még annak a bátorságságnak is útját fogja, amelyik a Napkitörésekben szabadon, szinte formai nyűgök nélkül mutatkozott meg. A nyugatos költészet erős hatása szúr szemet, de a Juhász Ferenc és Nagy László által újra időszerűvé tett Ady-tartás (az egyiküknél a halálélmény, a másikuknál a lázadás embere találja meg Ady kezét), itt csupán a versek burkáig jut el. Az aranynak csillogása látszik, s nem mutatkozik meg lényege. Az Éden költészete túlságosan eklektikus, nem tud a könyvben eggyé-szervülni az aranymáglya és az általános, a virágsirás és a szkeptikus, a szellem és a gyöngysoros sirkert (!) — sorolhatnám a példákat garmadával. A hatások idegen anyagként elválnak a saját költői leleménytől. Erre példa a Hatalmaddal élni hagytál: az első három szakasza (Mama, jaj, talán nem is szeretlek. ..) József Attilás, a rákövetkező szertelenebb, megoldatlanabb szakasz viszont Kulcsáré (Meztelen lett, látomásos szeme, tisztasága leng csak a világon.) A betoldott látomásos szeme vajon mihez kapcsolódik? A meztelenné váláshoz vagy a lengéshez? Mindkét értelmezés képtelenséget mutat. A versbe aztán beúszik váratlanul egy himnusz-töredék (Igaz költő...); ez a szakasz semmiképpen sem kapcsolódó az előző strófákban fölmutatott anya-képhez. Kulcsár e sorok írása közben bizonyára a Költőre, József Attilára gondolt. így végül a kérdés megválaszolatlan maradt: József Attila anya-verséhez vagy az édesanyjához írta a költő a versét. Az ilyenfajta utánérzések, irodalmiaskodások, még sok helyütt zavarnak. A verseskönyv következő darabja, a Menybéli sasok, az apáról szól. Ez sem teljesen kiérlelt, átgondolt kísérlet. Fojtott lángja körbe ég testemen igazadnak, apám, éget, mégis viszem, derekamról már ha leoldanám, akkor tüzelne, fájna igazán. „örököd nehéz, de élem" — írja Tőzsér ebben a helyzetben. A fönti idézet írója viszont képben fogalmaz. Nem tudom, hogy lehet a fojtott lángot leoldani. A tüzes övét, igen, azt lehet. Ugyanebben a versben áll: A tengert s rosszait sorra megöldösöm. A tengert s rosszait nyelvtanilag és értelmileg egyenrangú. A tengert megöldösni (vigyázat: a megöldösni gyakorító ige!) — képtelenség. Bizonyára az át nem gondolt vonzat miatt. A tenger rosszait leöldösni — így már elképzelhetőbb volna. A Ki vagyok? nagy kísérlet, eredetkutotó dalként indul. A szép kezdés után itt is fölzavarva a képek mélye: lutólótó hordára vagyok potrohos agyvelőnek, cipelve lógó nyelvvel titokra zárt bőrönd-agyvelöket. Az agyvelőnek és a ráfelelő agyvelőket — számbeli ellentmondás. A bőrönd-agyvelő rossz kép, mert az agyvelő éppen valaminek a tartalma (a koponyát védi-óvja), s így az agyvelő esetleg a bőrönd belső tartalma lehet, a bőrönd-agyvelőt nem értem. Ezt a verset mindehhez társulva még a sok Ó is gyöngíti. Az ilyen gyönyörűség után, mint „Ó, nem vagyok, bár szívem a földön átragyog, sok rend emberen ...“, a kép fölbomlik, a gondolat az értelem vakvágányára fut: csödör és kanca vérérén (!) úszik a nyers (!) árban: hogy árboca — tűz ropog. A tűz inkább a vitorla képzetét (vörös vitorla) vonzza, de ez a javítás se fordítaná jóra az árbocos kép komolytalanságát. Futófélben ide írok még néhány versbéli fonákságot. A testünk vert csaták mezeje — elavult, időszítta képzet; az élet gyöngysoros sirkertje, majd az árvatag isten az érzelgős versikék kellékei. Hibás a mezítláb jöttél, ringatott a kert, elfojtott dalként, istent löl ne verd. Az elfojtott dal voltaképpen erőszakkal megakasztott, visszaszorított ének, ehhez hasonlítani a halk járást értelmi ficam. A lágy vesztőhely a múlt század satanizmusát idézi föl bennünk. Szentimentális a lelket ölelő káromló s ugyanebbe a témakörbe sorolható a teherbe ejti szemed a szememet ízléstelensége, a dalával megölt a rigó pedig afféle mindenáron-költői sor. A megszidóI rímkényszer, s az emberben mulatságos képzeteket kelt. Nem érzek feszültséget ebben a messiási mondatban: „s megvérzi értünk a hegyet, a tengert, hogy tudjuk a bölcs, komoly emberhalált (!)". Ezek mind-mind elmaradhattak volna. A kötet érdekében. S kerülve kerülném én az olyan stílustalansógokat, mint az Ady emlékére írt Bazalt- Virágban a vérzek (!) veled én egy gondolaton vagy a Nagy Lászlót túllicitáló sorokat: „markolva aranyostorod nyelét csattantanék, (!) lövendő Fehéreket". Az Eroicaban kétértelmű a szájon üss, a nyelv mint vér ömöljön. A nyelv nem ömlik, csak a szó, ha pedig az ízlelő szervet értjük alatta, nincs elegendő valóságfedezete. Viszont ugyanebben a költeményben több szép részt találtam (ilyen a 11. szakasz, teljességgel tetszett), kis fölfedezéseket: Gyík, mint villám, élesen surran a füves egeken ... Értem és tetszik. Megkapó az Aranylogoly (Ezt a bazaltszirtet soha más ne hágja, mint ég, magos). De a kezdősorok nem magyar szemléletet követnek (Balladára aki terhes, messzi, komoly árvaságra), aki ugyanis áldott állapotban van, valamive/ terhes. Tetszik még a Palotám lágyáért első és záró szakasza. Játszadozás is akad példának: sikerült próbálkozás az Ühüm-Ahamm. Szép az Ének sirás után III. bevégző sorpárja, az l-sel jelzett sírás utáni Ének is tetszik (Eltekintve az újabb „tengeröléstől és a „ki mint a nap, jaj, egyedül, aranyhúron forr, hegedül" zavarosságtól). Jónak látom a VIII. etűd 2. és 3. szakaszát. A könnyű szerelem ihlette. Szerelmi dalban sem találok kivetnivalót. Magukkal sodornak az ' Utazz! zárósorai (Utazz! lm itt van a csend kemény ideje — ága kizöldell! S benned a titkos emberi rend. Magva/ lepve az otthoni földdel.) A bevégző sorpár magyarosan is tagolható, érezhetően négynégy részre szakad (S benned/ a titkos/ emberi/ rend./ Magvai/ lepve/ az otthoni/ földdel.) S ugyanekkor jól ritmizálható a klasszikus metrum szerint is. A Második levelet indító két sor telitalálat (Hosszú, vörös haja a napnak ma arcomra lógott. Szívem levele ma zöldebb, mint e táj.), a folytatás, sajnos, ezt a nemes, férfias panteizmust ellágyítja, megédesíti: £ fa édes törzsénél ma sírok. Várlak ma is, szép királyleány. Szívemnek kedves még a Suttogások első darabja, az Emelje könnyű szél. Két változat lehetséges. A verseskönyv vagy korán vagy túl későn jelent meg. Korán, mert Kulcsár új verseinek javarésze azt mutatja, az Édenben megjelenő életérzést legyűrte, kevesebbet sfr, többet küzd, férfihoz méltón. S bizonyára máshogy festene a kötet, ha a költő másfél év távolából visszanyúlhatott volna vers-anyagához. Miért kései hát akkor ez a gyűjtemény? Azért, mert ha a leadás után azon frissiben nyomdába kerül, majd a könyvesboltok „gondoláira", úgy az ebben fölmutatott arc jobban hasonlít viselőjére. Most az arckép kiigazításokra vár. A tenger vért ezután bizonyára csak csöppjeiben látjuk majd, s többet abból a harcból, viadalból, aminek a vér csak következménye. A sírás helyett inkább a férfias fogcsikorgatást vagy legalább az önfegyelmező „nem szabad"-ot hallanánk. A lengés és keringés helyett zajosabb mozgást, olyan dübörgést, amilyen századunk hangja. A nemiségből is a valóságot várom, nem a kamaszálmokat, a lovagi szenvelgést, s nem a szemet teherbe ejtő szem „aktusát". Fegyelem, erős az Édenben már zászlót kapott „férfias líra" ennek a költészetnek jó útjai. Jegyzeteimmel is erre törtem ösvényt, bár, jól tudom, olykor túlságos eréllyel fordítottam el Kulcsárt a méztől, a dalosok gyilkosától. Ez a líra akkor jó, ha követi a költői egyéniség természetét, fittyet hány az „irodalomnak", hagyja kifejleni az ezüst színpadon a drámát, ha Renoir hölgyei rávicsorognak a civilizációra. ha a versírót megfogalmazás helyett nem fogja el a sírás. Ha nem aranyozza be a salaktájakat, rozsdás gépeket, ha az egyszerű kovács nem rokokó piperkőc alakjában, szép göndör hajjal és finom kézzel jelenik meg a rivaldafényben. Még valamivel adós maradtam. Mit tűztem vajon a bevezető sorokban említett Renoir-nyomatok helyébe? Néhány kisméretű plakátot Petőfiről, a szabadságharc dokumentumait, Kondor Béla Boschvázlatail és egy jövő évre szóló falinaptárt. VARGA IMRE 20
