A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-02-17 / 6. szám

DOHÁNY TIBOR: E p tfr p tolsó napomat töltöttem Bécsben. Igyekeztem a WM hátralevő időt kihasználni. Pár schilling volt még a zsebemben, így hát magányosan in­dultam el csavarogni. Egy kávéház­ba is betértem. Délelőtt volt s mégis rengetegen ültek bent. Asztalt kerestem. A sa­rokban, egy fiatal ember ült magá­nyosan. — Megengedi? — Tessék — válaszolta kedvesen. Alighogy leültem, azonnal ott termett a pincér. Egy feketét rendel­tem. Lassan ittam a kávét: húztam az időt. Nem akartam mást rendel­ni. Spóroljam. Aztán figyelni kezdtem az embe­reket. Ez amúgy is kedvenc szóra­kozásom." Mindjárt az asztaltársam­nál kezdtem. Jól öltözött fiatal em­ber, de -az arca feltűnően megtört volt. Gondolatban mosolyogtam: mi közöm van nekem ezekhez az em­berekhez? Igaz, ki is mondta? . . . Minél több ismerettel rendelkezik az elme, annál jobban megérti sa­ját erőit és a természet rendjét. . . Senki sem zavart, senki sem ismert, jól esett az egyedüllét. Pe­dig szeretem a társaságot, de most kívántam a magányt. Az ablakon keresztül fénysugár siklott be a kávéházba. Valami érthetetlen szomorúság vett erőt rajtam. Haza gondoltam. Aztán belső zsebemből egy hazai újságot húztam elő és olvasni kezd­tem. Nem tudom, meddig olvashattam. Egyszeresek a szomszédom meg­szólít: — De régen nem láttam ezt az újságot — mondta. Meghökkentem. Meglepett, hogy itt Bécsben valaki az anyanyelve­men beszél hozzám. Mély, sötét medrű ráncok ültek az arcán. — Nem zavarom? — Egy cseppet sem — válaszol­tam. Figyelmesen megnézett. Elmoso­lyodott. — Csak nem fél tőlem? Az arca nedves volt az izzadság­tól. Kissé kelletlenül éreztem magam. Még megkérdezte honnan jöttem, oztán nem szólt hozzám. Kis szünet után újra megszólított: — Jó magának! — sóhajtott. — Pár évvel azelőtt, mint turista érkez­tem Bécsbe, végül is itt rekedtem. Otthagytam a feleségemet és a kis­fiámat — mondta szomorúan. — Nem félt új életet kezdeni? — kérdeztem. — De igen. Köhögni kezdett. Köhögés közben erősen rángatódzott az ádámcsut­kája. — Bocsánat, úgy látszik megfáz­tam — jegyezte meg. — Mondja csak, nem vágyódik vissza a családjához? Nem gyötri a honvágy? — kérdeztem. — Dehogyisnem. Csakhogy . . . most már mit tehetek. Beszéd közben meg-megbicsak­­lott a nyelve. — Azt hiszem hogy már késő — mondta. — A minap a feleségem írt egy levelet, közölte, hogy látni sem akar — hajtotta le a fejét. — Olyan rettenetes bűnt követett el, hogy távoznia kellett az ország­ból? — kérdeztem kíváncsian. — Egyszerűen itt maradtam. Ne értsen félre! — gondolkozott. — Igaz, hogy azóta sokféle emberrel találkoztam ... De én nem tartozom azok közé, érti! Tisztában vagyok mindennel ... — folytatta rekedt hangon. — Én már gyerekkorom óto vágytam beutazni mind az öt világrészt. Talán jövőre sikerül ki­vándorolnom Amerikába. Majd a körmeit rágcsálta idege­sen. — Szóval a gyerekkori álmok va­lóra váltak — jegyeztem meg gu­nyorosan. Elgondolkodott. — Ha nem haragszik, rendelek valamit — mondta. Megegyeztünk abban, hogy ko­nyakot iszunk. Keveset beszéltünk. Észrevettem, hogy a szája többször is megrán­dult, mintho mondani akarna vala­mit. Éreztem, hogy valami nagyon bántja. Némán ültünk és ittunk. A hőség már kibírhatatlan volt. Arcát a tenyerébe hajtotta: már túl sokat ivott. Aztán hirtelen fel­emelte a fejét és beszélni kezdett: — Én már azt sem tudom, hogy ki vagyok és miért élek! — körül­nézett, elhúzta a száját, majd foly­tatta. — Végnélküli cirkusz az éle­tem. Pedig eddig szerencsém volt. Félek ... de nem tudom kitől, de egyszer összecsomagolom a vackai­mat és eltűnök... — Zavarosan beszélt, éreztem rajta az alkohol hatását. — Eddig még sikerült kievickélnem minden hülyeség­ből ... félek, ezt nem érti meg. Erősen a szemembe nézett. — De kinek hiányzók én . . . Kinek? Már a legszívesebben faképnél hagytam volna, de nem akartam megbántani. — Látom, már menni szeretne, nem is tartóztatom tovább. Gondol­jon rólam amit akar... Csak azt akarom még mondani, hogy ne haragudjon rám, amiért megzavar­tam, és nagyon kérem, ne tartson kalandornak! — mondta. — Akár­minek, csak annak ne! Némán felálltam és kezet nyújtot­tam neki búcsúzóul. — Menjen csak . . . Isten vele! — mondta lehajtott fejjel. BUGGYANTOTT FELFÚJT A főváros egyetlen üzletében árulják. Maga az üzlet nem nagy, annál nagyobb a híre. Város szerte azt suttogják a rendszeres vásárlók, hogy a buggyantott felfújt íze utol­érhetetlen, s azt is hozzáteszik cin­kos mosollyol, hogy aki bekebelez három-négy buggyantat, könnyű mámort érez, elfelejti minden búját­­baját, s hogy elfogyasztása után egyből elszáll a fáradtsága, ami a hosszú várakozás alatt költözik az emberbe. Egyszer én is bejutottam az üzlet­be, de óvatosságból csak egy da­rab felfújtat vásároltam. Hát. . . hogyis mondjam: se szaga, se bű­ze, ami meg az ízét illeti! Semmi­féle könnyű mámort nem éreztem, inkább undorító hányinger környé­kezett. Egyébként mindennap ■ az üzlet előtt visz el az utam s megrökö­nyödve látom a hosszú sort. a béké­sen és végtelen türelemmel vára­kozó tömeget. Amíg mások sietnek, rohangálnak, tülekednek munkába menet és munkából jövet, vagy éppen a munkájuk után, addig a nagy kavargás közepette az üzlet előtere egy foghatatlan nyugalmat árasztó, végtelenül békés szigetnek tűnik. Mintha az ott álldogálóknak semmi közük nem lenne a huszadik század ideges, zilált, másokat fel­bökő és eltaposó vad száguldásá­hoz. Vajon milyen csoportosuláshoz tartozhatnak, milyen idegen égi­testről cseppentek közénk ezek a rendkívüli nyugalommal és birka­türelemmel megáldott emberek, ezek a súlyos ólomtömbökhöz ha­sonlítható, de mozgásképes lé­nyek!? Még a szemük állásából és merev mozdulatlanságából is ki­­érződik valami tömény undor és megvetés, amit a körülöttük nyüzs­gő és cikázó emberóradat iránt éreznek. Bosszantani kezdett ez a furcsa jelenség, valósággal kikezdte az idegeimet: dologidőben ennyi tét­len és ráérő ember! Figyelni kezdtem. Kitartóan. Nyári kánikulában gutaütés kerülgetett, téli fagyban, zimankóban meg kék­­re-zöldre gémberedve vacogott a fogam, sót lábujjaimról lefagytak a körmeim is, pedig egy-egy kemé­nyebb téli napon még melegített téglát is vittem magammal a tal­pam alá. Bevallom, sokszor elkeseredtem, de nem adtam fel: végére járok a dolognak, ha addig élek is! Bár a főnököm nemegyszer pap­rika vörösre pirulva bömbölte a fü­lembe, hogy kirúg az állásomból a gyakori késések miatt, a felesé­gem éjszakákon át hullatta köny­­nyeit a párnájába, hogy ez a hála a hűségéért, hogy vénségemre, hu­szonhat évi házasság után más szoknya után futkosok. Aztán váratlan hirtelenséggel — minden átmenet nélkül — megoldó­dott a rejtély: rájöttem a dolog, a furcsa jelenség nyitjára, mégpe­dig pontosan akkor, amikor meg­szűnt a sorban állás. Történt ugyan­is. hogy az üzlet közelében magas­ba emelkedő irodaház (SZTI — Szappanillatot Tesztelő Intézet) ezernyolcszázhetvenöt alkalmazott­ját átköltöztették a város túlsó szé­lén felépült sokkal korszerűbb iro­daházba. A végkövetkeztetés pofonegysze­rű: az intézet alkalmazottai miért álldogáltak volna munkaidő alatt angyali nyugalommal a fennséges ízű buggyantott felfújtra!? Téved, ha valaki azt hiszi, hogy ezek után megnyugodtam. Nem. Továbra is álmatlanok az éjszakáim, mert állandóan az a kérdés motoz a fejemben, hogy mi lesz az üzlet­tel? Mert most már ez itt a kérdés. Félve mondom ki, mégis kimon­dom: erős a gyanúm, hogy az üzlet is eltűnik hamarosan. Hogy hová? Az intézet után költöztetik. Mert hogy a Szappanillatot Tesztelő Inté­zet derék alkalmazottai nem hagy­ják annyiban a dolgot, az biztos! LOVICSEK BÉLA 1$

Next

/
Oldalképek
Tartalom