A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-01-06 / 1. szám
£ ecsónyi Károly nyugdíjas tanító. Negyven éven ót tanított az egytantermes iskolában, óm ha kellett embereket toborzott a szövetkezetbe (a borzovai szövetkezet első elnöke volt), színdarabokat tanított be, előadásokat tartott a falusiaknak a korszerű földművelésről, mert egy pedagógus az iskolán kívül is pedagógus marad. Ma már nem tanít, csak olykor besegít, ha o tanítónő esetleg szülési szabadságra megy. Helyesebben szólva, most mór erre sincs szükség, hiszen az iskolát bezárták: nincs annyi gyerek a faluban, hogy érdemes lenne 'iskolát működtetni a kedvükért. — Sajnos nemcsak az emberek öregednek meg, hanem a falu is. A napok egyre csendesebben telnek, az öregek elfáradnak, a fiatalok elköltöznek. Én is egyedül élek ebben a megroggyant házikóban, a lányaim csak hétvégén jönnek el meglátogatni, kitakarítani. Hív mind a kettő, menjek hozzájuk lakni, de én már csak itt maradok. Itt éltem le az életem javát, itt is szeretnék meghalni. Bár a Zoboraljáról származom, mégis gömörinek érzem magam. Annyit senki sem kószált a környéken mint én. Ismerek itt minden zugot, s talán nincs is olyan barlang a falu közelében — pedig sok barlang van errefele — ahol én nem jártam volna. Nagy kár, hogy a turisták elkerülik ezt a tájat. Azt hiszik, hogy egyedül a Domica szép, pedig a Szilicei-fennsíknál én még gyönyörűbb vidéket nem láttam. A természet szépsége ösztönzött engem annak idején a festésre is. Persze nem tartom magamat igazából festőnek, de valahogy el kellett mondanom, mit érzek. S nem azért becsülöm a festményeimet,mert jól sikerültek, hanem azért, mert őszintén gondoltam mindazt, amit megfestettem. A busz indulásáig van még fél órám. Addig megnézem a huszita-korabeli templom belsejét, gondolom magamban. Szépen díszített fatáblák, faragott oszlopok, a szószék felett fiait tápláló griffmadár. Mintha csak egy mesevilágba léptem volna be. Egy végérvényesen letűnt kor emlékei. Míg a nehéz tölgyfaajtóval bíbelődöm megérkezik az autóbusz. VITÁRIUS FERENCNÉ SZECSÁNYI KAROLY (A szerző felvételei) HAJNALTÓL REGGELIG (Rendhagyó riport egy közbeeső állomásról) Falu? Város? Nem tudom. Bevallom, eredetileg nem is ez a kis Tátra-alji település volt az úticélom. Hogy hogyan kerültem mégis ide? Egész véletlenül. Tulajdonképpen még a nevét sem tudom ennek a falunak — vagy — városnak, amelynek körvonalai csak most kezdenek kibontakozni az éjszaka sötétjéből ... Igen, hajnalodik. Először a fák válnak láthatóvá, aztán a mögöttük meghúzódó rokonszenves homlokú házak. Lám, a kémények már javában „pipáznak", bodros füstfelhöket eregetnek az ég leié. Felébredt a Tátra-alji település. S nicsak: az első lökötős menyecske is megjelenik a láthatáron. Egyenesen felénk tart. Kihajolok az ablakon: — Ugyan, hol vagyunk? — kérdezem a büszke kis főkötőt. — Vaiecban — feleli az hetykén, s tovalibben, mint a népmesék tündérei: hol volt, hol nem volt... Hogy milyen ablakon hajoltam ki az imént? Természetesen a vonat ablakán. Mert hiszen hogyan is kerülhettem volna másként ide, mint vonattal? Méghozzá gyorsvonattal jöttem, ami ezúttal igazán nagy szó, mivel a gyorsvonatok általában nem állnak meg Vaiecban. Valószínűleg a csillogó-szikrázó, ezüstös színben játszó hótakaró az oka ennek a kényszerpihenőnek: mert itt, a Magas- Tótra ormai alatt már meglehetősen dühös a tél, a fagy szinte harap, marja meztelen arcunkat. — Bizonyára valami hótorlasz került az utunkba — futnak össze a folyosón az utasok, s máris megkezdődnek az ilyenkor szokásos ismeretségkötések. A vonat szinte otthonossá válik. — Bár az is lehet, hogy csak a kerekek fagytak oda a sínhez — próbálja tréfára fordítani a szót egy fiatalember. A végén persze kiderül, hogy semmi különösebb baj nem történt, hótorlasz sincs előttünk, de még csak ki sem siklottunk, csupán a mozdonyunk gyulladt meg. Szávai ezért terjeng mindenfelé ez a furcsa szag. Én meg már a vazeci lakosokat kezdtem valami huncutsággal gyanúsítani. Egyik útitársam — bizonyára a környéken lakik — tudja, hogy Vaiecban egy barlangot is meglátogathatna a vállalkozó kedvű turista, aki hajlandó lenne eltérni eredeti úticéljától, s leszállna a vonatról ezen az iciri-piciri vasútállomáson, ahová ilyen különös módon — egészen véletlenül — kerültünk. Innen, az ablakból csupán az állomás körüli nyírfákat, néhány fenyőt, a háttérben meg a házakat látom, de ha a »harapós“ hidegnek fittyet hányva az orromat is kidugom, mindjárt láthatóvá válnak a Magas-Tátra hóledte csúcsai. Nem kétséges, a Liptovský Mikulái-i járásban vagyunk, abban a községben, amelyet — Vasych néven — már 1286- ban is említenek okirataink. A község tehát majdnem kilencszáz esztendős. Hát nem furcsa dolog, hogy mégis csupa új házat, méghozzá hatalmas, négyszögletes épületeket látok köröskörül? Idősebb olvasóim most bizonyára lölkiáltanak, hiszen valószínűleg eszükbe jut valami: egy régi, negyvenöt évvel ezelőtti tűzvész. S nem tévednek, mert éppen Važec volt az a község, amely 1931-ben szinte teljesen leégett, s később állami támogatással, valamint hazánk lakosainak segítségével építették újjá. Ezért nincsenek itt régi házak... Hát ennyit tudtam meg a Tátra-alji településről hajnaltól reggelig. Mert közben reggel lett, a nap már szemünkbe süt, elűzte sugaraival Važec fölül az éjszakát. Vidámat lüttyent a mozdony, megmozdulnak a kerekek. Háromórás kényszerpihenő után végre továbbindulunk. — No lám, mégsem fagytak oda a kerekek — állapítja meg egy néni, s elégedetten fülkéjébe vonul... VARGA ERZSÉBET Prandl S. felv. 15
