A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-03 / 4. szám
noka is, de — hadsereg nélkül. A családfők ugyan kötelesek szükség esetén a saját költségükön katonát állítani (saját fegyverzettel), minden férfi 16-tól 60 éves korig katonaköteles, de csak elvileg. Andorrának a közelmúltig még csak rendőrsége sem volt. Csak a megnövekedett turistaforgalom kényszerítette ki forgalmi és közbiztonsági rendőrség felállítását, amely 12 főből áll, s rendszerint csak a turistaidényben tart szolgálatot a két andorrai útkereszteződésben. Csehszlovák vonatkozással is találkoztunk Andorrában. A filatelista boltokban csehszlovák bélyegeket, a főutcán Skoda képviseletet láttunk, kirakatában egy szép borvörös Skoda 100-as kocsival; kissé távolabb pedig Skoda-szerviz hívja fel magára a figyelmet. Az ország lakosságának 90 százaléka katalán, 10 százaléka spanyol és francia. Andorra összesen 11 356 lakója közül ketten vallják magukat cseh, illetve szlovák nemzetiségűnek, amint azt a turistakalauzból megtudtuk. V. PRIPUTEN A szerző felvételei lom, a levélbélyegek árusítása és a hirdetéseket sugárzó rádióadó. Andorra két postarendszerhez tartozik: a franciához és a spanyolhoz. A postai küldeményeket kétféle — spanyol-andorrai vagy francia-andorrai — bélyeggel lehet bérmentesíteni. A spanyol postahivatal a Franciaországba irányuló küldeményekért, telefonbeszélgetésekért, táviratokért külföldi djszabást számol, a francia postahivatal megfordítva. Andorrának nincs saját pénze, a francai frank és a spanyol peseta egyformán érvényben van az országban. Ezzel szemben, mint minden szuverén államnak, van saját címere, állami lobogója és államünnepe, sőt hadseregfőparancsde los Vales, a „Völgyek Háza". Ma a főtanácsnak, a kormánynak, a bíróságnak, a börtönnek és — szállóvendégeknek ad otthont. A főtanács tagjai azonban már szívesebben dolgoznak korszerű, új székházukban, s a régit egyre inkább átengedik a turistáknak. Maga Andorra állam a középkorból maradt fenn; 1278-ban Foix francia város grófjának és Seo de Urgel püspökének közös gyámsága alá került. Jelenleg a Francia Köztársaság elnökének és a spanyol város püspökének közös hűbérbirtoka. Az államfő Andorra hercege, az urgeli püspök és a Francia Köztársaság elnöke együttesen. Vazallusi hűségének bizonyítékaként Andorra minden évben 960 frank jelképes adót fizet Franciaországnak és 460 pesetát a püspöknek, éspedig 1806 óta, amikor köztársasági alkotmányt kapott, változatlan összegben. A kereken 1200 családfő által 4 évenként választott 24 tagú Főtanács (egyházközségenként 4 tag) fele kétévenként változik. A Főtanács választja 4 évre a főszindikust ée helyettesét, a végrehajtó hatalom irányítóit. A két hűbérurat — a „társhercegeket“ — egy francia tisztviselő, illetve az urgeli püspök megbízottja képviseli; ezek Andorrában élnek és felügyeletet gyakorolnak a andorrai kormányszervek munkája fölött. Az igazságszolgáltatásban ők képviselik a legfelsőbb fórumot. A „hűbérurak" költségén fenntartott iskolákban francia és spanyol nyelven oktatják a gyermekeket. Andorrában nincsenek adók. Az állami bevételek forrása a külföldi társaságoknak adott számos koncesszió. Jelentős jövedelmet biztosít az idegenforga!S HAJLÉKTALANOK Neki köszönhetjük, hogy még élünk egyáltalán. Benigno már tud olvasni és írni is megtanul. Ezért tud pénzt keresni. A fiú rámnéz sötét, komolytekintetű szemével. A bőre olyan, mint a bronz, sima haja a homlokába fésülve. Ez a fiatal már a jövő nagyvárosi indiánja. — Szenyór, szívesen elmondom, hogyan keresek pénzt, ha nem kívánja ingyen, — mondja határozottan és a szemembe néz bátran, öntudatosan. — Ma még sok dolgom van, és az idő pénz! — először spanyolul beszél, majd átvált amerikai angolra: „Time is money." — Tudsz angolul is? — Elég keveset, — mondja, — de nemsokára megtanulok. Reggel egy teniszklubban egy amerikai házaspár labdaszedője vagyok héttől nyolcig. Utána sietek a Los Incas klubba, ahol coddy vagyok, tehát az a fiú, aki a golfütőket hordja. Minden reggel többszáz indián fiú várakozik ott, hogy valami kis munkát kaphasson. Nekem azonban állandó embereim vannak már. Igaz ugyan, hogy a portásnak le kell adnom keresetem felét, de azért naponta legalább négy soles megmarad nekem. Napközben újságot és rágógumit árusítok, de ezzel napi két solest keresek csak. Este a Las Trece Monedas vendéglőben van szolgálatom, ahová a legpénzesebb külföldi turisták járnak csak. A ruhatárossal dolgozom össze. Ha valamelyik turista prostituált után érdeklődik, a ruhatáros felírja az illető leány címét és én elvezetem hozzá. Ha ugyanis nem mennék el vele, aligha érne el a megadott címre, mert Limában éjszaka annyi lány van az utcán, hogy valamelyik biztosan fülöncsípné az idegent. S akkor aztán a ruhatáros nem kapná meg a neki járó pénzt a nőismerőseitől. Ez nagyon jó kereseti lehetőség. Jó borravalókat kapok és néha egy éjszaka két dollárt is keresek . . . — És mikor jársz haza aludni? — Rendszerint hajnali négykor. — Hol tanultál meg olvasni? — Az állami iskolába nem vettek fel, mert nincs keresztlevelem. A Limatambo negyedben találtam aztán egy iskolát, ami az apácáké. Bementem hozzájuk, elmondtam, ki vagyok, hogyan élünk itthon és ők felvettek. Két évig jártam iskolába, azután abba kellett hagynom a tanulást, hogy pénzt kereshessek. — Miért nem járnak abba az iskolába a testvéreid? — Mert azóta a hegyek közül nagyon sok indián költözött le Limába és az iskola nem képes több diáikat befogadni. — Mik a terveid? — Azt akarom, hogy mielőbb elköltözhessünk egy olyan negyedbe, ahol van kút és elegendő víz. Néhány hónap múlva lesz annyi pénzem, hogy keresztlevelet vásárolhassak, közben megtanulok angolul annyit, hogy egy előkelő szállodába helyezkedhessek el küldöncnek vagy liftesnek. Anyámat orvoshoz küldöm, testvéreimnek megveszek mindent, amit csak megkívánnak . . . Sok, nagyon sok pénzre van szükségem! — mondja a hajdani inkák koldus utóda, s egyáltalán nem szégyenli magát. Nincs is miért! — Milyen volt az átmenet a falusiból a városi életbe? — kérdezem az apát. — Nagyon nehéz!... S ezek a nehézségek egészen mások voltak, mint amilyenekre számítottam. Igaz ugyan, hogy falun borzasztó szegények voltunk, de egy közösséghez tartoztunk. Bármilyen szükséges tárgyat vagy szerszámot kölcsönkérhettünk. Volt a faluban néhány kalapács, néhány csavarhúzó és egy fűrész . . . Meg egy nagyon szép petróleumlámpa is, amit bármikor kölcsönkaphattunk . . . De itt semmink, igazán semmink nem volt. Teljesen magunkra voltunk utalva. Ha volt néhány szál deszkám, nem volt szög és kalapács . .. Este is csak búslakodtunk a sötétben, mert még gyertyára sem telt. Ha ott falun megbetegedett egy gyerek, a szomszéd mindig segített vagy legalább vigasztalt... öt nappal ideérkezésünk után a kis Jesus belázasodott, csúnyán köhögött ... Orvosra nem volt pénzünk, a kisfiú meghalt, de még temetésre sem telt. Megkérdeztem a szomszédokat, mit csináljak, de csak vállvonogatás volt a válasz. Végül az egyik így szólt: — Ha estig nem viszed el innét, jelentem a rendőrségen! Akkor halott kisfiam becsomagoltam egy újságpapírba, a folyóparton kerestem egy elhagyatott helyet és a csomagot beledobtam a vízbe ... De nem mehettem el onnét, mert a víz sodra mindig visszahozta a kis holttestet. . . Azután észrevettem, hogy emberek jönnek arra, mire gyorsan elszaladtam! — mondja és megtörli verítékes homlokát. Arne Fáik könyve 1970-ben jelent meg, s azóta a perui helyzet változott ugyan és 1969 júniusában megkezdődött a földreform végrehajtása, az olajmezők államosítása, s bár az indiánok egy része földhöz is jutott, lényeges anyagi támogatás híján az életkörülményeik vajmi keveset változtak. Peruban a lakosság 58 százaléka ma is írástudatlan. A lakosság túlnyomó többségét képező indiánok és félvérek jelentős része még mindig „sin techo y tierra”, azaz hajléktalan és földnélküli. És mégis övék a jövő! ARNE FALK -dán író könyve nyomán 17
