A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-02-03 / 4. szám

— Nekem mindegy — mondta bi­zonytalanul a vásárló. — Csak szép legyen. — Vannak négyéves suhángjaink — mondta Bánné. — Hót nem tudom — mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul néz­ve maga köré, mint az előbb. — Én valami nagyobbat szerettem volna. — Az uram szokta intézni — mondta Bánné. — De ha várni tetszik egy kicsit, majd körülvezetem. Kiforrózta a lábasait. Tiszta kendővel kitörölte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet. Élettel teli kis asszony volt, minden porcikája kerek, és mindent olyan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel csinált, hogy az ember nem tudta róla levenni a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törölte o ke­zét. — Maga gyereket vár? — kérdezte akkor. — Igen — mondta Bánné. Bánné villanyt gyújtott. Odakint még világos volt, de amióta közeledett a front, inkább elébement a sötétségnek. Kiváltképp ma, amikor egyedül volt itt­hon, s odakint olyan sűrűn gomolygott a köd, hogy az ablaktól néhány lépés­nyire mintha eltűnt volna a kerítésük. Elővette a nagy zsirosbödönt meg a zománclábasokat. Szódót tett a tűz­helyen lobogó vízbe, amikor kopogtak. Összerezzent. Félrehúzta a függönyt. Nem németek voltak. Egy asszony állt a küszöbön, egyedül. — Itt laknak, kérem, Bán Sándorék? — Én vagyok Bánné — mondta Bán­né. Mindene divatjamúlt volt az érkező­nek. Ápolatlan haján — mely épp fele­­útján járt az őszülésnek — fazék for­májú filckalap ült, amilyent csak húsz évvel ezelőtti filmeken látni. Ódivatú esernyőjének papagájfejben végződött a nyele, két feketebors üvegszemmel, melyek hűségesen néztek kétfelé. — A hirdetésre jöttem. — Miféle hirdetésre? — csodálkozott Bánné. Csak kora tavasszal és ősz utóján hir­dettek: télen soha. Az érkező azonban kinyitotta buggyos retiküljét, mely úgy tele volt kocátokkal, használati és em­léktárgyakkal, mintha mindenét magá­nál hordaná, és elkezdett kirakodni. Egy elsárgult, szalaggal átkötött levél­csomót, lejárt zsebnaptárakat, fényké­peket, orvosságos fiolákat, használt mozijegyeket és egy üres, de még szagló parfümszórót. A fényképeken tollas kalapú fiatalasszony látható, hol egy farkaskutyával, hol nélküle, de arra már elmosódott, a sarkok felmolyhosod­­tak. Nikkelpénzek, zsuzsuk és kulcsok csörgére közben az őszülő asszony vég­re megtalálta a gyűrött újsághirdetést, melyen már csak a nagybetűs szavak voltak olvashatók: Bán Sándor facse­mete-kertészete, Tét. — Ez mi vagyunk — mondta Bánné. — De az uram nincs idehaza. — Csakhogy én az ötóróssal haza szeretnék menni. — Addig nem lesz vissza — mondta Bánné. — Bement a faluba, mert hol­nap disznót ölünk. Az asszony ereje vesztetten nézett körül. Sápadt arcáról, mint egy málló vakolotú falról, pikkelyekben pattogzott a púdéi. Semmiféle érzelemnek nem odta jelét, de épp e lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett arcú bohóc könnyek nélkül sír. Bánné az árakat se tudta. Még csak másfél éve voltak házasok. Az ura a széltől is óvta, s csak szép időben s leg­följebb ojtani vitte ki magával a fő­iskolába. De azért így szólt: — Mivel szolgálhatnék? — Vásárolni akarok valamit — mond­ta az őszülő asszony. — Díszfáink nincsenek — mondta Bánné. — Csak gyümölcsfacsemetéink. — Mehetünk? — kérdezte az asszony, és karjára akasztotta a papagájt. Sár volt. Magas sarkú cipőjében bil­legve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ce­ruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben. — Ez mind jonatán — mutatott ma­ga köré Bánné. — Ez botul. Ez ranett. Ez London Pepin — magyarázta, ahogy mentek tovább. — Itt kezdődnek a barackfák. Az asszony megállt. — Nem tetszenek — mondta. — Azt hittem, nagyobbok ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasak. — Akkor tessék erre jönni — hívta Bánné. — A mandula már ötödévre hoz. — Nekem nem fontos a gyümölcs — mondta kedvetlenül az őszülő asszony. — Nincs is időm öt esztendeig várni. Megállt, ernyőjével megbökött egy fát. — Daganat van a méhemben — mondta közönyösen. — Rák. — Borzasztó — riadt meg Bánné. — És nem lehet operálni? Az őszülő osszony átható pillantást vetett rá. — Mikorra várja? — kérdezte hirte­len. — Mit? — nézett rá Bánné. — Már­ciusra. Az osszony továbbment. Már a por­cella vége felé jártok, egy szelíden emelkedő ösvényen. Csak néhány lépés­nyire lehetett látni: mint egy gyerek­pelenka, olyan sűrű szövésű volt o köd. — Ez mi? — kérdezte oz asszony. Ernyőjével egy fűzre mutatott, mely zörgő, csontos ágaival épp a mezsgye szélén állt. — Ez semmi — mondta Bánné. — Ez csak olyan fa. — Ez tetszik nekem — mondta az őszülő asszony, és kibicsakolva előre­sietett. A mezsgyén végig mindenféle fák álltak, kőrisek, nyírek és füzek; még Bánné apósa ültette őket, talán szél­fogónak, vagy csak, hogy legyen vala­mi, ami a szomszéd parcellájától el­választja az övét. Aztán ritkulni kezdtek a fák, s a domb gerincén csak egy állt, magányosan. — Az milyen fa? — kérdezte az ide­gen asszony. — Hars — mondta Bánné. — De már megvan tizenöt éves. — Ezt megveszem. — Ezt? — bámult rá Bánné. — Talán tüzelőnek? — Dehogy — mondta az asszony. — így. — Nem értem — mondta Bánné. — Ezt már nem lehet innen máshová ül­tetni. — Nem is akarom máshová ültetni. — Hát mi legyen vele? — Semmi — mondta az őszülő asz­­szony. — Mennyi az óra? — Itt tetszik akarni hagyni? — ál­­mélkodott Bánné. — Ilyet még nem is hallottam. — Itt marad, ahol van — mondta az őszülő asszony. — De azért az enyém. Bánné tanácstalanul állt. Bárcsak itt­hon volna az ura! Ö is a fát nézte, mely nem volt túl­ságosan magas, de csúcsa mégis elve­szett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életre­való, izmos, de nem nagyon szép ka­masz. — Pont ilyet akartam — mondta az őszülő asszony. — Mit kérnek érte? — Mindig az uram intézi — mondta Bánné zavartan. — De még egyet sem adott el ezek közül. — Nem jövök még egyszer — mond­ta az ősz hajú asszony. — Akármit kér, megadom az árát. Egy kis csönd lett. Rossz évük volt a háború miatt. — Nagyon kellett a pénz. — Száz pengő — mondta, csak úgy találomra. — Hogyha nem lesz sok. — Rendben van — mondta az ősz hajú asszony. Még egyszer végignézett a fán, aztán ernyőjével megdöfködte a töve körül a földet, és elindult a ház felé. Másod­szor is kirakott a táskájából mindent, és letett egy százast a konyhaasztalra — Azt akarom, hogy vigyázzanak ró — mondta aztán. — Nincs mire vigyázzunk — mondta Bánné. — Azt is megfizetem — mondta az asszony. — Azért nem jár fizetség — mondta Bánné. — Trágyázzák is — mondta az őszülő asszony. — Elég lesz egy évre húsz pengő? — Ne tessék fizetni — mondta Bán­né. — Nem lesz annak a fának semmi baja. Az idegen asszony még egyszer ki­rakta a retiküljét, és hat tízpengöst számolt az asztalra. — Három évre kifizetem az ápolási díjat — mondta —, de ígérje meg, hogy szépen gondját viseli. Bánné köhintett. — Megígérem — mondta rekedten. Az őszülő osszony elővette tükrét, s egy piszkos puffal kipúderezte orcát. Aztán megint végignézett Bónnén. — Megmozdult már? Bánné megint köhintett. — Meg. Az asszony elindult, visszafordult. — Meddig él egy hárs? — kérdezte. — Sokáig — mondta Bánné. — Mégis? — kérdezte az őszülő asszony. — Száz évig is? — Még annál is tovább. Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az ernyőt, és kiment. — öntözzék is! — mondta szigorúan. Az ajtóból még egyszer visszanézett Bánnéra. — A viszontlátásra — mondta, de nem nyújtott kezet, és nem is nézett többet vissza. Ernyője hangosan kopo­gott a téglajárdán. Bánné állt egy kicsit, aztán eltette a pénzt. Az a hír járta, hogy a vissza­vonuló német csapatok minden élő állatot elrekvirálnak. Munkához látott. Könnyen és kecsesen végezte dolgát, látszatra fáradtság nélkül, mint egy táncosnő, aki füllel nem hallható zené­re mozog. ZALAY ADRIAN ILLUSZTRÁCIÓJA 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom