A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-03 / 4. szám
ftm »E^EáäO 4^ n L oulouse-ból dél felé haladva mintegy 150 kilométer után egyre jobban emelkedik az út, már a Pireneusokban járunk. Éles kanyarokkal „megtűzdelt" szerpentin kígyózik előttünk. Szombat délután lévén egyre sűrűbb a forgalom, gépkocsioszlopok haladnak mindkét irányban. Mi is be kell hogy soroljunk a felfelé kaptató oszlopba, s most már csak lépésben kocoghatunk. Véget ér az erdők övezete, mór csak törpefenyő-csoportokat látni, az út egyre emelkedik, de az autók áradata nem csökken. S ott, ahol már semmi sem nő, ahol csak csupasz sziklák és hegyoldalak szegélyezik az utat, számtalan éles kanyar után feltűnik előttünk egy csodálatos hegyi sportközpont, számos szép szállodával, pompás üzletekkel és — két vámházzal. Igen, elhagyjuk Franciaország területét, hogy belépjünk Andorrába. Hűha, állapítjuk meg elámulva, hisz magasabban vagyunk, mint a Chopok vagy a Gyömbér-csúcs az Alacsony- Tátrában! S még mindig nem ért véget az emelkedő . . . Az Andorrába érkező turistákat senki sem méltatja figyelemre, a vámosok csak az ellenkező irányba haladó gépkocsik utasaival foglalkoznak, azokkal, akik Andorra vámmentes övezetében egyharmaddal olcsóbban bevásároltak s most alaposan megpakolva térnek haza Franciaországba. Nekünk azonban, amikor három napos andorrai tartózkodás után ugyanerre visszatértünk, a vámosok csak tisztelegtek és tovább engedtek, csak a franciákat ellenőrzik, akik Andorrába járnak bevásárolni. Az elmaradhatatlan fényképezkedés után indulunk tovább. Az út még egyre emelkedik, míg végre 2409 méter magasságban elérjük az Envalira-hágó legmagasabb pontját. Itt, az andorrai völgyre nyíló csodálatos kilátás mellett tíz üzemanyagtöltő állomás tűnik a turista szemébe. Benzinkutak — 2409 méter magasságban! És mindjárt tíz egyszerre. Valamennyi jelentősebb nyugati olajtársaságnak van itt üzemanyagtöltő állomása. A benzin pedig lényegesen olcsóbb, mint a „vonalon" túl, Franciaországban, ezért az abba az irányba haladók mind teli töltetik a kocsijuk benzintartályát. Nekünk ilyen gondjaink nem voltak, így hát elindultunk lefelé az Andorra-völgybe. Érdekes, hogy magának a kis törpeállamnak a hivatalos neve is „Andorra völgyei". A keleti Pireneusok déli lejtőjén fekszik, regényes völgykatlanban, Ariége francia département és Catalonia spanyol tartomány között. Szélessége 20 km, hosszúsága 30 kilométer. A völgymedencét három oldalról magas hegyek veszik körül (legmagasabb csúcsa, a Púig de la Coma Pedrosa 2946 m), csak délre, Spanyolország felé nyitott. Andorra területe 465 km2, s az egyik határtól a másikig 30 perc alatt kényelmesen át lehet utazni rajta. Az egész köztársaság hat községből áll. Fővárosa, Andorra la Vella, az Enclar-hegy lábánál, mélyen a völgyben, a Valira folyó partján fekszik. Áthalad rajta az állam egyetlen országúba, amely Franciaországgal és Spanyolországgal köti össze. A korábbi kiadású turistakalauzok még azt állítják, hogy a főváros „jelentős mértékben megőrizte falusias jellegét". Ez ma már csak részben igaz. A régmúlt korok emlékei mellett mindenütt a modern építészet csodáiban gyönyörködhetünk; a földhöz lapuló, szürke, keskeny ablakos házikók szomszédságában a legkorszerűbb szállodák, áruházak, üzlet- és irodaházak szöknek a magasba. A városközpont megőrizte történelmi hangulatát. Itt, a Valira folyó felett emelkedik magas őrtornyával a Casa FHŽLKUUEK Lima egyik nyomornegyedében, a Pampa de Comasbon vagyunk ... Itt Peruban barriadas-nak nevezik ezeket a hullámbádogbál jól-rosszul összetákolt negyedeket, melyekkel <-gyik délamerikai állam sem dicsekszik el a külföldieknek. Lima-Callao lakosainak 30—40 százaléka ilyen, a másik 30—40 százaléka félig rombadőlt épületekben lakik, s csak kb. 20— 30 százalék él emberhez méltó környezetben, bár vannak olyan városnegyedei is, melyekben éppen olyan fényűző villák vannak, mint Los Angeles Beverly Hills negyedében. Ilyen negyedekben és villákban laknak a „los ricos”, az a pár száz család, amelyik magáénak mondhatja egész Perut. A piramis csúcsát az a negyven dúsgazdag család alkotja, melynek az Almeda de los Descalzos-on, a Mezítlábasok sétányán van palotája. (A sétányt a közeli kolostor mezítlábas szerzeteseiről nevezték el.) Szállodámból minden reggel ezen a parkon megyek keresztül a Pampa de Comas nyomornegyedbe, s így az ellentét még szembetűnőbb. Ezen az előkelő helyen tovább él Sevilla és Toledo szelleme a pompás díszfák alatt, a csodálatos kovácsolt kerítések és rácsok mögött. Az a bizonyos negyven família már négyszáz éve él itt — jelképesen. „A gazdag limaiak nem ismerik Perut” — tartja a helyi közmondás. A lakosság nem egész egy százalékát alkotó los ricos számára Peru egy holdbéli táj csupán, bár a föld 82 százalékát ők birtokolják. Egy-egy családnak akkora birtoka van, mint Dánia egész területe. Egy híres famíliának kétezer jószágigazgató áll szolgálatában, de 1925 óta egyetlen családtag sem járt a birtokon. A gazdag családok ugyanis általában Európában tartózkodnak és igen ritka vendégek limai palotájukban. Az indiánok véréből, verítékéből szerzett óriási vagyonukat a legdrágább európai nyaraló- és mulatóhelyeken herdálják ei... Földbirtokaikon egy indián csalód napi átlagkeresete 4 soles (egy korona és nyolcvanhat fillér!). Ezért menekülnek a nincstelen indián családok vidékről a nagyvárosokba. A Peru szó „viznyelő"-t jelent quichua (kecsua) nyelven, ma azonban nemcsak vizet, hanem vért és verítéket is nyelhet fulladásig. Nézzük csak meg, hogyan élnek az ország egykori urai a nyomornegyedben! A hullámbádogból összetákolt viskóban nyolcán toknak: Fernando és felesége, aki folyton köhög, az asszony anyja és öt gyerek. A legkisebb négy, a legnagyobb tizenöt éves. A két legkisebb meztelenül és szurtosan hancúrozik a nyomorúságos viskóban. Azért piszkosak, mert a legközelebbi kút több mint egy kilométerre van tőlük és a vízzel takarékoskodniuk kell. — Igen, legnagyobb problémánk a kút, — mondja Fernando. — Ebben a nyomornegyedben legalább ötezren lakunk, s mindnyájan odajárunk vízért. Csakhogy a kút tulajdonképpen azé a másik telepé, ott fent a domboldalon. Az is nyomortelep, de régibb, jobb és „előkelőbb". Az regisztrálva van és ezért kapott kutat. Az ott lakó embereknek van bejelentett lakásuk, van lakcímük. Ha az embernek van állandó lakhelye és keresztlevele, akkor esetleg — ha szerencsés — még talán munkát is kaphat. Ez a barriáda azonban nem számít lakhelynek, egyszerűen nem vesznek róla tudomást az illetékes hatóságok és ezért a kérvényeinkre a hivatalokban ráütik a pecsétet: „hajléktalan” Limában igen nagy a különbség azok között, akik kúttá! rendelkező nyomortelepen laknak és köztünk. Megtudom, hogy a családból senkinek sincs állandó munkája. Fernando mindjárt meg is magyarázza, hogy miért. — Egyikünknek sincs keresztlevelünk. Nagyon kevés indián tudja születési dátumát, amelyik nemrég jött le a hegyekből Limába. Nálunk a keresztlevél a személyi igazolvány. Nélküle még segédmunkásnak sem vesznek fel, mert tulajdonképpen a hatóságok engedélye nélkül élünk itt. — És olyan nehéz keresztlevelet szerezni? — Szinte lehetetlen. Ha lenne pénzünk, mindjárt más lenne a helyset. Az illető hivatalnokot le kell fizetni' és ez meglehetősen drága mulatság. A földbirtokos, dón Jacindo, akinek földjein dolgoztunk, igazolhatná, hogy birtokán születtünk, csakhogy akkor írnunk kellene neki, s írni pedig egyikünk sem tud. Arra sincs pénzünk, hogy valakit elküldjünk hozzá. — A szomszédok közül sem tud írni senki? — De igen, egy tud. Csakhogy a levél megírásáért két solest kér. Ehhez még számítsa hozzá a papír, a boríték és a bélyeg árát. S ki kezeskedhet, hogy dón Jacindo valóban megkapja a levelünket?... Ha pedig nem kapja meg, nem válaszolhat, s ha megkapja, akkor szintén nem, mert amint már mondtam, nekünk nincs címünk. Ha pedig valamilyen csoda folytán mégis megkapnánk a választ és az igazolást, honnét szereznénk száz solest annak a hivatalnoknak lefizetésére, aki a keresztlevelet kiállítja? — De hát akkor miből élnek? Fernando odahívja tizenöt éves fiát. — Ez itt Benigno, — mutatja be, közben megsimogatja a fiú haját. — 16
