A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-03 / 4. szám
WiSV;' Kinn állok az országút szélén. Autóstoppal szeretnék tovább jutni: Nižný Lanec (Alsólánc) határában egy fiatal házaspár felvesz. Felfigyelek beszélgetésükre: — Itt kell letérni a Rózsás tanya felé, tudod, ahol születtem. — Igazán elvihetnél egyszer megnézni. — Nem éri meg. Nincs ott semmi látnivaló. Négyéves koromig laktam ott. Biztosan kihalt már. . ! lehet, hogy nem is létezik. Megráz a gondolat: Valaki kétségbe vonja szülőhelyének létezését. Másnap már a tanya felé baktatok. Gubbaszkodva tapad a domboldalhoz. Kanyargós, sáros mezei út mutatja az irányt a fák között megbúvó apró település felé. Legközelebb hét kilométerre van egy falu, Buzita, és harminc kilométerre Košice (Kassa). A tanya a Tornai Állami Gazdasághoz tartozik. Három család lakja, a gazdaság alkalmazottai. így, kívülről nézve idillikusnak tűnik a kép. A Rózsás tanya: néhány apró lakóház, egypár gazdasági épület, családi házak, istálló. A házak mellett kerítések jelzik, hogy megszűnt a hajdani kényszerközösség. Az első házat a Farkas család lakja. A ház tövében villanypózna, a házon tévéantenna. Az ablaküveg mögül egy ráncos női arc mered rám: szokatlan errefelé az idegen. Az asszony kinyitja az ablakot, s megkérdi, mi járatban vagyok. Beszédbe elegyedünk, Farkasné behív, megmutatja a lakást, hellyel kínál. Közben főz, készíti áz ebédet. Hová jár bevásárolni? kérdem Farkasnét, miközben metéli a tésztát. Be a faluba. Buzitára. Ez a mi kálváriánk, kérem, a batyuzás. Hét kilométer oda-vissza az út. S van úgy, hogy egy héten kétszer-háromszor is be kell menni a faluba. Es itthon?!. . . Kívül vagyunk itt mi a világon, kérem. Régiesen, szegényesen élünk. Farkasné szavait megcáfolja a lakása, hiszen kárpitozott székek vannak a szobában, és sem a tévé, sem a rádió nem hiányzik. Azt, hogy régiesen, szegényesen élnek, inkább csak a megszokás, no meg a szerénység mondatja vele. Itt élte le a tanyán egész életét. A régi világban mint urasági cseléd, most pedig mint állatgondozó. Ö maga még ragaszkodik a tanyához, ide köti a múltja, a munkája, de a fiainak már más sorsot szánt. A faluban, Hímban már a második házat építteti, és még mindig van 22 ezer koronája a takarékbon. Az egyik házban már benne lakik a nagyobbik fia. A másik a húszon-TANYASIAK Kiss Béla, a juhász Karalla István hórom éves Józsinak épül. Ö is az Állami Gazdaság alkalmazottja. Traktoros. Jóska már másképp látja a tanyasi világot. — Csak az emberek hiányoznak, másképp megvan itt minden. Városban, mondjuk Kassán laknál-e? — Nem! Az nekem idegen. Jóska a Grand kapitány gyermekeit olvassa és az új házról álmodik. Hétvégeken bejár a falubo, ellátogat o barátokhoz. Néha kocsiba ülnek, s mennek bálázni. Lassan-lasan mór a szűk tanyasi világ lekopik róla. A nagyobb közösségben érzi jobban magót. A juhász épp tereli kifelé az akolból a nyájat, egykedvűen ballag az ötszáznegyven birka után. A minden oldalról nyújtózkodó hegyek szinte válaszfalként kizárják a világot. — Akad még legeltetni való? — kérdezem Kiss Béla juhásztól. — Amíg a hó le nem esik, csak akad. Aztán beszél a munkájáról, a körmöléstől a sajtkészítésig. Szóbo jön minden, beszélünk erről, arról. — Emberemlékezet óta juhász vagyok — mondja. Annak ellenére, hogy Farkasné tészlametélés közben a faluban lakik, az egésznapos egyedüllét hallgataggá, szinte különccé formálta. Az örömét, a bánatát a kutyájának, a kedvenc barikájának vagy ennek a hatalmas csendnek mondja el. Minden kimondott szót jól megfontol Azt mondja, hogy megváltozott itt minden, rá sem ismerni a régi juhászvilágra. Könnyebb lett a munka, egyszerűbb. Nála is, akárcsak másoknál, olykor emberöltőnyi erőlködés eredménye a sorsváltás. Hogy nála ez mennyire sikerült? Ennyire: — Csak addig megyek, ameddig józan ésszel elérhetek. Megtanultam a kicsit kicsinek, a szépet szépnek, az igazat igaznak látni. Nem tanították, megtanulta . . . A tanya legidősebb lakója, Karaffa István, a hetvenhét éves erdőkerülő. 1924 óta él a Rózsás tanyán. Az utóbbi időben azonban be-bejór a faluba, ahol a háza van, s a beteg fia is ott lakik. Óramű pontossággal végzi munkáját. — Parancsba kaptam: ha szükség van rá, helyettesítenem kell a munkabeosztót. És a parancs az parancs. A tanyától ö sem tud megválni. Itt élte le — a háborús időkön kívül — az egész életét. Előbb uradalmi cseléd volt, majd később udvargazda. Külön irodahelyisége van, ahol szlovák és magyar újságok találhatók. Naponta végigolvassa őket. Aztán jár egyet az erdőben, körülnéz a tanyán, tesz-vesz valamit mindig. Ez segíti át őt egyik napból a másikba. Indulok visszafelé a faluba. De alig teszek néhány lépést, máris szembetolálkozok az öreg bacsó fiával, ifj. Kiss Bélával, aki tavaly fejezte be az általános iskolát, és szintén juhász lett. Vastag posztónadrágot visel, amit még valaha a „magyarok alatt varrtak, Pesten”. Gondolatai, szókincse a munkája körül mozog. A külvilágot túlságosan bonyolultnak érzi. Nem ismer szakmát, ami a juhószkodásnál erősebb vonzalommal kötné. Tudatlanságból? Elégedettségből? Szokásból, az apja után? Ezen nem gondolkozott. Csak azt tudja, hogy az apja sokat szidta, amiért követte őt. Többet látott a fiában. De ő csak itt tudja ezt a „többet" nyújtani. — Nem vagyok .kényes és nem érzem magam kevesebbnek, mint a városban tanuló barátaim, volt osztálytársaim. Én is dolgozom, meg ők is. Mert igenis, szakma ez, mégpedig a javából! Lassan beesteledik, míg beérek a faluba, az országútra. Letekintek, sáros a cipőm. Mezei úton jártam. ZOLCZER JÁNOS Foto: szerző 7
