A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-05 / 28. szám
K Ö N Y V H É T I UTIJEGYZETEK Egri Viktor Csukafejes citera, népi faragás, szolnoki hajós munkája Fényes Adolf: A testvérek (olaj, 1906) — adta meg mosolyának magyarázatát. Hasonló örömmel járt, hogy a megyei könyvtár polcain ott sorakoztak a könyveink, az idősebb nemzedék tagjainak munkái hiánytalanul, de a fiataloké is szép számban, és a könyvek elhasználtsága elárulta, hogy sűrűn olvassák őket. A könyvtárosokkal való beszélgetésünket kitűnően megrendezett kultúrműsor vezette be; énekszámok után a szolnoki Szigligeti Színház két fiatal színművésze verseket és szemelvényeket olvasott fel a jelenlevő küldöttek munkáiból. Nagy örömömre engem azzal tiszteltek meg, hogy a műsort, az Ezer életem című írásom felolvasásával fejezték be. Az ebéd utáni sajnálatosan igen rövid városnézés fénypontja a szolnoki festőiskola jubileumi gyűjteményes kiállításának megtekintése volt. A városi múzeum igazgatója, dr. Kaposváry Gyula, a kiállítás kezdeményezője kalauzolt itt minket. Szolnoknak, mint művésztelepnek felfedezése, a bécsi August von Pettenkofen- nevéhez fűződik. Öt más osztrák festők követték, míg végül a magyar festők egy csoportja, a tulajdonképpeni alapító nemzedék Szolnokot festőiskola és művésztelep helyéül választotta. Pettenkofen 1849 elején mint csataképfestő járt először Szolnokon és az 1849. január 22-i szolnoki ütközetről litográfiát is készített. Naplójának feljegyzései szerint mintegy harminc éven át rendszeresen felkereste Szolnokot. Vajon mi vonzotta őt és osztrák társait a Tisza menti városba? Aki végignézi az egykori zsinagógában kiállított képeket, kalauz nélkül is megtalálja a magyarázatot. Pogány O. Gábor A szolnoki művésztelep című munkájában ezeket írja: „A magyar műbarátok őszinte hálót éreznek Pettenkofen iránt, amiérthogy az osztrák festő nem a szenzáció, a vizuális ínyencségeket kereste Szolnokon, hanem mindenek előtt a jóízű festenivalókat, a szétszóródó fényben árnyalttá váló színeket, a mozdulatlan síkság felett monumentálissá táguló mennybolt felhőjátékát, az akkoriban felfedezett paysage intime természetes szépségeit.” A tiszaparti város voltaképpen akkor vonult be a magyar művészet történetébe, amikor Munkácsy Mihály tanítványai: Aggházy Gyula, Deák-Ébner Lajos, Pataki László, Bihari Sándor letelepedtek Szolnokon, és a századforduló éveiben a valósógóbrózolás közvetlenségével, tárgyválasztósuk népiességével korfordulatot hoztak a magyar festészetbe. Munkácsy érdeme, hogy nem nevelt epigonokat, hanem eredeti tehetségeket, akiknek falusi jeleneeles, esős időben indultunk el Pestről Szol.-Ji;; nokra, de mire a városba érkeztünk, kisütött a nap, és az áprilisra emlékeztető szél is elállt. A Megyei Művelődési Ház udvarán, a könyvektől roskadozó asztalok és kint a tér sátrai előtt újra megjelentek a könyvbarátok, s mint később értesültünk, nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken mindenütt, itt Szolnokon is rekord forgalmat értek el a könyvárusok. A kilencszáz esztendős Szolnok A hűvös időt. feledtette az a melegség, amellyel a Megyei Tanácsházóban fogadtak bennünket, szovjet, lengyel, romániai, jugoszláviai és csehszlovákiai küldötteket. A tanácselnök üdvözlő beszédében érintette a város múltját; szavai szerint a Tisza és a Zagyva szegletében a Szolnok nemzetség vetette meg a virágzó, középkori település alapját. Zounokot — így szerepel a neve az 1075-ből való garamszentbenedeki adománylevélben — István- király tette megyeszékhellyé, a város tehát fennállásának kilencszáz éves jubileumát ünnepli Magyarország felszabadulásának harmincadik évfordulóján. Küldöttségünk egyik prominens tagjának, Gevork Emin örmény költőnek, az évforduló említése alkalmat adott, hogy Szolnokot hazája fővárosa, Jereván ezernyolcszáz évvel fiatalabb kisöccsének nevezze. (Jereván tavaly ünnepelte fennállásának 2700. évfordulóját.) Beszéde alatt az elnök állandóan rám mosolygott, mintha régi ismerőse volnék, és az emlékplakett átadásánál hosszan szorongatta a kezemet. — Deákkorom óta jól ismerem magát, hiszen munkácsi születésű vagyok 20
