A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-05 / 28. szám
Munkásmozgalmi emlékmű a Kossuth téren, Kovács Ferenc alkotása tei, a tiszai árterületről festett alkotásai, arcképei és a mindennapi életből vett jelenetei ott sorakoznak a falakon — Edvi Illés Aladár, Fényes Adolf, Koszta József, Mednyánszky Lajos és Perlmutter Izsák későbbi alkotásainak szomszédságában. Kalauzunktól, Kaposváry Gyulától hallom, hogy ezt a remek jubileumi gyűjteményes kiállítást teljes egészében Budapesten, majd Bécsben és Grazban is bemutatják. A szokatlanul díszes és tartalmas katalógus Bécsben az österreichische Galerie saját kiadásában és szerkesztésében készült a bécsi Collegium Hungaricum közreműködésével. A kilencszáz esztendős Szolnok ezzel a kiállítással az eredményes A mór stílusú zsinagógából átalakított Szolnoki Galéria belseje j*- r r r f kulturális együttműködésnek és jószomszédságnak termékeny példáját mutatja. A városnézés természetesen nem fejeződhetett be anélkül, hogy ne kapjunk némi ízelítőt a múltban még félfalusi, de ma mérföldes léptekkel előre haladó, iparosodó megyei központról is. A Tiszamenti Vegyiművekben töltött rövid óra nem nyújthatott komoly betekintést az évente harmadfél milliárd forintot forgalmazó, termékei javát exportáló középüzem életébe. A rengeteg adatból voltaképpen csak az maradt meg az emlékezetemben, hogy itt gyártják a világranglistán második helyen álló Tomi nevű hatféle mosóport; ezekből egy takaros kis mintakollekciót kaptunk látogatásunk végén. A Petőfi megénekelte kanyargós Tiszát a duzzasztógátak megzabolázták, nem rohan úgy, „mint az őrült, ki letépte láncát", és romantikáját nem vesztette el teljesen, csak megváltozott, szelídebb lett, jobban és hasznosabban szolgálja az embert, milliórdokat érő energiát szolgáltat, és a parkosított Tiszapart tízezreinek kellemes pihenőt, nyári üdülést biztosít. Nemzetközi iró-olvasó találkozó Lakitelken A bolgár tengerpart aprókavicsos Aranyhomok strandját csaknem másfél évtized óta jól ismerem, a Kecskemét környéki Aranyhomoknak lávaporként szétömlő földjét az idén júniusban tapostam először. Mintha süppedő szürke szőnyegen járna az ember, s ez arra vall, hogy sok millió évvel ezelőtt a történelem előtti ősidőkben tenger terült el a Nagyalföldnek ezen a táján, amelyen most buján zöldellenek a szőlős- és gyümölcsöskertek. Az egykori terméketlen, most paradicsommá változott táj kellős közepére jöttünk, a Kecskeméttől harminc kilométerre fekvő Lakitelekre, hogy ott mi, a betűvetés napszámosai, a csak néhány száz lelket számláló, de kulturális tevékenységéről neves alföldi falu lakóival és a környék állami gazdaságának dolgozóival egy békemanifesztációnak beillő író-ovasó találkozón szót értsünk egymással. Az állami gazdaság minden kényelemmel ellátott, gazdagon berendezett vendégházában kaptunk szállást, és ugyancsak a gazdaság gondoskodott ellátásunkról is — fejedelmien. A borral bőven megöntözött ízes ebéd és a pincelátogatás után nagy bánatomra senkinek sem akadt kedve megmártózni a termálforrásoktól táplált, nemrég épült strand vizében; be kellett érnem a strand közelében emelt és Tőserdőnek nevezett dús vegetációjú üdülőtelep gombamódon nőtt üdülőházainak, takaros villáinak és az idén gazdag termést ígérő szőlőskerteknek látványával. Noha itt teljesen sík földet taposott a lábam, óhatatlanul egy évtizedekkel ezelőtt megtett kirándulásra kellett gondolnom. Pompejiből a Vezúv derekáig vitt a kirándulókkal teli autóbusz, ahol egy Bosco tre casá nak nevezett kocsmában csalogatóul a legnemesebb tokaji aszú zamatjára emlékeztető Lacrimae Christiből kaptunk egy pohárkával. Innen szamárháton törtettünk a földrengésjelző állomáson túl a kráter széle felé, kissé fuldokolva a kénköves füsttől. A szamaragolásban lemaradt a felfelé kaptatok java — én kitartottam, amikor már gyalogszerrel Rőzsekötegek a Tiszaparton, az áradás elleni védekezésül kellett a venyigék sorfala közt, a láva porában gázolni. Lakitelek bora nem vetekedhet a Vezúv lejtőin termett Krisztus könnyeivel, de száraz vinkója ihatós, kedvderitően zamatos, ízessé tette az ebédre fogyasztott töltöttcsirkét, a vacsorára kapott borjúpaprikást és a reggelire felszolgált kolbászos rántottát, amivel a másfél napos kirándulásunk folyamán megvendégeltek. Este a falu művelődési házában a találkozó tiszteletére egy kis könyvkiállítást rendeztek; itt erdélyi barátaimmal könyveinket dedikáltuk. (Kétannyi is elfogyott volna, akár Pesten a Váci utcában a Madách könyvsátrában.) A népda'énekiéssel, versmondással kezdődő találkozót Szakolczay Lajos, a szlovákiai magyar irodalom körében jól ismert jó tollú, éber figyelője vezette be, tartalmas előadásában sorra bemutatva a találkozó külföldi vendégeit, majd magunk is rögtönzött kis előadásokat tartottunk a találkozó hangulatához illő teljesen személyes természetű írói élményeinkről, a hallgatók élénk érdeklődésétől kísérve, főleg arról, miféle élmények adtak tollat a kezünkbe és mit tartunk az írás céljának. Az oroszul beszélő és orosz nyelven író örmény Gevork Emin a hallgatók felkérésére örményre fordította a szót, majd egy ősi héber dalra emlékeztető éneket zümmögött el csöndesen és oly meghatottsággal, hogy könnyeket éreztem remegni a torkában. A kazah Szulejmenov is énekkel fejezte be felszólalását. Dalának melódiája keménység nélkül katonásan csengett, mintha a Nagy Honvédő Háború idején egy kazah kiskatona dalolta volna hazavágyódó szerelmes szívvel. A csaknem három órás, de gyorsan elröppenő találkozót, amelyen a Kecskeméten megjelenő Forrás két vezető szerkesztője is részt vett, dalolással és citeraszóval fűszerezett baráti borozgatás követte, örmény barátomnak, a köpcöstermetű, őszülő szakállas Eminnek megsúghattam, milyen nagy élmény volt számomra a dal, amit elénekelt: az egykor kegyetlenül üldözött, a világon szétszórt négymilliós örmény nép ősi, ezeréves fájdalmát sírta el benne, számomra felejthetetlen fohászként. Emin válasz helyett könnybe lábadt szemmel némán átölelt. Nem tudom, vajon a lengyel Tadeusz Nowakkal vagy Valentyin Raszpatyinnal, a szovjet széppróza egyik legtehetségesebb fiataljával, a Kolozsvárról jött díjbirkózó termetű, joviális Panek Zolival, az álmodozó szemű, rokonszenves Fodor Sándorral és a szívembe zárt örmény Eminnel, a kazah Szulejmenovval összehoz-e még valamikor a sors, de emlékezetem jól megőrzi mindazt, amit manifesztációs hangulatban és a fehér abroszos asztal mellett kevés szóval, énekben és versben elmondtak. Jól esik, hogy erről az éltető visszhangról itt számot adhatok. 21
