A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-22 / 27. szám
bácsi megmagyarázza, hogy ez most lehetetlen: Az udvaron, a fészer oldalának támasztott hosszúkece mindenkinek ilárulja, hogy a házban halász la<ik. Hiszen ez a kúp alakú háló már hosszú évszázadok óta a Duna mentén élő halászokat szolgálja. Nekem most azt is elárulja, hogy a gazda — a kicsi ház és a hosszúkece gazdája — itthon tartózkodik. Kutya nincs az udvarban, nincs, aki a vendéget elijesztené vagy legalábbis jelezné érkezését, így hát hangos „Jó napot!”-tal próbálom jöttömet a házigazda tudtára adni. Hamarosan elő is kerül a hetvenhárom éves Sándor Ferenc bácsi, aki az imént még a ház mögött lapuló kertben kapálta felesége társaságában a kukoricát. Kicsit röstellem is magam, hogy megzavartam őt munkájában, de Ferenc bácsi készségesen rendelkezésemre áll. Eredetileg egy kisebbfajta halászatra akartam invitálni, de Ferenc puszta, de egy oklevelünkben már 1075-ben előfordul Zsitvatő neve: I. Géza akkor ajándékozott tizenegy zsitvatői halászt a garamszentbenedeki apátságnak. Nagy Lajos király pedig 1373-ban elrendelte, hogy a kereskedőknek a zsitvatői révet kell használniuk. Megemlíthetjük még azt is, hogy 1496-ban II. Ulászló minden királyi adó alól felmenti a zsitvatői hajósokat . . . Amint magunk mögött hagyjuk a sziget bozótosát, napfényes tisztásra érünk, s néhány pillanat múlva már a Duna partján állunk. — Ha jó lenne a ladikhoz a motorom, most átvinném magát egészen a túlsó partig — mondja Ferenc bácsi. — Az a falu velünk szemben a magyarországi Dunaalmás — mutat a szemközti dombra, s én szinte megbabonázva nézem a zöldellő nyárból előfehérlő házakat. Szóval ott, a szemközti domboldalban nyugszik Vajda Jú— Mert a halászathoz szép, nyugodt idő kell. Szélben nem lehet halászni. Megkapná a szél a hálót, aztán arra vinné a ladikot, amerre neki tetszik. Szóval a halászat helyett egy sétában állapodunk meg. Persze, egy kiadósabb és érdekesebb séta kedléért előbb hajóra, jobban mondva ladikra kell szállnunk, s át kell „övedzenünk" — azaz eveznünk — a Zsitva folyón egy szigetre. Egy szigetre, amelynek sűrű bokrai közt egy darab történelem rejtezik . . . Századokkal ezelőtt állt ezen a szigeten egy hatalmas bükkfa: állt rendületlenül, ellenszegült a viharoknak, a féktelen dunai szélnek — egészen 1940-ig, amikor is egy erős orkán derékban kettétörte. Ágait, a környék szegényei tüzelőnek használták fel, de a törzse még néhány évvel ezelőtt is dacolt az idővel, míg néhány tudatlan és felelőtlen gyerek fel nem gyújtotta: — Három napig egyfolytában égett, hiába is öntöztük rá kannaszámra a vizet — emlékezik Ferenc bácsi. «BARANGOLÁS Útban a folyonoz Én — sajnos — már csak egy gödröt láthatok a hatalmas bükkfa helyén. De miért olyan fontos nekünk ez a halott fa, ez a bozótvédte gödör? A fa egykor jelentős történelmi eseménynek volt a tanúja. Ezerhatszázhat november 11-én alatta kötötték meg II. Rudolf, Bocskay és I. Ahmed török szultán meghatalmazottai a zsitvatoroki békét. . . Igen, itt barangolok most Ferenc bácsival a Radvarí nad Dunajomhoz (Dunaradványhoz) tartozó Zsitvatő pusztán, azon a vidéken, ahol a két folyó — a Duna és a Zsitva — hosszú út után végre egymásra talál. Nem hiszem, hogy bárki is meg tudná mondani, mióta áll itt ez a «BÁCSIVAL 6 íFERL
