A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-02 / 40. szám
még valami: az én szülőfalumban fiatal koromban csak bátyám, néném stb. volt a megszólítás. Bácsi és néni soha. — Mi alakult a színpadon ót ezekből az emlékekből szereppé, figurává? — A Tűzvirágban például Kolocsai bácsit apámról mintáztam. Nem kellett sem hozzáadnom, sem elvennem belőle. De van egy sor más ilyen szerepem is. A Tótékban az öreg Tót gesztusaiban egy otthoni ember kelt életre, s formálódott olyanná a színpadon, amilyennek a közönség megismerte. — Minden gyereknek vannak tervei, hogy mi lesz, ha megnő. Te minek készültél, mi szerettél volna lenni? — Legelőbb festő. Aztán még sok minden, irtom verseket is. Tizenkét éves koromban jelent meg az első a Prágai Magyar Hírlap mellékletében, a Kismagyarok Lapjában. De nem lett belőlem se festő, se költő, bár manapság is festegetek és írogatok is. De gyerekkoromban olyanok voltak a viszonyok, hogy a magunkfajta szegény kölykök előtt gyorsan bezárták az aj! tót. Az én nemzedékemnek ott, s akkor alig volt lehetősége a művelődésre. Aztán jött a háború, s mi belenőttünk az egyenruhába. Amikor pedig vége lett, már felnőttek voltunk, kenyérkeresők. — Hogy mi nem lehettél, azt elmondtad. De azt nem, hogy mi minden voltál. — Tizennégy éves koromig iskolába jártam. Aztán négy évig ökröket hajtottam, majd az útkaparóknál, azután szölőmunkásként, később pedig téglagyárban dolgoztam. Ezután következett Almásfüzitő, majd a katonaság, a háború, és kilenc hónap fogság. Németországban egyszer halálra ítéltek, mert hetedmagammal megszöktem . . . — Mikor voltál életedben először színházban? — Dunaalmáson, tizenöt éves koromban. Tudom, pesti színészek játszottak, de az nem volt még igazj színház. Igazi színházban Budapesten voltam először, de jóval később. — Hogyan lettél színész? — Véletlenül. Olvastam, hogy a MATESZ felvételt hirdet, bementem és felvételi vizsgát tettem. Ledvay Ferenc javaslatára felvettek. Harminckét éves voltam akkor, 1955-ben. — Vagyis most húsz éve. Mi minden fér bele az életednek ebbe a húsz évébe? — Szerepek. Sok-sok szerep. — Én először az Ármány és szerelemben láttalak. Wurmot azóta is gyűlölöm. Te hogyan emlékszel Wurmra? 2 — Apám az első felvonás után azt mondta az ismerőseinek: „A Józsi még nem volt a színpadon.” Annyira szégyellte, hogy Wurm olyan volt, amilyennek én megformáltam. — Húsz éve vagy a színháznál, de öt évig közönségszervező voltál. Ezután az öt év után egy egészen más Kovács Józseffel találkozhatott a közönség. A Búcsúzás júniusban Zalotujevje, Tamási Vitéz lélekjének Lázárja, Tersánszky Kakukk Marcijának Bojnyikja, Lovicsek Tűzvirágjának Kalocsai bácsija, s végül Örkény Tótékjának Tótja mindmind olyan állomások művészi pályádon, amelyeket a közönség és oz értő kritika egyaránt színjátszásunk legjobb teljesítményei közé sorolt. Hogyan sikerült ilyen szépre, tisztára ez a „második kezdet"? — Tudod, az embert a színház kezdetben szétdarabolja. Én is így jártam. Az az öt év, amit kihagytam, elég volt ahhoz, hogy újra feltöltődjem, összeszedjem magamat... S az újrakezdéskor sokat segítettek a szerepek is. Valóban, oz az öt év, ha keserves is uolt, de n^egérlelte Kovács Józsefet, mint ősz oz almát. Játékának íze, színe, zamata lett. Kiteljesedett. Húsz év munka, húsz év szolgálat van Kovács József mögött. S olyan gazdag élményanyag, amelyhez az új színpadi alakok megformálásakor bármikor visszanyúlhat. Kimeríthetetlennek látszanak a tartalékai. A következő húsz esztendőre bőven futja belőlük! Gál Sándor később, két-három koccintás után közeledhetek igazi szándékomhoz, de még most is igen-igen óvatosan. Még akkor is, ha mind a ketten tudjuk, honnan fúj a szél. A Dunáról, persze! Ez az első. Másként hogyan is lehetne. Itt kezdem hát én is. — Ha azt mondom, hogy Duna, akkor mi jut oz eszedbe? Jóska oldalra billenti a fejét, egy pillanatra összerántja homlokán a redöket, mint aki azt firtatja, hogy a másik hova akar kilyukadni, s csak mikor látja, hogy a kérdés mögött nem rejlik semmi hamisság, válaszol. — A szülőfalum — mondja. — Látom magam előtt a Duna partját, ahol fürdeni szoktunk. Érdekes, futni nem nagyon bírtam, úszni annál inkább. Hétszer úsztam ót a Dunát. . . — Hol? — Almásfüzitő és Dunaalmás között. Szembe Pattal. — Miért? — Volt amikor virtusból, volt amikor. kellett. Tudod hogy von oz, amikor húszéves az ember... De meg éltem ott mást is, s ha eszembe jut, most is megborzongok. Almásfüzitőn dolgoztam az olajfinomítóban. Éjszakai műszakban dolgoztam, amikor 1944-ben a gyárat lebombázták. Végig ott voltom a gyárbon . . . Életem legborzalmasabb élménye volt. Almásfüzitő bombázására magam is jól emlékszem. Még nálunk is remegett a föld, égtek a Sztalin-gyertyák, s a robbanások tompa moraja úszptt a csillagok alatt. Sohasem hittem volna, hogy valaha találkozom emberrel, aki abból a pokolból kimenekült. S lóm, Kovács Jóska, akit idestova húsz éve ismerek, gyerekkorom egyik lidérces emlékének hiteles részese. Percnyi pontossággal emlékszik a légitámadás hosszára is. Az én képzeletem éjszakányira növelte azóta azt a huszonöt percet. De nem időzünk soká ennél az emléknél, fordítunk egyet, közelebbi dolgok felé. — Az otthoni táj hogyan vált színpadi mondanivalóvá a számodra? — Van ami, ha kimondom, jelentéktelennek látszik. Nálunk Paton abban az időben a folu apraja-nogyja vasárnaponkét a kocsma elé járt. Nem a kocsmába — hangsúlyozza — hanem a kocsma elé. Aki érkezett, az ottlévőknek sorra kezet adott, ha százan voltak, okkor is. Jelentéktelen mozzanatnak tűnik, mégis volt benne valami nagyon emberi, nagyon szép gesztus. A kézfogás mellé néhány szó is jutott, egy-két kérdés.. . . Vagy például métfő este van. Szinészünnep. Ma sem előadás, sem próba nincs -kiírva a „fermánra”. Ez az a nap, amikor nyugodtan lehet beszélgetni, emlékezni: ez az a nap, amikor meg lehet forgatni az idő kerekét, nem előre, de visszafelé. Kovács Józseffel, a Thália Színpad tagjával mi sem teszünk mást mostan: megpörgetjük az emlékezet kerekét. Forogjon, hozza vissza az éveket, az emlékeket. De mielőtt még nekivágnánk, Jóska egy üveg bort állít az asztalra, igazi házigazdaként, hogy jobban, könnyebben haladjon a beszéd. Régi, otthoni szokás ez, ismerem, s tudom az illemet is: ilyenkor nem illik kérdezni még. Az ember előhozza oz időjárást, a közös ismerősöket, s csak 1. A Kakuk Marci egyik jelenetében Szabó Rózsikával és Várady Bélával 2. Örkény tragikomédiájának Tótja 3. Kovács József 4. Mint Wurm az Ármány és szerelemben Ferenczy Annival Felvételek: archív 24
