A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-18 / 39. szám
FOTO: KÖNOZSI CSÁKY KÁROLY: DOHÁNY TIBOR: CSALÓDÁSOK azt hitted érted az éjszakák riasztó némaságát a patak magányos csobogását barázdák fájó kitárulkozását azt hitted már a bolygók őrült játékát meg a fények harmóniáját is ismered mégis szivárvány színeiből jósolsz tavaszi eső után csillaghullás riaszt meleg nyárestén s ha majd elfáradnak az őszi délutánok szégyelled hallgatni utolsó dobbanását az anyaföldnek messzire menekülsz a téli faluk mozdulatlanságából ÖNBIZALOM arcomra kiültek a végletek csak bajuszom meg két szemöldököm emlékeztet az ifjúságra valahol a város szélén megpihen a falunk itt ülök asszonyommal a parton várjuk apámat szegény múltját hozza magával emlékbe tenyeréből kinyílnak remegő ujjai KELL A BÉKÉS FÉNYMEZÖ Ahogy ragyog a jövő kapuja úgy villog elképzelésünk köve Reménykedünk a messzeségben Új erő kell a csillagokból a megfeszült vágyakozásból hogy önmagunkkal forróbbá legyünk Fürödjünk meg gyöngéden a tükörszép visszaverődő fények forrásában s majd feloldódnak bennünk álmaink Felocsódunk a szikrák melegében s a boldogság majd feldereng szemünkben Szükségünk van a csillagokra A sorsunkat ölelő mécsesekre Csillogjanak csak fönt a selymes égben és napjaink hűs éjszakáink vakmerőén a csillagokig érnek Kell kell a békés fénymező ahol barátokként sétálgathatunk Minden csoda az emberé Szükségünk van a csillagokra 19
