A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-18 / 39. szám
8. — Ha jelen vagy, kopogj háromszor! Képtelen fantazmagóriának tartottam, hogy a megalkotott „mágneses kár” hatására megmozdulhat az asztal, és egyik lába kopogással jelezze, hogy a megidézett szellem körünkben van. Barát hadnagy ekkor furcsán felsóhajtott, talán azért, hogy ezzel a sóhajjal enyhítsen a benne felgyűlt feszültségen. Bayer főhadnagy rosszallóan rászólt: — Sanyi, ha nem hiszel, akkor lépj ki a körből. Barát nem felelt, maradásával jelezte, hogy ő ugyanolyan hívő, mint a többiek, akije visszafogott lélegzettel ülnek az asztal körül. Ebben a percben, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és Barát helyett nekem kell otthagynom a mágneses kört, furcsa szédület környékezett. Nem gondoltam többé érzelgős vénasszonyokra, akik elsötétített szobákban ilyen asztal körül ücsörögve keresnek vala_mi földöntúli vigaszt és talán izgalmat is sovány örömeikhez . .. Az én halottaim jelentkeztek bennem. Az én földben enyésző halottaim tiltakoztak: Lehotay papa, az én porrá hulló, drága szerelmetes Zsigám, a csajka forrásvizet kínáló Nyikita és életem megmentője, Anda Gyuri. Nincs szellemvilág, nincs túlvilági lét, ők mégis itt vannak — és ők igazán élnek és élni fognak, amíg én emlékezni tudok rájuk. De ha ti „szellemet" akartok, akkor nektek megjelenik, életjelt kaptok tőle! Két kezemet hirtelen könnyedén felemeltem, az asztal lapjára gyakorolt nyomás valamelyest engedett, s most az asztal, éppen az én oldalamon, alig egy gondolattal emelkedett; amint lenyomtam hüvelykujjamat, leszorult az asztal is, és térdem közt a lába halkan koppant a padlón. Néhány másodperc után — pontosan az akaratom szerint — ismét koppant, majd harmadszor is. A „szellem" parancsomra jelentkezett. Bayer főhadnagy tekintete csodálkozva rám fordult: — Miért nem árultad el, hogy médium vagy? Nem hangzott ez szemrehányóan, inkább tiszteletet éreztem a kérdésben. Az arcomat ellepte a pirosság, a szégyen égetett, hogy becsaptam Bayer főhadnagyot és a többieket, akik ahelyett, hogy kipofoztak volna, mint egy rossz komédiást, talán a „megszállottság" jelének vették pirulásomat. Már nem hátrálhattam, folytatnom kellett a megkezdett játékot. Bayer főhadnagy lelkileg szinte haptákban állva, oly alázatos tisztelettel tette fel az első kérdést, mintha dandárparancsnokunkhoz‘idézte volna. — Add tudtunkra, drága vezetőnk, hány esztendős Ferencünk édesapja? Együgyű kérdés volt, mást vártam, olyasfélét, amely holtakat érint, hiszen neki is voltak szívéhez nőtt halottai, elesett kedves emberei. Ferencről tudtam, hogy egykorú az éppen harminc esztendős Baráttal. Tagbaszakadt, szép szál ember, könynyű volt elképzelni, hogy az apja is ilyen vállas, csupa izom és erő, katona volt daliás fiatalsága idején, és hogy huszonnégy éves fejjel obsitot kapott, o falu íratlan rendje szerint farsang idején megesküdött ifjúkori szerelmével. Egy esztendő múlva meglett az első gyerek, az ifjabb Ferenc, így hót az öreg Ferenc éppen ötvenöt esztendős. Nem eshetett a számításban hiba, az asztal lába ötvenötször koppant. Ferenc megszegve a csöndességre intő parancsot, ámulva felkiáltott: — Annyi, éppen annyi, ötvenöt! Parancsnokunk az első primitív kérdést egy újabbal tetézte: — Add tudtunkra, kedves szellem, hány esztendős Ferenc édesanyja? Ferenc ekkor kezét tiltólag a szájára tapasztotta, s mintha valamit mondani szeretett volna. Elborult szemén is láttam, hogy a kérdés megdöbbentette. A kezem szorosan az asztal lapjára szorult. A lába ezúttal egyszer sem koppant. — Nem él az édesanyád? — kérdezte Barát. — Meghalt két esztendeje, hadnagy úr — felelte. Ami ezután történt, folytatása volt a komédiának, és bennem minden múló perccel nőtt a szégyenérzés. Be kellene vallanom, hogy visszaéltem a hiszékenységükkel, de hogyan tegyem, amikor oly babonás rajongással, minden kétely nélkül hisznek a táncoló asztal csodájában, a koppanásokkal életjelt adó „szellem" létezésében. Vérig sérteném őket, soha nem bocsátanók meg nekem, hogy olyan gyalázatoson félrevezettem őket. Szerencsére egy ordonánc belépése véget vetett a szeánsznak. Nem jelentett jót, hogy a zászlóalj parancsnoka késő éjszaka magához rendeli Bayert. Főhadnagyunk rossz hírrel tért vissza. Az olaszok felrobbantották a codroipói vasúti hidat, nem várhatjuk be. amíg az utászok pontonhidat vernek. Hajnalban át kell kelnünk a Tagliamentón, és a mi századunk indul legelöl. Bayer főhadnagy félrevont. Kitüntető feladat vár rám. Versenyúszó vagyok, előőrsként kíséreljem meg az átjutóit, Preisz zászlós két úszni tudó legénnyel követ. A térképen megnézhetem: kitűnő átkelőhely létezik a közelben, hajnal előtt, a századnak a túlsó parton kell lennie. A pokolba kívántam a zászlóalj parancsnokát, hogy éppen engem szemelt ki. De én vagyok az oka. Miért is keltett a tiszti iskolában oly fenegyerekesen elbüszkélkednem az úszótudományommal. Különben ez merő hencegés volt. A nyári vakációban néha versenyre keltem korombeli társaimmal, de minden tréning nélkül. Nem volt fedett uszodánk, nem volt edzőnk, aki megtanított volna az ütemes tempózósra, a szabályos lélegzésre, és általában mindarra, ami a vízben kapálózni tudót rendes úszóvá neveli. Uszodánk érthetetlenül harminchét méterre szabott, földes fenekű, három méter mély medencéjét huszonkét másodperc alatt úsztam meg, két-három méterrel megelőzve társaimat, s ezt annak köszönhettem, hogy a rajt fejelésénél teljes testhosszal úgy csapódtam a víz felszínére, hogy a fejem nem merült el. Az első karcsapást így szinte repülve, a lecsapódás pillanatában tehettem meg. Stopperóra hiányában az indító csak pontatlanul mérhette az időt, az a 2:22 másodperc akkoriban tüneményes rekord volt, jogot adott rá, hogy versenyúszónak kiáltsanak ki. Három után felserkentem verejtékes álmomból, felébresztettem Árpit, és indulást sürgettem. Súlyos novemberi köd ülte meg a lapályt, át kell jutnom a túlsó partra, mielőtt felszakad. Ha odaát észrevesznek, menthetetlen vagyok, a gépfegyver lekaszál. Egyetlen könnyítést kaptunk: csak a közelharchoz szükséges fegyverzetet kellett magunkkal vinnünk, a többi holminkat majd a trén hozza utánunk. Belegázoltunk a keskeny ágakra szakoddá folyó fagyos vizébe. Első keskeny ágában alig ért térdig a víz. Egy kaviccsal ellepett apró szigeten bukdácsoltunk át. Felfedezéstől még nem kellett tartanunk: védett a köd, s a víz robajlása elnyelte a bukdácsolásunkkal csapott zajt. A másik ágban már derékig ért a víz, és fagyossága kegyetlenül harapott. Rés nyílt a ködön, és lejjebb, ahol az ágak összeértek, mintha egy idétlen szörny tátotta volna rám a száját: a komp. Szerencsénk volt, hogy keresés nélkül rábukkantunk. Az utolsó ágban, jobbunkban a fegyvert fejünk fölé tartva, szabad karunkkal erősen tempózni kellett, hogy a sebes ár el ne sodorjon. Baj nélkül értünk partot, és óvatosan felkúsztunk a meredeken. A gomolygó köd kezdett emelkedni és szétszakadni, lilás világosság szivárgott a vadidegen tájra. Fenn a magaslaton, a révészkunyhó közelében két alak kuporgott, az utóvédnek hagyott géppuskások. Csúszva közeledtünk. — Szuronyt beléjük! — súgta felém az egyik legény, és parancs nélkül kezdte feltűzni bajonettjét. Leintettem. Ezeket a takaróikba burkolózó, fagyoskodó olaszokat éppúgy halálra ítélték, akárcsak négyünket, akiket előreküldtek a bizonytalanba. Hirtelen ütöttünk rajtuk. Bizonyára parancsuk volt, hogy reggelig kitartsanak, védjék a partot. Boldogan fogadták a fogságot a biztos halál helyett. Elszedtük fegyvereiket, és én indultam szemügyre venni a kompot. A part közelében félig elmerült a vízben, a visszavonulóknak maradt annyi idejük, hogy kézigránátokkal tönkreverjék, félig elsüllyesszék. Utászainknak időbe telik, hogy emberek és trénkocsik átszállításához használhatóvá tegyék. A komp kötelét megtaláltam a révészkunyhó alatt. Magam köré hurkoltam és visszaúsztam vele. Keleten szétoszlott a köd, s vörös izzással felfénylett a nap. A század megkezdte az átkelést. A főágnál kiderült, hogy bakáink közt alig akad úszni tudó. A felszerelés, a hátizsák terhe is nyomta őket a víz alá. Mindkét parton meg kellett erősíteni a komp kötelét, hogy abba belekapaszkodhassanak, de a víz sodra az ág közepén lenyomta a kötelet, és egy nagy bajuszos öreg baka fuldokolni kezdett. Belegázoltam a vízbe, hogy segítsek rajta, aztán ott álltam a sebes árban, nyakig belemerülve tartottam a kötelet, és úszva toltam a jéghideg fürdőtől megszeppent, már-már fuldokló bakákat a part felé, amint hosszú, kimeríthetetlen sorban jöttek felém, páni rettegéssel, hogy a víz kitépi kezükből a mannlichert, s ezért golyó jár, ha élve átvergődnek a túlsó partra. Elvesztettem időérzékemet, minden perc hosszú órának tetszett a roppant fizikai megerőltetésben, a víz megdermesztette a szívemet, de ki kellett tartanom, hogy egyetlen emberünk se zuhanjon a hullámsírba. Aztán mégis győzött a jeges víz harapása, elgyengülő karom kővé meredt, s alámerültem. Percek múlva arra eszméltem, hogy Árpi dömöcköl, rázogat.- Ittál? Pillanatokig nem értettem, hogyan kerültem a partra, és Árpi mit kérdez tőlem. Elmerülésem előtt nagyot kiáltottam, világosított fel. Szerencsére görcsösen fogtam a kötelet, hárman is húzták, azt hitték, többé fel se kerülök, az ár menthetetlenül magával sodor. Az ég peremén egyre feljebb hágott a nap, de még nem volt ereje. A csaknem kétórás hajnali fürdés után csuromvizesen, cuppogó bakancsban meneteltem a többiekkel, s a gyors trappolás kezdte megdermedt tagjaimból kiűzni a fagyosságot. Árpit arany vitézségi éremmel tüntették ki. Kétszeresen is megérdemelte, hogy kimentett a folyóból, ámbár az ő kitartása a San Marco sziklái közt nagyobb hőstett volt, mint ez a hajnali fürdő, amely gépfegyvergolyók helyett csak tüdőgyulladással fenyegetett. Nekem a nagyezüst járt volna, főhadnagyunk az ezredparancsnok nevében meg is kérdezte, vajon az ezüstöt akarom-e a bronz mellé vagy a soron kívüli zászlósi kinevezést? (Folytatjuk) 18 EGRI VIKTOR:
