A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-04 / 37. szám
I - ^ Michel Dautricourt magában átkozódva, dühösen olvasta el újra az újságkivágást: „Dautricourt-nál mint detektívregény-írónál könyvről könyvre észrevehető fejlődés mutatkozik. Utolsó műve, a »Hullákon át mész előre« igazolja ezt. De miért jelentkezik ennek ellenére az olvasónál a kiclégítetlenség, a kedvetelenség érzése? Valószínűleg, mert nem eléggé hitelesek az alakok, a bonyodalmak. A szerzőnek a saját érdekében életesebben kellene írnia, jobban kellene kötődnie a valós élethez úgy, hogy regényeinek megadja a valószerűség fémjelét, ami érezhetően hiányzik belőlük.“ Dautricourt markában gombóccá gyűrte az újságkivágást és dühösen a dolgozószoba sarkába hajította. „Szerencsétlen alak! Ostoba fickó! — gondolta. — Egyike azoknak a tollrágóknak, akik nem tudják megemészteni a sikeres szerző karrierjét.“ Ez a megállapítás azonban ennek ellenére sem elégítette ki és nyugtatta meg. Az első diszharmonikus hang volt ez a dicséret szimfóniájában, az első tövis a virágok között, amelyekkel a kritika eddig minden új könyvét elhalmozta. Nem tudta megállni, felvette az összegyűrt papírt, hogy megnézze, ki a kritika szerzője, amire dühében eddig nem fordított figyelmet. Pierre Montigny. Dautricourt megrázkódott. Komolyabb volt a dolog, mint gondolta, Montigny nem volt ismeretlen. Volt valaki: hangadónak számított a bűnügyi irodalom kritikájának területén.’ Talán népszerűségem csökkenését jelezné előre? Ez megfontolásra késztette. Regényeimnek jellemzője ezek szerint nem a valószerűség, a valóság hű ábrázolása, hanem csak a mesterségbeli tudás, a rutin. De ő maga éppen arra alapoz, hogy könyveit alkotó invencióval írja. Az általa életre hívott alakokat természetesen nem valóságos, élő személyekről mintázta. Hiszen egyetlen igazi bűnözőt sem ismert. Egész élete csendes nyugalomban, védett, elzárt világban folyt, amin gondosan őrködött felesége. Solange és két fia is, az ikrek. Az ö valósága ez a boldog családi élet volt, a nyugalomnak, a bizalomnak és a harmóniának ez a szigete. amely megadta ellentétét képzetvilágának. Dautricourt rágyújtott egy cigarettára és odament dolgozószobája ablakához. Koradélután volt. a nap aranyos sugarai elárasztották a kertet. A fürdőmedence ezer lényben csillogott. A kékes vízfelületen ott tükröződött a napozó Solange barnára sült tökéletes teste. Pár perc múlva biztosan a két fiú is megjön. Szombaton csak tizenegyig tart a tanítás. „Ez az én valóságom! Hogyan írhatnék, hogyan kellene írnom ilyen valóság mellett?" Dautricourt hirtelen szükségét érezte, hogy kifejezést adjon örömének, kiélvezze boldogságának ízét. mielőtt ismét elmerül a képzelgések, a rossz világában, amely szerencsére csak kitalált világ. Claude és Jean éppen akkor jött meg kerékpáron a líceumból. Az ő álmuk nem kétszáz kilométeren felüli sebességgel száguldó motorkerékpár volt. Az igazi sportol szerették. Nem jártak bárokba, mulatóhelyekre. hanem a sportpályára.- Mi az, mára már otthagytad a gyilkosaidat? Tisztelték, noha barátként viselkedtek iránta. S ez jó volt így. Hagyom még élni őket. hogy beérjenek a szürke cellájukban - mondta, homlokára mutatva. Claude elnevette magát. Tizenhét éves, arcán gödröcskék mint az anyjának. Jean rosszkedvűnek látszott.- Hát veled meg mi van, fiatalúr?- Á. ostoba dolog. Chavanne holnap nem futhat négyszáz méteren. Kificamította a bokáját. Most nem tudjuk, kit lehetne beállítani helyette. „A tizenhétévesek gondja! — gondolta Dautricourt s elindult a medence felé. — Olyan életkor, amikor annyi más fiatal mindent csak tagad, mindennel szembenáll. hippit játszik és lányok után szaladgál.“ Dautricourt sohasem idézte vissza, milyen is volt Solange húszéves korában. Még most is olyan volt, noha a valóságban már közeledett a negyvenhez. Egyszeriben szükségét érezte, hogy ezt megmondja neki. maga sem tudta, miért. De minthogy nem ült az írógépénél, ahol könnyebben gyűrűznek elő a szavak, csak ennyit mondott:- Csodállak, drágám. Magához vonta és megcsókolta. Erezte, ahogy a vékony fürdőruha alatt megremegett az asszony meleg teste.- Ugyan, mi ütött beléd? Semmi. Keresem az apáca modelljét a következő regényemhez. Mindketten szívből elnevették magukat és egymás karjában maradtak. De gyorsan elengedték egymást, amikor ismerős hangot hallottak: Bocsánat, ha talán zavarok. Serge Marval bukkant fel, szokásos hanyag előkelőséggel öltözve, nyakában kasmír sállal, mint valami angol pénzember. A legjobb irodalmi ügynök jelenleg, Dautricourt régi és legjobb barátja. Nagyon sajnálom, hogy megzavartam az idilleteket, de nagy újságom van a számotokra. Michel Dautricourt részben már ismerte ezt az újságot. Hollywood megvásárolja a „Hullákon át mész előre“ című regénye megfilmesítésének a jogát. És Marsainak sikerült kétszeres tiszteletdijat kicsikarnia.- Hétfő estére beszéltem meg találkozót ... addig pihenés. A csudába, kedvem lenne beugrani ebbe a medencébe és niegfürdeni. Te is niegfürdesz velünk? Nem. Engem másfajta fürdő vár. Vérfürdő. Remek ötletem támadt: az író megfojtja irodalmi ügynökét. Dautricourt visszatért a dolgozószobájába, ajkán mosollyal. Boldogan, felszabadultan látott munkához. Annál rosszabb Montigny és annál jobb az ö számára, hogy ha a rossz, a bűn ki van rekesztve az ö valóságából, ha nem él idegességben, vak ösztönök, emberek között, akik csak pénzre, élvezetekre és vérre áhítoznak. Regényeinek démoni világa csak képzeletében fog tovább élni.- Hát akkor — súgta oda Claude Jeannak — ma este van az LSD-party? Nyilván. Meglovasitjuk a fater tragacsát, aztán fölpakoljuk Brigitte-t meg Szonját. Ez, drágaságom, sohasem válik el tőled — állapította meg Serge Marval. — De hát hogyan csináljuk, hogyan szállítsuk át őt a 'másvilágra? Azt csak bízd rám — mondta Solange. — Nem hiába élek már annyi ideje bűnügyi regények szerzőjével, hogy ne találnám meg a módját, hogyan lehet véglegesen megszabadulni tőle. Fordította: — ta — 22
