A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-11-04 / 37. szám

I - ^ Michel Dautricourt magában átkozódva, dühösen olvasta el újra az újságkivágást: „Dautricourt-nál mint detektívregény-írónál könyvről könyvre ész­revehető fejlődés mutatkozik. Utolsó műve, a »Hul­lákon át mész előre« igazolja ezt. De miért jelent­kezik ennek ellenére az olvasónál a kiclégítetlen­­ség, a kedvetelenség érzése? Valószínűleg, mert nem eléggé hitelesek az alakok, a bonyodalmak. A szer­zőnek a saját érdekében életesebben kellene írnia, jobban kellene kötődnie a valós élethez úgy, hogy regényeinek megadja a valószerűség fémjelét, ami érezhetően hiányzik belőlük.“ Dautricourt markában gombóccá gyűrte az új­ságkivágást és dühösen a dolgozószoba sarkába ha­jította. „Szerencsétlen alak! Ostoba fickó! — gondolta. — Egyike azoknak a tollrágóknak, akik nem tudják megemészteni a sikeres szerző karrierjét.“ Ez a megállapítás azonban ennek ellenére sem elégítette ki és nyugtatta meg. Az első diszharmo­nikus hang volt ez a dicséret szimfóniájában, az első tövis a virágok között, amelyekkel a kritika eddig minden új könyvét elhalmozta. Nem tudta megállni, felvette az összegyűrt papírt, hogy meg­nézze, ki a kritika szerzője, amire dühében eddig nem fordított figyelmet. Pierre Montigny. Dautri­court megrázkódott. Komolyabb volt a dolog, mint gondolta, Montigny nem volt ismeretlen. Volt va­laki: hangadónak számított a bűnügyi irodalom kri­tikájának területén.’ Talán népszerűségem csökke­nését jelezné előre? Ez megfontolásra késztette. Regényeimnek jel­lemzője ezek szerint nem a valószerűség, a való­ság hű ábrázolása, hanem csak a mesterségbeli tu­dás, a rutin. De ő maga éppen arra alapoz, hogy könyveit alkotó invencióval írja. Az általa életre hívott alakokat természetesen nem valóságos, élő személyekről mintázta. Hiszen egyetlen igazi bű­nözőt sem ismert. Egész élete csendes nyugalom­ban, védett, elzárt világban folyt, amin gondosan őrködött felesége. Solange és két fia is, az ikrek. Az ö valósága ez a boldog családi élet volt, a nyu­galomnak, a bizalomnak és a harmóniának ez a szi­gete. amely megadta ellentétét képzetvilágának. Dautricourt rágyújtott egy cigarettára és odament dolgozószobája ablakához. Koradélután volt. a nap aranyos sugarai elárasztották a kertet. A fürdőme­dence ezer lényben csillogott. A kékes vízfelületen ott tükröződött a napozó Solange barnára sült tö­kéletes teste. Pár perc múlva biztosan a két fiú is megjön. Szombaton csak tizenegyig tart a tanítás. „Ez az én valóságom! Hogyan írhatnék, hogyan kellene írnom ilyen valóság mellett?" Dautricourt hirtelen szükségét érezte, hogy kife­jezést adjon örömének, kiélvezze boldogságának ízét. mielőtt ismét elmerül a képzelgések, a rossz világában, amely szerencsére csak kitalált világ. Claude és Jean éppen akkor jött meg kerékpáron a líceumból. Az ő álmuk nem kétszáz kilométeren felüli sebességgel száguldó motorkerékpár volt. Az igazi sportol szerették. Nem jártak bárokba, mu­latóhelyekre. hanem a sportpályára.- Mi az, mára már otthagytad a gyilkosaidat? Tisztelték, noha barátként viselkedtek iránta. S ez jó volt így. Hagyom még élni őket. hogy beérjenek a szür­ke cellájukban - mondta, homlokára mutatva. Claude elnevette magát. Tizenhét éves, arcán göd­­röcskék mint az anyjának. Jean rosszkedvűnek lát­szott.- Hát veled meg mi van, fiatalúr?- Á. ostoba dolog. Chavanne holnap nem futhat négyszáz méteren. Kificamította a bokáját. Most nem tudjuk, kit lehetne beállítani helyette. „A tizenhétévesek gondja! — gondolta Dautri­court s elindult a medence felé. — Olyan életkor, amikor annyi más fiatal mindent csak tagad, min­dennel szembenáll. hippit játszik és lányok után szaladgál.“ Dautricourt sohasem idézte vissza, milyen is volt Solange húszéves korában. Még most is olyan volt, noha a valóságban már közeledett a negyvenhez. Egyszeriben szükségét érezte, hogy ezt meg­mondja neki. maga sem tudta, miért. De minthogy nem ült az írógépénél, ahol könnyebben gyűrűz­nek elő a szavak, csak ennyit mondott:- Csodállak, drágám. Magához vonta és megcsókolta. Erezte, ahogy a vékony fürdőruha alatt megremegett az asszony meleg teste.- Ugyan, mi ütött beléd? Semmi. Keresem az apáca modelljét a követ­kező regényemhez. Mindketten szívből elnevették magukat és egy­más karjában maradtak. De gyorsan elengedték egymást, amikor ismerős hangot hallottak: Bocsánat, ha talán zavarok. Serge Marval bukkant fel, szokásos hanyag elő­kelőséggel öltözve, nyakában kasmír sállal, mint valami angol pénzember. A legjobb irodalmi ügy­nök jelenleg, Dautricourt régi és legjobb barátja. Nagyon sajnálom, hogy megzavartam az idil­­leteket, de nagy újságom van a számotokra. Michel Dautricourt részben már ismerte ezt az újságot. Hollywood megvásárolja a „Hullákon át mész előre“ című regénye megfilmesítésének a jo­gát. És Marsainak sikerült kétszeres tiszteletdijat kicsikarnia.- Hétfő estére beszéltem meg találkozót ... ad­dig pihenés. A csudába, kedvem lenne beugrani ebbe a medencébe és niegfürdeni. Te is niegfürdesz velünk? Nem. Engem másfajta fürdő vár. Vérfürdő. Remek ötletem támadt: az író megfojtja irodalmi ügynökét. Dautricourt visszatért a dolgozószobájába, ajkán mosollyal. Boldogan, felszabadultan látott munká­hoz. Annál rosszabb Montigny és annál jobb az ö számára, hogy ha a rossz, a bűn ki van rekesztve az ö valóságából, ha nem él idegességben, vak ösz­tönök, emberek között, akik csak pénzre, élvezetek­re és vérre áhítoznak. Regényeinek démoni világa csak képzeletében fog tovább élni.- Hát akkor — súgta oda Claude Jeannak — ma este van az LSD-party? Nyilván. Meglovasitjuk a fater tragacsát, aztán fölpakoljuk Brigitte-t meg Szonját. Ez, drágaságom, sohasem válik el tőled — ál­lapította meg Serge Marval. — De hát hogyan csi­náljuk, hogyan szállítsuk át őt a 'másvilágra? Azt csak bízd rám — mondta Solange. — Nem hiába élek már annyi ideje bűnügyi regények szer­zőjével, hogy ne találnám meg a módját, hogyan lehet véglegesen megszabadulni tőle. Fordította: — ta — 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom