A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-04 / 37. szám
•j vetkőztek az útmenti fák, megkapóan szépek voltak a házak előtt nyíló, itt-ott már hervadó virágok. A dália még „tartotta" magát, de a diófák csupasz ágai mögül teljes szépségükben látszottak a takaros házak. Csend és nyugalom honolt körülöttem. A szemerkélő eső elől otthonukba, fedél alá húzódtak az emberek. Még a kocsma is üres volt. Amikor megérkeztem, mindössze annyit tudtam Rúbanról (Fürről), hogy jól működő szövetkezete vön, és a könyvtárat is sokan látogatják. A vegyes- és italbolt vezetője számokat sorolt, a postán a betétállomány iránt érdeklődtem. A kapott adatok miatt egyetlen falunak sem kellene szégyenkeznie. A helyi nemzeti bizottságon azt tanácsolták, beszéljek a szövetkezet vezetőivel, sétáljak végig az utcákon, ismerkedjem az emberekkel. Az őszről folyt a szó. Ebben a másfél ezer lakosú faluban, ahol régen csakúgy, mint másutt, rettegve várták a telet, ma dolgoznak, mert van hol és van miért. És a tél sem kényszeríti őket pihenőre. Szíves szóval vallottak az emberek. Szülőket találtam, akik tanulni küldik a gyermekeiket, békés öregséget, nyugdíjat élvező bácsikat, néniket, tevékeny SZISZ-tagokat. Délutánra úgy éreztem, teljes a kép, de még hátra volt a szövetkezet irodája. Ügy mondták az emberek a „fehér ház". No, gondoltam, itt is valami dölyfös, pöffeszkedő vezetőség lehet, akik csak a maguk kényelmével törődnek. S elképzeltem, hogy bórsonyszőnyeges irodában, párnázott ajtó mögött ülnek és a határt csak az ablakon keresztül nézegetik. Elszántan léptem be. Egyszerű lépcsőház, jobbról félig nyitott ajtó, a szobában nem éppen barátságos hangú társalgás. De nem. Csak egy ember hangját hallom. Telefonál. ......... Lássátok be végre. Húsz vagon zöldpaprikáról van szó! Vagy talán szántsuk be zöldtrágyának? Azonnali intézkedést kérek, mert különben . . ." Pillanatnyi csönd, s lecsapja a kagylót. Az üvegezett ajtón kis tábla: Sládecek Ferenc agrármérnök, szövetkezeti elnök. — Maga is jókor jött ... — mondja még az előbbi beszélgetés ...hűlt helyét leli a tél” hatása alatt, amikor belépek. — Miről beszéljek? Hogy hiába termeltünk? A szerződésben foglalt mennyiségen kívül egy kilót sem tudunk eladni. Bezzeg tavaly! Büntetést is fizettünk, mert korán jött a fagy, nem tudtunk eleget tenni kötelezettségünknek. Az idén jó termés volt. Most meg nem kell. Nincs kapacitás . . . Mindezt egy szuszra mondja el. Karja lehull, kifújja magát. Mély csönd ül közénk. Szerelőruhás, barettsapkás ember lép be. Bakancsa szélén sár, vállán kukoricaperje. Ujjai olajosak. Traktoros és kukoricát szállít a tisztítóhoz — állapítom meg. — Elnök elvtórs — kezdi —, reggel itt járt a feleségem ... a kölcsön ügyében . . . Az elnök felnéz. Arcáról eltűnik a harag. — Igen, emlékszem, már szóltam is a könyvelőnek. Nyugodtan menjen utána. A dolgozó kimegy, s az elnök mintha csak magának mondaná, folytatja az előbbi monológot. — Nem attól félek, hogy nem teljesítjük a tervet. Jó volt ez az év. Csak az alma fagyott meg. A többi növény busásan fizetett. A búza, a takarmány raktárba került. Lassan a kukorica is. Silókukoricánk meg annyi termett, hogy egy részét meghagyhattuk szemesnek. Éppen ezért változtatni kellett a vetéstervünkön. Most szántunk is, vetünk is, folyik a kukorica betakarítása és a szüret, de a cukorrépát is szedni kellene. Igen ám! Csakhogy a betakarító gépsor üzembe helyezéséhez 11 járműre van szükség. És akkor még — hogy legyen miben elszállítani a fűszerpaprikát — ládákért egészen Dunaszerdahelyre kellett mennünk. De jó. hogy egyáltalán kaptunk. Igaz, a rosszakat magunk szögeltük meg, s tízszer annyi kellett volna . . . Megint elhallgat, mérlegel. Néhány hét múlva a tagság elé kell állnia, számot adni az egész évi munkáról. A sok munkaigényes növény (paprika, dohány, szőlő, szőlőoltvány, alma, őszibarack, korai és őszi káposzta, kel, hagyma) ellenére nem küzd a szövetkezet munkaerőhiánnyal. Szeretnek dolgozni az emberek, de a tömött borítékot is szeretik. Ezért van nagy gondban az elnökük, de minden vezető és tag is. Az ősz az igazi betakarítás ideje. Most is vigyázni kell mint aratáskor minden szemre, minden szőlőfürtre, cukorrépafejre, zöldvagy fűszerpaprikára. Egész évben gondozták, ne vesszen hót kárba. Fél szemével még világított egykét ház, de több volt már a sötét ablak, mire elbúcsúztam a falutól. Pihentek, erőt gyűjtöttek az emberek. Csillagos volt az ég. Halkan duruzsolt az autó motorja és én arra gondoltam, hogy holnap folytathatják a begyűjtést. Ha sietnek, még jókor be tudják fejezni, és akkor az évzáró taggyűlésen a tanulók elszavalhatják a verset, melyből most idézek: „A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli." Remélem így lesz. FISTER MAGDA Prandl Sándor felvételei 5