A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-15 / 26. szám
A rozsnyói Forradalmi Nemzeti Tanács 1945-ben. Az ülő sorban jobbról a második Ambrus László EZ MÄR Fordulhat vissza az emlékezet hatvan-hetven esztendőt is ilyen szép, tiszta májusi napon, mint a mai, ha van aki megfordítsa, ha van, aki szóra bírja az éveket, évtizedeket. A konyhában, ahol az asztal mellett ülök — a házigazda, Ambrus László, egy élet megsárgult adalékait, dokumentumait borították ki rá, hogy ne csak szóban, de képben és írásban is felelevenedjék a múlt — itt ebben a konyhában visszafordulhat az emlékezet. Az asztalon fekvő papírhalomból alig másfél oldalnyi szöveget teszek magam elé. Az első ív homlokán ez a szó áll: Életrajz. S alatta nyolcvan esztendő keserve, munkája, elkötelezett harca — alig ötven-hatvan gépelt sorban. Ahogy sorról-sorra olvasom, érzem, hogy minden mondat mögé száz és száz új mondatot kellene írni, kiteljesítve a TÖRTÉNELEM képet, amelyet egyetlen szikár mondat rögzít, akár a készülő képet az első s legfontosabb ecsetvonás. Az, amely a kép egészét is meghatározza. „Születtem Rozsnyón 1895. szeptember 24-én. Apám ácssegéd volt, anyám szegényparaszt családból származott. . .” Hangosan olvasom az első sorokat. Ambrus László az asztal túloldalán rábólint az egymást követő szókra. — Igen — mondja — és kilencen voltunk testvérek. De három testvéremet nem is ismertem. Meghaltak, mielőtt a világra jöttem volna. Hatan felnőttünk, de már csak hárman vagyunk. Én itt Rozsnyón egyedül, két testvérem pedig Magyarországon. Egy újabb mondat az életrajzból: „öt elemit végeztem, 12 éves koromban beálltam kőművestanoncnak." — Milyen élete volt abban az időben egy kőművestanoncnak? — Hogy milyen? Minden hibáért pofon vagy rúgás járt. Szilvás Andor építőmesternél voltam tanonc. Gazdag és nagyon fösvény ember volt. Hét inast tartott abban az időben, amikor hozzá kerültem. Fillérekért dolgoztunk neki, belőlünk gazdagodott, mi hoztuk neki a hasznot. Az első évben öt fillért kerestünk óránként, és napi tíz órát kellett dolgoznunk. — Él-e még valaki azok közül, akikkel együtt inaskodott? — ^Mindannyian meghaltak már. Vagy a háborúkban, vagy idehaza. A legjobb barátommal a harctéren találkoztam az első világháborúban. Még egy levelezőlapot is küldtem vele hátra, hogy adja fel. De elesett, mielőtt a lapomat feladhatta volna. Pilát Jánosnak hívták. Igen jó pajtásom volt . . . — Mikor szabadult fel? — 1911. augusztus elsején kaptam meg a segédlevelemet. Segédként aztán sokfelé dolgoztam. Korompán, Füleken, Losoncon. Harmincöt-negyven filléres órabérért. De a negyven fillérért már úgy kellett dolgozni, hogy lélegzetvételre is alig jutott idő, mert úgy egy téglával több került a falba. „1914. augusztus 26-ón bevonultam katonának. Október 29-én már a fronton voltam. Othónapi frontszolgálat után orosz fogságba kerültem .. .“ — Zagorszk környékén estem fogságba 1915-ben — mondja Ambrus László. — Ha jól emlékszem, március 19-én. Csúnya'ihdeg volt, éjjel-nappal harcban álltunk... A harcok megtizedeltek bennünket. Fogságba esésem után Lembergig gyalogoltattak. Nyolc napig tartott az út. — Volt-e már abban az időben valamilyen kapcsolata a baloldali mozgalmakkal? — Amikor 1916-ban Turkesztánban az ipari századhoz osztottak be, úgy két-háromszázan lehettünk, akkor kerültem közelebbi kapcsolatba a mozgalommal. Volt ott egy kis hajógyár, amelyben — fogolyként — pesti vasasok dolgoztak. Ezek a vasasok szervezett munkások voltak. Úgy ötvenen lehettek, s volt közöttük egy bolsevik is, aki szervezni kezdte a munkásokat, sőt, megbízásokat is adott arra, hogy a katonák között agitációt folytassunk. Ott hallottam először az orosz bolsevikok tevékenységéről és céljairól. Az előttem fekvő szűkszavú életrajz Ambrus László életének erről a szakaszáról így tájékoztat: „Három évet töltöttem Turkesztán különböző városaiban, és 1918 március havában Ashabadból átszöktem Perzsiába . . .” Turkesztán, Ashabad, Perzsia . . . Nevek, Kelet egzotikumát fellobbantó, fantáziát ébresztő, csodákat, titkokat sejtető nevek. 1918-ban hogyan, s miért indultak-szöktek Ambrus Lászlóék ebből az ismeretlen, messzi világból egy másik, még ismeretlenebb világba — Perzsiába? — Ha nem akartunk éhen veszni, tennünk kellett valamit. Tizenketten voltunk, tizenketten, mind kőművesek. Elhatároztuk, hogy megszökünk . . . Tizenketten, akár azok a balladai kőművesek. Elindultak — szökve — hogy felépítsék a maguk Déva várát. De miként a balladai Déva várát, az övéknek a falait is rendre ledöntötte a történelem kavargó örvénye, átka. „Amit raktak délig, leomlott estére,/ Amit raktak estig, leomlott reggelre ..." S hogy végül a falak egyszer csak nem omoltak le többé, ahhoz milliók vére kellett történelmi ragasztóanyagnak, követ és habarcsot egy új rend falává összeforrasztani, hogy megálljon az időben; hogy erős legyen, széttörhetetlen ... Ezért indult el — szökve — Ashabadból, neki Perzsiának, neki az ismeretlennek, tizenkét magyar kőműves,, hogy hazaérve hozzáláthasson az építéshez. De az idő 1918-át mutat, s Perzsiától Rozsnyó még nagyon távol van. Európától is, ha valaki fogoly, éhes és gyötri a honvágy. — Ahogy mondom — hallom a nyolcvan éves férfi emlékező szavát — elhatároztuk, hogy megszökünk. Akkor még fiatal voltam, fürge és nagyon szerettem dolgozni. Az orosz táborparancsnok, ha valami munka akadt, mindig elküldött engem is dolgozni. így kerültem egy perzsa nagykereskedőhöz. Ehhez a kereskedőhöz csempészek és rablók jártak. Nála ismerkedtem meg egy csempésszel, aki a kereskedő biztatására és ajánlására megígérte, hogy átvezet bennünket Perzsiába. A csempésznek százhatvan rubelt fizettünk fejenként. Mikor így megegyeztek, a tizenkét kőműves készülni kezdett a nagy útra. Cukrot gyűjtöttek, kenyérhéjat szárítottak. Sokáig eltartott, amíg sikerült elegendő tartalékot osszegyűjteniök. Aztán egyszer mégiscsak elérkezett az indulás napja. A fogolytábornak két kijárata volt. Ök tizenketten a hátsó kijárat felé indultak. Itt a kapunál egy tatár őr állt. De a kőművesek gondoskodtak róla, hogy távozásuk után egy ideig ne tudjon megszólalni. Vagyis annak rendje s módja szerint főbe kólintották, s szépen lefektették a tábor fala mellé, nehogy baja essék. Másnap délre elérték Perzsia határát. Teheránban az osztrák-magyar követségen kaptak polgári ruhát, s hármuknak, Ambrus Lászlónak és két társának útlevelet is adtak. Teheránból nyolc hét után indultak tovább Törökország felé. Ekkorra Bagdadét már elfoglalták az angolok, s mivel a jószerencse a három hazafelé igyekvő mellől elpártolt, csakhamar újra foglyok voltak. A változatosság kedvéért most az angolok foglyai. Később kiderült, hogy Teherán óta figyelték őket az angolok, mivel kémeknek vélték az utazókat, s csak azon csodálkoztak, hogy nem volt nőTuk fegyver. — Milyen volt az angol fogság? — Kezdetben rosszabb volt az orosznál, mert két teljes hétig megkötözve tartottak. Még a latrinára is így vezettek, csak hosszabb kötélen . . . Nagyon értettek az angolok a kötözéshez ... — Hogyan« került haza végül? — Bagdadból Indiába szállítottak, Bombayba. Onnan Kairón és Trieszten keresztül 1920 januárjában érkeztem haza. A kényszerű indulás és a hazaérkezés között hat
