A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-21 / 36. szám
AVAR SÁNCOK ÉS KURTA SZOKNYÁK még, meg a szüret is tart nálunk. Ilyenkor bizony minden épkézláb ember a határban tartózkodik — válaszolja a néni. — És nagy falu a maguké? — Ez egy országos-nagy falu. Valamikor nem is egy, hanem két falu volt itt: Kis- és Nagybény. Aztán lassan összeépültek... „ Valóban, a tizenharmadik századtól már két Bény létezett. S az akkori időből — méghozzá a század elejéről — két híres műemlék is maradt az utókorra: a bényi templom, amelyet 1217 körül építettek, s a — talán még régebbi — rotunda. Mindkettő a román építészeti stílus figyelemre méltó emléke, bár a templomon már a korai gát stílus jegyeit is felfedezhetjük. A műemlék tehát nem „hiánycikk" Bényben, van mit megcsodálnia az erre járó idegennek. De nemcsak a műemlékek méltóak csodálatunkra: alig néhány lépésnyire az Arpódházi uralkodók idejében épült templomtól és rotundától a helyi nemzeti bizottság új, mutatós épülete vonja magára a szemlélődő figyelmét. — Csupán egy éve dolgozunk ebben az épületben, egy éve adták át rendeltetésének — mondja Kovács Mária, az anyakönyvvezető, aki jelenleg egyedül tartózkodik az irodában. A hnbelnök Csókás Károly után az iskolába kell mennem, mivel az iskolaigazgató tisztségét is ő tölti be, s természetesen nemcsak „igazgat", hanem tanít is. Nos, ezúttal szerencsém van, mert az első ember, aki az iskola folyosóján az utamba akad, éppen Csókás Károly. No meg azért is szerencsésnek mondható ez a találkozás, mert az iskoloigazgató nincs egyedül. Hogy kivel társalog éppen? Kecskés Ferenc tanítót azonnal felismerem, hiszen a bényi éneklő csoportok — három is van belőlük: női-, férfi- és vegyeskórus — agilis vezetőjét szinte minden CSEMADOK- rendezvényen alkalmam volt látni; legalábbis az érsekújvári járás területén rendezett akciókon. Szóval, szerencsém van, mondhatnám úgy is, hogy két legyet ütöttem egy csapásra (remélem, ezért a kifejezésért egyik beszélgető társam sem haragszik meg). Csókás Károlytól tudom meg, hogy a hnb mutatós épületében — a postahivatalon és a szövetkezet irodáján kívül — helyet kopott a kultúrotthon is, a kultúrházhiány problémája tehát megoldódott a községben. A faluszépítési akciókról nem beszél az elnök, hiszen azért jöttem, hogy egy kicsit körülnézzed. A szép, rendezett, hol akácfákkal, hol diófákkal szegélyezett utcák pedig arról tanúskodnak, hogy a község 1850 lakosa valóban törődik az utcák arculatával . . . Kecskés Ferenccel a CSEMADOK helyi szervezetének a tevékenységéről beszélgetünk, s bizony nagyon gyorsan kellene dolgoznom, ha mindent — amit a bényi énekkarok vezetője elmond — föl akarnék jegyezni. Régi fényképek kerülnek elő, mert egyebek között a régi bényi színjátszókról is szó esik, akik néhány évvel ezelőtt kénytelenek voltak beszüntetni tevékenységüket. Hogy miért? Kultúrház hiányában a községtől néhány kilométernyire lévő telepen kellett fellépniük, s télidőben — mert nyáron a falusi embernek nemigen jut ideje színdarabjátszásra — igen nehéz volt közönséget „toborozni", a távoli tanyára kicsalogatni az embereket. Reméljük, az új kultúrotthon átadása a bényi színjátszókra is lelkesítő hatással lesz majd ... Dávid Istvánt, a CSEMADOK helyi szervezetének elnökét a szövetkezet irodájában találom meg, ahol könyvelőként dolgozik. A híres bényi lakodalmasról beszélgetünk, amelyet Csókás Ferenc állított össze, s már többször is bemutatták — méghozzá nagy sikerrel. El is indulunk, hogy a népes szereplőgárdából megkeressünk valakit, de — úgy látszik — a szüret meg a kukoricatörés az egész „násznépet" leköti: senkit sem találunk otthon, pedig jónéhóny utcát végigjárunk. A szerencse tehát elpártol tőlem, legalábbis egy időre: mert a visszoúton ismét hozzám szegődik. A Bratislava felé robogó gyorsvonaton ugyanis egy kurtaszoknyás néni mellé kerülök, akiről hamarosan kiderül, hogy Bényből igyekszik a fővárosba. Tőle, Hrubsa Manci nénitől hallottam a következő történetet: Mint minden valomirevaló községnek, Bénynek is megvan a maga „egyszeri embere", akiről sok-sok vidám történet járja. A bényi egyszeri embert Háry János rokonának tartják, mert állítólag még azt is elhitette hallgatóival, hogy az ő malaca fölment a létrán a padlásra, s kiette a kotlós alól a tojásokat... Mikor a szövetkezet zootechnikusa kérdezte meg ettől az „egyszeri embertől", hogy miért sántít a lova, a szakembernek is elmagyarázta, hogy hát a határban egy nyúl szaladt neki a ló lábának. Csak o kihívott állatorvos állapította meg, hogy a szegény állat lábáról hiányzik a patkó, azért sántít. A többi vidám történetet majd legközelebb mondom el. Mert megígértem, hogy egyszer még visszatérek Bénybe: egy szép téli napon, amikor a mezei munkák nem kötik le ennyire az embereket. Majd ha a tollat fosztják ... VARGA ERZSÉBET 5
