A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-21 / 36. szám
Jó feltételek — rendszeres jövedelem Ot évvel ezelőtt még jószágé fű virított a piciny domb alatti földeken. A fürkésző tekintet csak a távolabbi, mogorva hegyvonulaton akadt meg. Ma a főúton haladó szeme akarva-akaratlanul „fölfedezi" Veiké Calomija (Nagycsalomja) mellett az új sertéshizlaldát. Korszerű istállók sorakoznak egymás mellett. Látogatásomkor épp a zvoleni felvásárlóüzem hatalmas teherautója állt a kapuban. Teljes ütemben folyt a rakodás. Modern szállítókocsik hordták ki ötösével, hatosával az állatokat. Simkó Jánost, az üzem főkönyvelőjét is munka közben, a rokodókocsi mellett találtam. — Hogyan került sor ennek a sertéshizlaldának a felépítésére? — teszem fel a kérdést. — Járásunk területén összpontosítani akarták a sertéshizlalást — kezdi Simkó János. — így került sor ennek a nagyüzemi hizlaldának a felépítésére 1969 decemberében. Hogy miért , itt, Nagycsalomján? Itt volt legmegfelelőbb a környezet, és itt állt rendelkezésre o legtöbb munkaerő. A munkálatok elhúzódtak 1973 áprilisáig, s ezért az első szállítmány átadására csak három hónap múlva kerülhetett sor. Huszonhat anyasertéssel kezdtük a munkát. Ez a szám a mai napig 530-ra emelkedett. Munkánk tulajdonképpen abból áll, hogy a malacot felneveljük 120 kilogrammos súlyig, majd átadjuk a felvásárló vállalatnak. — Mennyi az évi kapacitásuk? — Sajnos, a félévi tervünket még az idén nem tudjuk teljesíteni, de jövőre már szeretnénk az előírt 90 vagont elérni. Az idei előirányzat hetven vagon hús. Ebből huszonhárom vagonnal már átadtunk. A munka jól megy, ha valamilyen nehézség körbe nem jön, akkor tervünket legalább öt vágónál túlteljesítjük. — Jelenleg hány alkalmazottja van a telepnek? — Huszonhat munkásunk van, de amint az új trágyatisztító berendezést működésbe helyezzük, hárommal feltöltjük a létszámot a tervezett huszonkilencre. — Nincs munkaerőhiány? — Nincs. Ha még egyszer ennyi emberre lenne szükségünk, biztosan kapnánk a környéken, olyan jók nálunk a munkafeltételek. Erről maguk a dolgozók is vallanak. Sajnos, az istállókhoz a biztonsági előírások miatt csak a dolgozók mehetnek, s így Kremnicsan Margitnak és Lavrik Máriának kell az irodába jönniük. Mindketten nagycsalomjaiak. — Annak idején, két évvel ezelőtt a férjemmel együtt jöttem ide dolgozni — mondja Kremnicsanné. — Ö keveselte a fizetést és nemsokára más munka után nézett. Én maradtam. Igaz, kezdetben magam sem vittem túl sokat havonta, de a fizetésem idővel emelkedett, s most már van olyan hónap, amikor kétezer koronán felül is keresek. — Ilyen szép fizetésért milyen munkát végez? — Nem panaszkodhatom a munkámra sem. Könnyű, nem megerőltető. Asszonynak való. Tulajdonképpen csak a gépek irányítása és ellenőrzése a munkánk. Kétszer tizenkét órás műszak után a harmadik napom mindig szabad. Ilyenkor az ember a ház körül meg a háztartásban is elvégzi a szükségeseket. — Azelőtt milyen munkahelyen dolgozott? — Szintén a faluban, a szövetkezetben. De akkor mindig a helyi hangosan beszélő jelentésére vártunk: hívnak vagy nem hívnak bennünket munkába. Most pedig mindennap tudom, hogy lesz munkám s így biztosított a fizetés. Lavrik Mária szintén két éve az üzem alkalmazottja. — Azelőtt én is a szövetkezetben dolgoztam. Nem azért jöttem el, mintha ott nehéz lett volna a munka, hiszen, aki szeret dolgozni, az nem érzi magát rosszul sehol, de bizonytalan volt a mindennapos kereset. Mihelyt esett az eső, már nem mehettünk a kertészetbe. Meg aztán itt a jövedelem is lényegesen több. — Ezek szerint nem bánta meg, hogy munkahelyet változtatott? — Nem. Itt elégedett vagyok a viszonyokkal. Évente kétszer kapunk munkaruhát. Munka előtt is, munka után is lehet fürödni, vannak megfelelő szociális létesítmények. Naponta kilenc órát dolgozom, és minden hónapban van hat szabad napom. Hát kell ennél jobb munkahely? ... ZOLCZER JÁNOS Fotó: Csernay M. Rakodás Simkó János A hizlalda bejárata A középkori rotunda A hnb új épülete A I 1 zt hiszem, a cím alapján mindenki kitalálja, hol vagyunk. Hiszen az avar sáncok meg a kurtaszoknyák — így együtt, egymás mellett — csak egyetlen faluban, találhatók meg: a Nővé Zámky-i (érsekújvári) járás Bína (Bény) nevű községében. Igaz, az avar sáncokról sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy valóban az avarok építették őket, mert ezzel kapcsolatban a szakemberek véleményei is eltérőek: egyes vélemények szerint ugyanis a három bényi sáncgyűrűt — amelyek közül napjainkban már csupán egy látható — a rómaiak létesítették. Marcus Aurelius, az utolsó nagy római hódító, a császár és filozófus állítólag itt írta Emlékezések című művének második könyvét. Hogy honnan, kitől származnak a bényi sáncgyűrűk, biztosan nem mi — és nem most — fogjuk kideríteni. De hát nem is azért jöttünk ide ... Egyelőre kurtaszoknyát keresek, de egyetlen egy sincs a láthatáron. A falu utcái szinte teljesen néptelenek, néha még meg is ijedek, ha véletlenül egy fán felejtett dió a földre koppon a közelemben. Ugyan hol lehetnek ezen a szép őszi reggelen a bényiek? Ezt azonban már a szembejövő kurtaszoknyás nénikétől kérdezem, mert — szerencsémre — mégiscsak megjelent valaki az utcán: — Jaj, drágám, hát kukoricatörés van 4
