A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-07 / 34. szám
3. Hajos csorgó nyállal hozta a hírt, hogy a repülősöknek pazarul berendezett kaszinójuk van, vasárnapi ebédjük pontosan tízfogósos: előétel salátával, leves, pisztráng vagy sült ponty, kétféle hús, vadas és szárnyas, majd utána hórtyaszerüen vékonyra nyújtott tüneményes rétes, többfajta sajt, fagylalt, gyümölcs és feketekávé. Nem póriason fagylalt, hanem csokoládé- és mogyoróparfé, az epret tejszínhabbal szolgálják fel, a kávé pedig apró szemű jávai. Hétköznap is libamájpástétommal, aszpikos hallal, homárral és vadpecsenyével tömik degeszre a bendőjüket. Tömény szeszeket nem isznak, mert a felszálláshoz józan fej, a célzáshoz tiszta szem kell, annál több pezsgő fogy, inkább a francia márkájú Veuve Cliquot, Mumm et Co, mint holmi Törley, Huberth vagy Palugyay. Hájas apja csemegeboltjában szedte fel elképesztően nagy tudományát az ínyencségek dolgában. Meg kellett nyugtatni, hogy ne irigyelje az ételben és italban dúskáló arisztokrata csemetéket, nemesi előneves fiatal mérnököket, azt se vegye zokon tőlük, hogy hazárdjátékkal, pókerrel és baccarattal űzik el halálfélelmüket. Odafenn a kéken mosolygó égen nemcsak gyakorlatlan olasz pilóták, hanem akrobataügyességű amerikaiak is lesnek rójuk. A tengertúliak önként jelentkeznek az oroszlán- és tigrisvadászatnál is izgalmasabb embervadószatra, s gyakran megesik, hogy a felszálló gépeknek csak a fele tér vissza sértetlenül a reptérre. Egy este a parancsosztásnál kihirdették, hogy aki hadikölcsönt jegyez, az összeg arányához mérten háromtól öt napig terjedő szabadságot kap, további két napot pedig az utazáshoz. — Ha nincs pénzük, miért nem hagyják abba a háborúskodást — zúgolódott Zsiga. Igaza is volt, meg nem is. Igaza a vágóhídra hajtottak szemében, akik minden múló nappal egyre értelmetlenebbnek tartották a véres és mindenképpen ostoba emberpróbát, de akik sorsunkról döntöttek, azok a folytatást erőszakolták abban a hitben, hogy a háború végül az ő javukra dől el. (Azt a kétségtelen tényt, hogy már tizenötben eldőlt, amikor az olaszok felrúgták^a központi hatalmakkal kötött egyezményt, és ellenünk fordultak, a lampaszos fejesek mintha nem látták volna. Vagy talán látták, mégis erőszakolták végkimerülésig, hiszen nem a saját bőrüket, a miénket vitték vásárra.) Zsigát mégis rábírtam, hogy tartson velem. Jómódú, sokat kereső kárpitos apja bizonyára örömmel vállalja azt a néhány százast. Én nem számolhattam apám megcsappant háborús jövedelmével, zsebemben volt Teréz néni két százasa, otthon a takarékban is volt egy kis pénzem az ő gondolkodása jóvoltából. Hajlandó voltam akár az egészet feláldozni, hogy még egyszer lássam szüléimét, mielőtt a frontra kerülnék. A trieszti gyors fapados harmadik osztályán utaztunk ugyanazou a vonalon, amelyen Bécsből jöttünk. Éjszaka nem láttunk semmit abból az alpesi tájból, amely a menetszázaddal jövet annyira elbűvölt, és Bécs most merőben más volt a reggel józan világosságában. Alig hagytuk el a Südbannhof koromfüstös csarnokát, hogy átkerüljünk a közeli Ostbahnhofra, egy falka rongyos gyerek fogott körül minket. — Herr Soldat, ein Stückchen Brot — csimpaszkodtok belénk. Szétosztottuk az útra kapott kenyerünk utolsó morzsáit, s ami aprópénzünk volt, elénk tartott markukba nyomtuk. THová ömlött a meghódított és kifosztott ukrán rónák bősége, ha még keserű kukoricakenyérre sem telt ezeknek a rongyosoknak. És mire kellett az iszonyatos öldöklés, ha ilyen reménytelenségbe vezetett? Amikor a szabadság letelte után újra átvágtunk a két pályaudvar közti hatalmas téren, fejletlen gyereklányok fogtak körül a sötétben, és a testüket kínálták fel néhány falat ennivalóért. A szegénység, a kifosztottság, az elvérzettség csúfos valóságára döbbentem, noha akkor, tizenhét nyarán, még nem jártunk a háborús nyomorúság fenekén, az összeomlás napjai még meszsze voltak. Váratlan hazatoppanásom boldoggá tette szüléimét, csak azt fájlalták, hogy örömük mindössze három napig tart. Apám íróasztalának egyik fiókjában gondosan megőrizte a tőlünk kapott leveleket és tábori lapokat. Tiszta képet kaptam így, hol élnek, milyen sorsra jutottak fivéreim. Józsi bátyám a boszniai jórvónykórházban, Jankó valahol Tirol havasi világában, az olasz határ szomszédságában, Frigyes lent az albán Ourazzóban, Dani a fagyott fülével egy horvát hadikórházban és Leó, az egyetlen kék szemű a családban, még mindig Banja Lukóban. Tizenhat nyarán és őszén onnan küldte kis faládákban a pompás borízű almát, ranettet. Az önkéntesiskolában egy karéj kenyérrel ilyen alma volt a mindennapi tízóraim. A fiókban Ali levélkötegét is megtaláltam, utolsó tábori lapja éppen egy esztendővel ezelőtt kelteződött. Édesapám vékony szalaggal átkötött kis csomagokban rokta el postánkat, mindegyik fiának külön kötege volt, a legvastagabb Józsi fivéremé, aki minden üzenetéhez egyesztendős Bobyjónak, szüleim első unokájának egy-kéí fotóját csatolta. Azokat a képeket — a többi katonafotóval és elhalt Mici nővérem számtalan fényképével — édesanyám egy fekete lakkos ládikában a haláláig őrizte. A fiók alján megtaláltam az én postámat is. Évekkel később egyszer kíváncsian elővettem a kis köteget, vajon futotta-e többre azoknál a cenzúrától engedélyezett soroknál, melyekben a század legénysége számolt be a sorsáról? Emlékezetem homályából valami előbukkant, és gyötrődöm, vajon az aggódó szülőket nyugtató sorokban akad-e gondolat, amely átcsúszva a cenzúrán arra vallott, hogy valami érőben volt bennem — egy-egy sarjadó érzés, hogy amióta életem kifordult a rendes kerékvágásból, nem vagyok az, akinek lennem kellene. Mást várok a sorsomtól, merőben mást, nem ezt a kilátástalan, izgalmas hajszát, amely minden jót kitagad a világomból, a földön talán soha meg nem valósítható emberség világából. Milyen boldoggá tenne, ha az esték csöndességében apámat hallanám Schiller Wallensteinjét vagy kedvenc angol költőjének, Byronnak Child Haroldját szavalni. De még náluk is jobban szerette a németségét oly büszkén, szinte arrogánson világgá kiáltó zsidó Heinrich Heine dalait. Ich bin ein deutscher Dichter, Bekannt in deutschem Land, Nennt man die besten Namen, So wird auch der meine genennt. Én más miatt kedveltem Heinét, nem annyira a Buch der Lieder már kissé avitt dalai, az utolérhetetlen Asrója miatt, hanem mert élete alkonyán, „matracsirjóban” oly lelkes szívvel ünnepelte a magyar szabadságharcot: Wenn ich den Namen Ungar hör, Wird mir der deutsche Wams zu enge. Fájlalom, hogy ezek a levélkötegek — az én leveleim is — sok más értékes és értéktelen holmival együtt elkallódtak a negyvenes években, s így nincs alkalmam utánanézni, sikerült-e oanaszomat elrejteni a sorok között. Kevéssel visszatérésünk után elhagytuk a Wippach-menti falut, és a front irányába, nyugat felé meneteltünk. Magasan qz út felett északra, olaj- és fügefák zöldje felett a forró napsütésben szürkésfehéren csillámlottak a karszti sziklák, és köztük apró játékszerként Idria piros cserepes házai tűntek fel. Szívesen megmásztam volna a magaslatokat, Idria nevének vonzó volt a csengése. Higanyt rejtett a sziklák mélye; hallottuk a falusiaktól, milyen veszedelmes munka a higanybányászat, egyetlen bányász nem éli meg az ötvenedik életévét. Kiváltságaik vannak, nem kell mundért ölteniük, mert foglalkozásuk minden frontszolgálatnál halálosabb veszedelemmel jár. A júliusi kánikulában alaposan megizzasztott a menetelés. A teljes hadifelszerelést cipeltük, s a minden órában megadott tízperces pihenő csak arra volt jó, hogy valami felesleges terhet, a még hazulról hozott meleg gyapjúharisnyát, hosszú gatyát, jőgeringet az országút árkába hányjuk. Hájast kínozta meg leginkább a menetelés, képtelen volt súlyos kilókra (elszaporodott hazaijától megválni. Dél felé. amikor a zászlóaljunkat kisérő gulyáságyúkban megfőtt az ebéd, keserves képpel kínálni kezdte lekvárjait, penészedé süteményeit. Mintha összebeszéltünk volna, egyikünknek sem kellett a kényszeredetten kínált elemózsia. Dobja az árokba, ha túlságosan nyomja a hátizsák terhe. Ahhoz nem volt szíve, hogy a bőséges útravalót a legénységnek ajándékozza. Sántaságot színlelve Barát hadnagyot, szakaszunk parancsnokát kérlelte, engedje mea, hogy hátizsákját felrakhassa az egyik trénkocsira. De Barát, aki egy-két öregnek kérés nélkül megadta az engedélyt, nem hallgatta meg a siránkozó Hájast. — Nincs kivétel, mutass jó példát! — küldte vissza a sorba. Alkonyatig megtettük az előírt kilométereket, és letanyáztunk a Wippach partján. Engedélyt kaptunk, hogy megmártózhatunk a vízben, lemossuk magunkról az út porát-piszkát. Aztán jött a feketekávé- és kenyérosztás, majd a leszálló estben takaróinkba, sátorlapjainkba burkolózva elnyúltunk a földön. Egy kis füvet téptem, és párnaként a fejem alá gyűrtem. Először aludtam így a puszto földön, amely éppen olyan kemény volt, mint a várbeli óristom priccse, és Zsiga hiába duruzsolt a fülembe valamit oz édes anyaföld puha öléről, én azon az éjszakán sem az édességét, sem a puhaságát nem éreztem. Meg kellett szokni a puszta földön való hálást, mint azt is, hogy a futóárkokba érve zajtalanul lépdeljünk a koromsötétben, dohányos rá ne gyújtson, mert a legkisebb fény messzire ellátszik, elárulja, hogy. mozgás van az árakban, friss tartalék indul az első vonalba. Ilyenkor, óllóharc idején, a legnagyobb éjszakai csöndben az ellenség a fejünk fölé csördíthet eqy. srapnellt, közénk csaphat egy qránátot. Az árokban lassult a járás, a tüdőnk azért zihált, ömlött a verejtékünk, és rám valami furcsa érzés telepedett, inkább borzongás, mint félelem, hogy innen már nincs visszaút, ez itt az első vonal, s amint dereng a hajnal, a felhányt spanyollovasokon, drótsövényeken túl megláthatom a taljánok hosszan elnyúló árokvonalát. Otthon eleget tanultunk az órokrendszerről, a gyakorlótereken megismerkedhettünk minden részével, az árokpaddal, a fűzfavesszővel vagy vékony deszkával megerősített mellvéddel, a megfigyelő- és lőóllásokkal, ismertük a félkörben futó traverzeket — harántgátakat —, amelyek a teljes szétomlástól mentették meg a védővonalat, ha akna zuhant, gránát csapott le az árok közelében. Itt mintha más lett volna, mint a qyokorlatokon meqismert; félelmetesebb voltj s egyúttal megnyugtatóbb, hogy valóban meq tud védeni a srapnelgolyók esője, ágyúk és aknák tüzes repeszei ellen. (Folytatjuk) 18 EGRI VIKTOR:
