A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-07 / 34. szám
— Azt én sem tudom — mondja Hu. A gyerekek azonban felnőttek. Gábor már főiskolás, biológiát tanul és a Sláviában kosarazik. Tünde most elsős gimnazista. — Ti rendszerint akkor dolgoztok, amikor más pihen; vagyis ti szórakoztatjátok a pihenőket. Milyen o ti pihenéstek, szórakozástok? Miből áll? — A pihenés? Egy jó könyv, egy-egy vers, zene ... — mondja Feri. — Ha színházba megyünk, nézőként, az nem pihenés. Együtt izgulok a színpadon levő kollégákkal. Itt nincs kikapcsolódás. Ez szinte ösztönössé vált az évek során ... Nagyon bonyolult állapot ez. Elmondhatatlan. — Talán azért van ez így — veszi át a szót ismét Feri —, mert a szerepek állandóan tovább élnek, és az ember mindig keresi a megoldást. Ebből a keresésből következik, hogy a színészek igazán csak a színészek társaságában érzik jól magukat. — Előadások után — mondja Hu — úgy éjfélig lefeküdni sem érdemes. Ilyenkor egyig, kettőig olvasok. Csak ne kelljen korán kelni másnap . . . után milyen kritika jelenik meg rólatok a lapokban? — Nagyon fontosnak tartom — mondja Hu. — Függetlenül attól, hogy jó, vagy kedvezőtlen az, amit rólam írnak. Foglalkoztatja ez is, az is az embert, és sokszor menet közben is lehet változtatni a szerepen. — Én ugyanúgy vagyok ezzel, mint Hu. — Látod, van volami, amiben megegyezünk — nevet Hu. — Ha játszotok, látjátok-e a közönséget? — Én nem — mondja Hu. — Csak annyit fátok, hogy emberek vannak ott. — Előadás közben nincs idő arra, hogy az ember nézelődjön. — Figyelni kell, szövegre, partnerre, játékra. — Aki a közönséget lesi. az nem színész. — Mi számotokra a közönség? A kérdés után két csodálkozó arcot látok, mintha ezt írták volna rájuk. „Hát lehet ilyet kérdezni?" A pár percnyi csendben egy-egy szál gyufa lob— A tévé? — Igen ritkán nézzük. — Ha van olyan darab, amelyben mind a ketten játszotok, próbáltok-e idehaza? — Azt gondolod, lehet? — Színpadon voltatok-e férj és feleség? — Egyszer még szerelmesek is voltunk. De csak egyszer. Amikor Feri az első próbán a szerep szerint szerelmet vallott, fél órára abba kellett hagyni a munkát. Micsoda kabaré volt az! Dőlt a társaság a nevetéstőí. — Huszonöt éve járjátok az országot. Melyik táj a legkedvesebb a számotokra? — Gömör — mondja Feri. — Gömörben mindig nagyon jól érzem magamat. Például Tornaiján nagyon szeretek játszani. — Miért? — Jó a közönség, kedvesek az emberek. — S te? — kérdem Mutál. — Rozsnyótól keletre. Szeretem a keleti tájakat. A Bodrogköz csodálatos. Mindenhol vannak jó ismerősök, barátok, akikhez úgy megyek, mintha haza mennék. S persze maga Kassa. Ez nagyon fontos. Mi á véleményetek a kritikáról? Segít? Nem segít? Vagy közömbös a számotokra, hogy egy-egy bemutató ban egymás után és felizzik két cigaretta parazsa. — De hiszen nekik játszunk — szív egy mélyet Feri a cigarettából. — Együtt lélegzünk vele. Pontosan érzem, hogy a közönség együtt van velem. Ha ez nincs így, akkor nagyon nagy baj van. — Milyen az a közönség, amelynek játszotok? — A mi közönségünk eléggé vegyes. De ma már van egy olyan törzsközönségünk, amely az elmúlt huszonöt év alatt megszerette a színházat és vár bennünket. Igénylik az élő színházat. — Vannak olyan helyek — mondja llu —, ahol úgy jönnek az emberek az előadásra, mint ahogy valamikor a templomba mentek ... Régen, úgy tíztizenöt évvel ezelőtt hoztak demizson bort, ennivalót. . . Most kinyílnak, nyitottá válnak, hogy befogadhassák azt, amit csak a színházban kaphatnak. — Tanít-e a színház? — Bizonyára. Csak az eredményt nehéz lemérni. — Véleményem szerint igen — mondja llu. — Mert nézd csak, ha a színész lelkesedni tud egy szerepért, akkor a közönséget is lelkesre tudja hangolni vele. — Mi a siker? — Tudod mi? Az, hogy játszunk egy darabot kint, a Vihart például, amelyben az ellenszenves Kabanovát alakítom, s az előadás után egy néni virágot od. Nem Katyerinának adja, hanem az undok Kabanovának. S ez rettentően jólesik. Feri hallgat, s egy kicsit óvatosabban fogalmaz. — A siker a munka fokmérője. Az ember ezt megérzi. A szakma véleménye nem mindig mérvadó. A siker a második fizetésünk. — Újabban vasorrú bábákat, mesebeli szörnyeket játszol — mondom Hunok. — No és persze idős asszonyságokat. Van ennek valami mélyebb, belső oka? Vagy csak a szereposztás hozza így? — Semmi különös nincs ebben. így jön. De tudod, van óm annak előnye is, hogy az ember örökké vénasszonyokat alakít. — Igen, fiotol marad ... — Papok és katonák — ezek azok a figurák, amelyeket a leggyakrabban megformálsz. Volt-e valaha is például paraszt-szereped? — kérdem Feritől. — Hogyne. Még kolhozelnök is voltam. — Pap hányszor voltál? — Játszottam püspököt, kanonokot, bíborost.. . Végigjátszottam az egész egyházi hierarchiát Szent Pétertől számítva. Sőt még török pop, ulema is voltam .. . — Kiktől játszotok szívesebben, klaszszikusoktól, vagy mai szerzőktől? — Nekem mindegy — mondja Hu —, csak jó szerep legyen. Ember, akit meg lehet mutatni. Akit magamban is megtalálok. Hogy ezer éves, vagy mostani, az teljesen mindegy. Persze, jó lenne eljátszani Erzsébet királynőt. . . — A dráma a kedvenc műfajom. S óbban is kisemberek. Nem a hősök. Szeretem a pozitív figurákat, talán mert rengeteg negatív „hőst” alakítottam az elmúlt huszonöt év alatt. A ma embere érdekel. Az esett, a meghasonlott. A fehér-fekete figurák nem nagyon izgatnak. Ezer és ezer emberhez elvinni a színhózkultúrát, a színpadról szólni ezer és ezer emberhez estéről estére — felemelő érzés lehet. De amíg a színész eljut odáig, hogy kimondja az első szót — ott a munka. A próbák sora, a kegyetlen, mindennapi ismétlések, gyakorlások egymásutánja. Megtérül-e ez valamiben? Bizonyára — gondolom hazafelé ballagva a sötét utcán — bizonyára, ha az ember az egész életét kész rááldozni; ha vállalja és teszi, mert szolgálatnak érzi, mert szolgálni akar. .. S ott, ahol az üres tér benépesül, ott nem csak színházat látnak, ott az életet kínálják, az életet mutatják meg. Vagy — ha úgy tetszik — játszanak. GÁL SÁNDOR 15 Mint Gyikoj kalmár a Viharban A Vihar Kabanovája Feri Lovicsek Tüzvirágjában
