A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-09-16 / 32. szám

DEREKZSÄBA Huzatot kapott a hátam meg a nyakam. Valószínűleg a nyitott szellőzőablakon keresztül csapott meg a levegő. Másnap reggel olyan nyilallást éreztem, hogy nem tudtam sem lehajolni, sem kiegyenesedni. Eleinte azt gondoltam, hogy nincs semmi baj, sőt még jó is: hiszen félig-meddig beteg va­gyok, sajnálatot érdemiek. Ami­kor azonban munkába menet találkoztam Nyikolaj Nyikolaje­­viccsel, megértettem, hogy cefe­tül áll a dolog. Meg sem tudtam hajolni előtte. Amikor megpró­báltam, kénytelen-kelletlen vala­hogy büszkén felvettem a feje­met, s arcom eltorzult — Nyiko­laj Nyikolajevics pedig ezt sokat­mondó gesztusnak tekintette. Megijedt és egész úton igyeke­zett elvenni tőlem az aktatáskát, hogy ő maga vigye — hiszen ez a Nyikolaj Nyikolajevics az ég­világon mindentől fél! Mégiscsak ostoba dolog ez a derékzsába. .A kapubejáratnál a portás, Misa bácsi észrevette a fintort az arcomon és azt, hogy nem is irta: Andrej Kucsajev biccentek neki — és szeme dü­hösen villant. Most aztán egész nap figyelni fogja, hányszor tá­vozom el munkaidő alatt, nem jövök-e később vissza az ebéd­ről. Sőt talán az egész háztömb is engem figyel majd. Vagy élet­hossziglan — vagy csak a nyug­díjazásomig. Válja, amikor nem tudtam szo­kás szerint nyájasan üdvözölni, kajánul, hangosan megjegyezte: — Fél év sem telt el azóta, hogy csoportvezetővé nevezték ki, és máris hogy fenn hordja az orrát! Manapság végképp kive­szett a lelkiismeret az emberek­ből. A szobánkban dolgozó nők rosszallóan mustráltak. Hót hogy magyarázzam meg mindenkinek, hogy amikor lefekvés előtt meg­­fürödtem, huzatot kaptam? Ami­kor kimentem dohányozni, termé­szetesen a főmérnökbe botlot­tarn. Ö el akart menni mellettem, de amikor észrevette, hogy nem üdvözlöm meghajlással, sőt még savanyú képet is vágok, meg­torpant és szótlanul elhaladt mellettem. Amikor meggyőződött róla, hogy jól látta viselkedése­met, összevonta a szemöldökét és a foga között sziszegte: — Hogy elkanászodott a fia­talság, naphosszat bagóznak! Disznóság! Én eldobtam a cigarettavéget és visszaindultam az osztályra. Ekkor szembejött Ivlev elvtárs, vállalatunk igazgatója. Amikor észrevette testartásomat és fin­­torgó arcomat, megállt és meg­szólított: — Tkacsuk! Odamentem. — Jó reggelt, Tkacsuk. — üdvözlöm, Alexandr Parfen­­tyevics. — Tudja, mit mondok én ma­gának, Tkacsuk? örülök! Végre­­valahára von magában valami méltóságos tartás! Büszkeség, vagy mi. Menjen, csak így to­vább! Este a feleségem forró vasaló­val pátyufgatta a derekamat — holtbiztos népi gyógymód. Azt hiszem, holnapra megint teljesen rendben leszek. Fordította: Gellért György Jo Hans Rosier AUTOSTOP — És mit csinálunk az ünne­­oek alatt? — Lemegyünk a Bodeni-tóhoz — mondta Hans olyan termé­szetességgel, mintha tele lenne a zsebe pénzzel s a Bodeni-tó itt lenne pár kilométernyire. Pe­dig pénze nemigen volt, s a Bo­deni-tó ... — A Bodeni-tóhoz, Hansi — csodálkozott élete párja. — A Bodeni-tóhoz, Kitty! — Megbolondultál?! Gondolj csak arra, mibe kerülne az út. Szörnyű drága a vasút! — Te még mindig úgy hiszel a vonatban, mint a gyerekek a gólyában. A modern ember au­tóval utazik! — De ehhez a modern em­bernek au'ója kéne hogy legyen. — Elég, ha van másoknak. Az ember egyszerűen kiáll az or­szágúira és int valami kocsinak; a kocsi megáll, az ember fel­száll és egy garas nélkül eljut oda, ahova akar. — így akarsz velem eljutni a Bodeni-tóhoz? Hans bólintott: — Igen. így megyünk le a Bo­deni-tóhoz. ünnep előtti pénteken Kitty meg Hans ott álltak az országút szélén egy kis bőrönddel és in­­egettek az arra jövő kocsiknak. Kitty különösen kicsinosította magát, Hans meg olyan képet vágott, mintha legalább tizenkét szemesztert végzett volna. A har­madik kocsi megállt. Elegáns kabriolet volt, és egy fiatal há­zaspár ült benne, nem sokkal idősebbek, mint Kitty és Hans, s milyen szerencsés véletlen, ép­pen a Bodeni-tóhoz utaztak. — Beszállni, barátaim — szólt oda vidáman a kocsivezető. — Hozzánk való, megfelelő társa­ságot keresünk. Ha nincs ellene kifogásuk, teszünk egy kis kité­rőt Rothenburg felé és ott tölt­jük az éjszakát. Kittynek meg Hansnak nem volt kifogása ellene. Kellemes egyetértésben fogytak a kilomé­terek, szívesen látott vendégek­nek érezték magukat a kocsiban, s amikor délután megérkeztek a varázslatos kisvárosba, megszáll­tak egy kis, de semmiképpen sem olcsó hotelban, közösen megvacsoráztak, megittak né­hány palack bort s csak késő éjszaka vettek búcsút egymástól. — A fogyasztást írják a szo­baszámlához, legjobb lesz az egészet együtt — mondta a gép­kocsi tulajdonosa a fogadósnak és Hanshoz fordult: — Remé­lem, egyetértenek? — Ó, kérem, kérem — mond­ta Hans, és örvendezve szorítot­ta meg Kitty kezét az asztal alatt. Mindennek tetejébe még ez a nagyvonalúság, ezt igazán nem várta volna; s Kitty meg­ajándékozta új barátaikat a leg­csábosabb mosollyal, amiből minden nő nagy készlettel ren­delkezik, és kissé szégyenkezve azt mondta: — Igazán ... annyit tettek már értünk ... Az autós ember kezet csókolt neki: — Részünkről a szerencse. Másnap reggel — Kitty és Hans kissé elaludtak, nem vol­tak szokva a nehéz borhoz, s a nap mór magasan állt a látóha­táron, amikor valaki bekopogott. — Tessék! — kiáltott Hans. A pincér lépett be a szobába: — A számla, uram. Hansnak egyszeriben elmúlt az álmossága. — Ez valami tévedés! — nyögte ki. — Tegnap este meg­állapodtunk a főnökével, hogy a számlát együtt állítják ki a ba­rátainkéval. — Úgy is történt — válaszolt a pincér —, éspedig, ahogy a másik házaspár ma reggel el­utazás előtt mondotta, az önök nevére, uram. Mindketten szívé­lyesen üdvözli k önöket, és ezt a levelet hagyták a számukra. Hans kitépte a levelet a pin­cér kezéből. „Kedves barátaink — olvasta. — Bocsássanak meg, de bizonyos okokból, sajnos, nem tudtuk megvárni, míg felébrednek. A helyzet ugyanis ez: van ugyan kocsink, de nincs pénzünk, hogy az ünnepekre elutazzunk. S így szívesen viszünk el egy darabon valakit, akinek van pénze az utazáshoz, de nincs kocsija. Ma­guknak hót nem került semmibe az utazás, nekünk meg a szál­loda. Ilyenkor az ünnep előtt mindenki úgy utazik, ahogy tud. Ezért köszönjük a vendéglátást a szállodában és kérjük magu­kat. hogy ne nagyon szidjanak minket. Ugyanolyan ágrólsza­­kadtak vagyunk, mint maguk, s az élettől soha semmit sem le­het kapni ajándékba, ha kez­detben úgy is néz ki a dolog. Kellemes ünnepeket. — Autós barátaik." Fordította; —ta— 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom