A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-09-16 / 32. szám
2. Nem tudom, látta-e az ezredirodón fekvő konduitlistámat, vagy valaki megsúgta neki, hogy bár vizsgám a rakeki tanfolyamon jelesre sikerült, csak afféle pehelysúlyú könyvmoly vagyok, a harctéri szolgálat keményebb legényeket követel, s engem a tűzkeresztség horcképtelenné tesz, kirekeszt a bátrak sorából. A csicskásával még aznap maga elé rendelt. — Hallom, hogy verselsz — így fogadott. — Elnézést kérek, főhadnagy úr, nem én vagyok a verselő, hanem. Jakab Zsiga, a barátom. Kutatva végigmért, megmustrált, mint egy fiatal csikót. — Hány esztendős vagy? — Tizennyolc múltam, főhadnagy úr. — Cingór legényke vagy az éveiddel, hallod-e! Hogy bírtad eddig? A legkisebb szél elfúj az ötven kilóddal. Zavaromban elvörösödtem, nem esett jól, hogy cingárnak csúfol. Vékonypénzű voltam valóbön, de inas és izmos. Egy éve hordom a mundért, de náthát se kaptam soha. El kellett dicsekednem a testi kiválóságaimmal. — Jobban, bírom a strapát, mint a nyolcvankilós Hájas. — Miféle Hájas? — A Meister Vince .. . Nekünk csak Hájas vagy Hájaska. Az a beceneve. — És téged hogyan becéznek? Cingárnak, egerecskének vagy öcskösnek? Tovább irultam-pirultam. Mi az ördögöt packázik így velem. De a szeme mosolygós volt, éreztem, hogy nem akar belém kötni, csak mulattatja, hogy noha vékonypénzű vagyok, mégis az elsők közé verekszem föl magam. — Nincs csúfnevem — válaszoltam. — Az öregek öcsiznek, és szeretem, ha így szólítanak. — öcsi, öcsi, nem hangzik rosszul, és illik rád. Mint végső tromfot nagy büszkén kivágtam: — Versenyúszó vagyok, jelentem elásson ... Diákkoromban vívtam, gerelyt is dobtam. — Nana, te atléta — nevetgélt. — Azt a versenyúszást még elhiszem, benn áll a listádban ... Hát itt nem kell gerelyt hajigólnod, kard helyett pedig tintaceruzát adok a kezedbe. Megtisztelő feladatot kapsz. A legénység postáját fogod cenzúrázni. Remélem, neked nem kell körülményesen megmagyaráznom, mi az, amit megírhatnak, mit nem szabad az otthoniak tudomására adni... De ha valamiben nem ismered ki magad, fordulj a helyettesemhez, Barát hadnagy úrhoz, tőle bővebb felvilágosítást kaphatsz. így történt, hogy afféle cenzor lettem. Csúnya mesterségnek ígérkezett olvashatatlanná tenni mindazt a szívbélit, azt az igazat, amit egy háborúba sodort egyszerű ember közölni akar az övéivel, és nem meri megírni, hogy nem éppen gyöngyvirágos a katonaélet, gyatra a koszt, a kelleténél több a böjti nap, komisz mindén sarzsi, minél kisebb, annál komiszabb. Eleinte fanyalogva tettem eleget a parancsnak, aztán valóságos vadászizgalommal kezdtem böngészni a rózsaszínű tábori lapokat és leveleket. Nem mintha „hadititkokra" vadásztam volna, de megejtett a gyakorlatlan kézzel papírra vetett dülöngő sorok együgyű, mégis nagyon emberi hangja. Vagy nem is volt együgyű, inkább ügyetlen, mint egy dadogó beszéde. Egészséges vagyok, jól megy a sorom, édesanyám ... Csak rád gondofok, drága feleségem, rád és a gyerekekre. Aggódó kérdések, soha meg nem unható ismétlések. Bírod-e, te asszony, egymagádban birkózni földdel, jószággal, törődni egyedül gyerekkel, öreg szülékkel? Ki segít aratni, betakarítani azt a kis élést, akad-e valaki, aki egy jó szót szól érted a jegyző úrnál, hogy abban a kis hadisegélyben ne legyen fennakadás... Én jól vagyok, kedvesem, életem egyetlen párja, nem szenvedek semmiben hiányt, ne foszd meg magad és a gyerekeket egyetlen falattól, csak egy-két pokli dohány kéne, néhány szál gyufa .. . M^hnyi melegség és jó íz a helyesírási hibáktól hemzsegő sorokban, a leggyakorlottabb toll nem lehet olyan egyszerű és mégis mindent kifejező. A szlovák ajkúak az Gr vagy Jézus Krisztus dicséretével kezdték az üzeneteket, Szűz Mária oltalmába ajánlották a távoli hitvest és o gyerekeket. A tábori lapon közbül alig akadt , hely a tulajdonképpeni mondandóra, talán nem is volt fontos, hogy az üzenet küldője a tények sokaságát vesse papírra, elég volt a megérkező lap maga, hogy szülőnek, feleségnek tudtára adja: aggodalomra nincs ok. És az a megmagyarázhatatlan különös férfiszemérem, hogy az írás egyetlen sora se árulja el a test Ínségét, az éjszakák lázait, a rossz ételtől meggyötört gyomor fájdalmát, a vesék és epék megújuló görcseit. Ha a betegségről mégis szó esett, legfeljebb annyi, hogy megint elővett a csúz, szaggat a derekam, sajog a térdkalácsom, majd elmúlik, csak kerüljek haza, minden elmúlik ... Igen, minden elmúlik, a halállal minden fájdalom és gond elmúlik — tettem hozzá gondolatban számtalanszor. Áz esti parancsosztásnak volt egy ünnepi perce: a posta szétosztása. Aki lapot vagy fényképpel bélelt levelet kapott, mindjárt félrevonult egy zugba, hogy első örömét egymaga élje át, csak később, lefekvés előtt cserélődtek ki az otthoni hírek, a posta hozta gondok és örömek. Cenzori működésem első hetében történt, hogy egy Kurina nevű cigány levéllel a kezében hozzám jött. — Nem haragszik meg a szakaszvezető úr, ha megkérem . .. — Miért haragudnék, Kurina? Olvassam fel magának a levelét? Felragyogott a cigány képe, hogy így kimondatlanul ráhibáztam a gondjára. írástudatlan volt a cigányasszony, bizonyára vakációzó diák írta üzenetét, olyan tisztán' olvasható volt, s olyan iskolásán értelmes. Kiderült a levélből, hogy egészséges a csalód, a dódé, az öt poronty, a hatodik útban van, miattuk ne aggódjék, megszerzik, amire szükségük »an, csak a jó isten segedelmével térjen épségben haza. Kurina képe lángot vetett az örömtől. Ilyen parádés levelet még életében nem kapott. Homlokáról eltűntek a ráncok, a szeme kifényesedett. Negyvenesztendősnek tartottam, és a levél tízzel megfiatalította. Annyi volt, éppen harminc, és öt gyereknek, talán már hatnak is apja! Tíz esztendővel öregítette a háború. Amikor a levél olvasását befejeztem, a kezem után nyúlt, meg akarta csókolni. — Mit csinál, Kurina? Nem vagyok pap! Zavartan hebegett valamit. — Holnap megírom a válaszlevelet. Éjszaka gondolja át szépen, mit szeretne hazaüzenni. Annak a levélírásnak akadt vagy tucat nézője. Nem kis dolog, hogy az önkéntes úr levelet ír egy cigány helyett. Kurinát szörnyű kínba hozta, hogy anynyi bámulója van a levélírásnak, összefüggéstelen szavakat hebegett, ám mintha a szíve közepétől szedtem volna, mit akart üzenni, kikerekedett a levél színesen és pontosan, ahogy Kurina kívánta. Amikor kész lett, felolvastam, hátha valamit kihagytam, a levél alján még pótolható. Kurina nem szólt egy árva szót, csak bólogatott, s a szemében pára ködlött. Ez a levél elindítója lett a többinek. Már nem csupán kötelességből írtam őket, hanem a magam gyönyörűségére, mert minden levéllel vagy tábori lappal közelebb került hozzám egy ember, akit eddig legfeljebb a nevéről ismertem, hogy Kutrucz Dániel az egyik, Rudolf Fajnor a másik, a harmadik meg Németh István, és otthon vannak italos, nótás kedvű Gábris komák, gézengúz Lojzik, vőlegényét hazaváró Veronkák meg örzsék, fukar Géza bácsik, de vannak Lacza és Pintér névre hallgató gazdák, akik adnak egy kis olajat, ha minden élés kifogyott, nincs szétszórni való félmaréknyi ocsú az udvaron kapirgáló éhes csirkéknek, és két hosszú hónap még, míg megszeghetik az új kenyeret. Akkor ismertem meg a zsellér- és napszámosasszonyok búját és baját, hogy a falatnyi étel mellett más is kell, egy kis köteg almozni való szalma, egy véka takarmány, répacsutak, kukoricaszár. Ha az üzenetek küldője értett a betűvetéshez, azzal kellett kezdenem: Jól megy a sorom, drága Juliskám, Dorkám vagy Máriám, a kezem ép, csak az önkéntes úr írja helyettem a levelet, hogy több férjen el a papírra. Más levelet íratott, akinek volt otthon egy kis gazdasága, tehene, lova vagy igás ökre, mást az, aki napszámba járt, nyaranta a tizedik kévéért aratott, és a betakarás után hóhullásig talicskájával megfordult az országnak mind a négy sarkában, három koronáért naponta tizenkét órán át kubikolt vagy uradalmi béresként éjszaka három órakor kelt, este tízkor tért pihenőre, és délben is csak annyi ideje volt a családja körében, hogy az ebédlevest kikanalazza. Levélírói tudományom nem maradt titokban a tisztei előtt. Egy nap Barát hadnagy hívatott, és zavartan magyarázta, hogy három napja kínlódik egy levéllel, a menyasszonyát szeretné születésnapjára szép köszöntővel meglepni. Az a szép szó azonban mindig kacskaringósra sikeredik, nincs se színe, se melege, pedig a jó ég a tanúja, mennyire szereti a Gizi kéjét, minél távolabb van tőle, annál jobban imádja. Diktálni kénytelen, mert a jobb keze kimarjult, és egy hétbe telik, amíg a fájás kimegy belőle. Megtisztelő - kérés volt, a szerelem, dolgában ugyan alig van tapasztalatom, majd segít a képzelet, abban nincs hiány, elrugaszkodom a diktált szótól, nincs szükségem mankóra, tudom pallérozotton kezelni a nyelvet, ahogy Jakab Zsiga mondja, csak éppen nem szedem rímbe a közlendőket. Hogy mit írtam Barát hadnagy helyett a szerelmes levélben? Úgy emlékszem azt, hogy amióta utoljára láttuk egymást, nem jár eszemben más lány, és nincs az égvilágon más teremtés, akivel élni tudnék, hogy ez az igazi szerelem, nekem haza kell térnem, semmi bajom nem eshet, járhatnék gránátok tüzében, srapnelek esőjében, sértetlen maradok, amíg ő olyan szerelemmel gondol rám, amilyen forró szeretem él az én szívemben. Lehet, hogy banális volt a levél, de talán csak érzelmes, ahogy az idő követelte. Amikor sorsával szemben olyannyira tehetetlen az ember, az ilyen érzelmesség úgy hat, mint a védőoltás. Fájdalmat enyhít, elcsitítja a félelmet. (Folytatjuk) 18 EGRI VIKTOR:
