A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-25 / 30. szám
Oswald magához szorítja, és belécsókolja a lélegzetet. — Eltéped a ruhámat... — Csak pillanatnyi benne az ijedtség, aztán megbékélten fekteti oda homlokát a fiú mellére — ... tépd csak el, nem lesz rá többé szükségem . . . Oswald már nem hallja amit mond, karjára veszi és a díványhoz lép vele. Esther még arra gondol: ha most jönne valaki, és meglepne bennünket. . . De az ajtó zárva, és ő boldogan merül el utolsó szerelmesének védelmező biztonságába, tudatosan... igen, mosolyog elernyedés közben, tudatosan, tudatosan ... De gondolatait képtelen végiggondolni, mert vére elönti, és elsodorja a valóság utolsó foszlányait is. Még átsuhan rajta egy borzongás, de már kicsúszik az árnyszerű, hideg kéz érintése alól . . . Mindent át akart élni az érzelmével is, kikóstolni az utolsó lebegést. Tökéletesen éber akart lenni, de vereséget szenved . . . Gondolatai szerteörvénylenek, és mint a parti homok, szertesodródnak ... 6 — Hány óra? . . . Oswald — fejét a lány keblébe fészkelte — elveszetten válaszol: — Van még sok időnk. Keze lágy utórezgéssel, eltelten becézi Esther teslét, aki szerelmese arcát simogatja, mint vigasztaló anya sírásban kimerült gyermekét. Mert benne is sírás bujkál. Reménytelen partra vetődött. Ott, ahol Oswald feje nyugszik, úgy érzi, fájdalmasan összehúzódik valami. Magafeledten simogatja szerelmese arcát. Szemhéja ég, és üres pillantással mered a bezárt ajtóra. Szüntelenül az ajtóra . . . 7 Két napon át várta Esther Oswaldot. Amikor a harmadik napon eljött hozzá az üres szárnyba, és végre előtte állt, csak fáradtan felemelte hozzá a fejét. Idegenül néztek egymásra. — Nem jöhettem, Esther... A lány ajka megvonaglott, nem volt ereje mosolyogni. Oswald hirtelen eléje bukott, arcát az ölébe rejtette. — MÍ van veled? — hangzott az ijedt kérdés. Oswald fölugrott, megragadta a vállánál fogva: — Ma éjjel még egyszer el kell jönnöd hozzám. El kell jönnöd! Hallod? Van valamim a számodra. — Valamid a számomra? — Érted jövök, lopózz ide, és várj rám. Most ne kérdezz semmit. El kell jönnöd. Érted? . . . Holdtalan éjszaka. Merev nyugalomban alszik a láger. Egy órakor Oswald a női blokkhoz oson. Esther már várja. Halkan kinyitja az ablakot, és Oswald karjára támaszkodva, kilép. A szobában kimerültén roskad az ágyra, és amikor fölpillant, látja Oswald sápadt arcát. És mielőtt kimondaná a kérdést, már rá is döbben, mi okozta ezt az elváltozást. Szeme kitágul. Rémülten ragadja meg Oswald kezét. — Te! Az kiszabadítja magát a szorításból, Föl-alá jár. Esther ijedt szemmel követi. Hirtelen fölugrik, és útját állja: Te! — próbálja elfogni pillantását: — Te! Oswald erőtlenül a mellére ejti a fejét, és mint a bűnös úgy áll előtte. Esther nem érti meg. Jajszó nélkül megfordul, s mint a nagybeteg, elnyúlik az ágyon. Gondolatai megdermednek, szeme a szoba mennyezetére réved. Némán iramló percek. Oswald falon függő zsebórája lármásan űzi őket. Esther végre megmozdítja az ajkát. Egyszer. Aztán még egyszer: — Mikor? Oswold mozdulatlanul áll. A lány feszülten lesi válaszát: és amikor az késik, összerándul: — Mikor? — kiáltja hangtalanul. Oswald kínzottan kinyitja a száját, de válasza bennreked. — Mikor? Beszélj hát! Mikor? A fiú könyörgően emeli fel kezét. — Holnap? — kérdezi Esther, csak úgy, találomra. Egymásra merednek. Oswald föl akarja segíteni. De a lány kitér érintése elől. — Holnap — suttogja száraz szájjal. — Már holnap . . . ó, ilyen hamar. — Kezét a szemére szorítja, és önmagának suttogja: — Hisz okkor ez az utolsó éjszakám. A legeslegutolsó éjszakám . . . Hagyjál, kérlek, hagyjál — tolja el magától a fiú segítő kezét. — Most egyedül akarok maradni. Feljajdulva visszazuhan az ágyra, és zokogását a párnába fojtja. De tán éppen ettől visszhangzik olyan áthatóan fülében az elnyomott kiáltás. Oswald keze önkéntelenül újra meg újra végigs'rmít a lány vállán. Az nehézkesen föltápászkodik: — Nem szabad gyöngének lennem. Mi lesz akkor holnap? — Holnap? — kiált föl Oswald megkönnyebbülten. — Holnap semmi sem lesz. — A szeme ígéretesen csillog: — Sem félelem, sem szenvedés. Semmi, semmi! És gyors mozdulattal lekapja a fehér kendőt a kisasztalról. — Nézd, Esther, ez! Ez neked van itt. Neked és nekem. Az asztalon két injekciós fecskendő és néhány ampulla. — Ez mi? Oswald, mint valami’ ajándékot, magasra tart egy ampullát: — Morfium. — Morfium? — Az! — kiált diadalmasan és karjába öleli a lányt. Ott csókolja, ahol éri. — Nem is tudod, milyen szép ez. Magasan, magunk felett lebegni, a legpuhább felhők hátán. Esther megbűvölten mosolyog: — Milyen szép, ó, milyen szép. — Ugye, az? — És aztán? Mi van aztán? — Aztán alszunk, alszunk, alszunk. Esther pillantása megkerüli őt, valahova messzire néz: — Hogy soha többé föl ne ébredjünk? — Hogy soha többé föl ne ébredjünk. — Ó —■■ sóhajt Esther. — Visszaadom neked azt, -amit tőled kaptam. Te kinyitottál előttem egy ajtót, és átvezettél a küszöbön. Még egy kis lépés, Esther, és én átkísérlek egy küszöbön, és meglátod, hogy ez ugyanaz. A kettő egy és ugyanaz. A lány lezárja szemét, és a mosoly, mely megszépíti az arcát, befelé nyílik. Oswald fölugrik: — Gyere. Esther nem nyitja ki a szemét, nem is mozdul, amikor hallja, hogy Oswald az asztalnál motoz. Hallja a fecskendő koppanását, és a széttört üveg érdes reccsenését. Aztán csend veszi körül. Nyilván most tölti meg a fecskendőt. . . Homály ereszkedik rá, és ő valami távoli, idegen pont felé úszik. Egészen egyedül, időtlenné és végtelenné válva lezárt szemhéjai mögött. Ekkor a fiú kezét érzi a karján. — Gyere! Visszafordul arról a távoli pontról. Éberen nyitja ki a szemét. Előtte ott áll Oswald, kezében csillog a fecskendő. Esther hálásan rómosolyog, félretolja a fecskendőt, és föláll. — Nem akarod? — kérdezi o másik ámultán. — Nem — mondja. Aztán még egyszer: Nem, Nem szabad erre a csábító útra lépnem, és neked sem szabad, akármilyen csodás is. Nem vagyunk romantikus szerelmespár. Te élni fogsz. Talán. Talán nem. De ezrek következnek utánunk. És az olyan halálra, amilyet mi halunk, szükség van. Valami nagyszerűt sejtek, ami halálunk nyomán bontakozik ki. Ügy érzem, mintha a szemem áthatolna a jelen ködén, és tudom: a jövendőért érdemes meghalni. Bennünket egy hanyatló kor ránt le örvényébe. De nekem nem szabad pusztán a magam halálát halnom. Mert a föld szélére került magocska mindig meddő kalászt hajt. Én pedig termékeny talajba akarok hullani. Oswaldhoz lép, és anyás kezének keretébe fogja az arcát. Sokáig néz a szemébe, búcsúzik. Az ajtóban még egyszer hátrafordul: — Oswald — suttogja —, te drága, utolsó emberem . . . 8 Egy teherautó fékez a női blokk előtt. Az SS-orvos száll ki, meg néhány SS-őr, pórázra fogott kutyákkal és vállra vett fegyverrel. Az orvos két őrrel belép a blokkba. Vagy félóra telik el, aztán megjelennek tizennyolcán a fogoly nők közül. Vidáman szállnak föl a kocsiba. Utolsóként Esther. Ügy lépked, mintha a szeme csukva volna. Ez csak azért látszik így, mert a pillantása merev. Az SS- orvos előzékenyen, mosolyogva mutat neki utat. . . * * * Alkalmasint — így beszélte el később Ernst, az előmunkás —, alkalmasint küzdelem folyt a gázkamra előtt. A föld köröskörül véres, és föl volt túrva. Nyolcvan méterre a gázkamrától nagy vértócsát találtak, és néhány ruhafoszlányt. Mocskosán, széttaposva. Világoskék selyemből volt, nagy, fehér krizantémokkal. Kardoss Tilda fordítása 18
