A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-25 / 30. szám
A tisztavízű, helyenkint nagyon mély morotvákban az egyes halfajak csoportokba verődve, játszadozva úszkáltak. Játékukat csak a váratlanul felbukkanó csuka, vagy az égből varázslatos gyorsasággal közibük lecsapó ezüstsirály zavarta. Ennek a vidéknek holtágaiban eredeti összetételében maradt meg a dunai halvilág. Elvétve, néha egy-egy kisebb viza is a hálóba kerül, az egykori Duna óriási őshala, mely századokon át, — egészen a múlt század közepéig — a dunai halászok gyakori, s egyben legértékesebb zsákmánya volt. Ma már nagy szenzációt kelt egy-egy kisebb, száz kilón aluli viza megfogása is. Hiteles feljegyzések szerint, a Dunában tizenkét méter hosszú és tizenöt mázsás vizákat is fogtak. Az óriáshal a Fekete-tengerből került a Dunába, és annak holtágaiba. A viza vértes hal. Teste hosszú, orra csőrszerű, hát és hasi irányban lapított. Bőre reszelős tapintású. A hal háta hamuszürke, hasa fehéres, arcorra sárgásfehér. Húsa jó ízű, ikrájából kaviárt készítenek. A vizarajok egykor koratavasszal valósággal ellepték a Dunát. Nyüzsögtek — különösen a tavaszi árvizek után — Csallóköz vizeiben is. Halászatuk nem kis veszéllyel járt. Bátorságot és összehangolt munkát igényelt. A tavaszi, csallóközi vizafogás mindig nagy esemény és élmény volt, azt a királyok nem egyszer udvarostul végig nézték. A feljegyzések szerint, a tavaszi vizahalászatra a környék valamennyi halásza egybegyült. A munkát tapasztalt halászmesterek irányították. Vas végű facölöpjeikkel elrekesztették a Dunát, és a kettős cölöpsor alsó kapuján át csapdába terelték az ár ellen úszó, menekülni törekvő óriáshalakat. Sípszó-A TÚZOK REZERVÁTUMA Medved'ov (Medve) határátkelőt érintve, az árgáton továbbhaladva, a Csicsói holtágakhoz, a káprázatoson szép, és halállományában nagyon gazdag Lyon-i tavakhoz érünk, melynek vizén és partjain ritka, gyönyörű vízinövények pompáznak. Ha nem tudnák merre járunk, azt hinnénk, hogy dzsungelbe tévedtünk. A ritka szép növényzet, a védett terület állat- és madárvilága bámulatba ejti az embert. Tíz évvel ezelőtt, ezen a tájon tört magának utat a medréből kilépett Duna. Innen öntötte el a zabolátlan ár Dél-Csallóközt. Az elmúlt évtized alatt a nagy pusztítás nyomai teljesen eltűntek. A rezervátum csendesen éli ősi életét; a közeli falvak újjáépültek, szebbek mint egykor. Már késő délutánra járt, amikor ismét leshelyről figyeltük a tájat. Előttünk egy kis oázis-szerű tarka virágokkal teli színpompás rét zöldéit, melyet sötétzöld lombú tölgyek szegélyeztek. A mély csöndben figyeltünk . . . A sűrű erdőből egy nagy madár lépkedett ki. Nyomában két kis őzike. Pajkosan játszadoztok'az üdezöld gyepen, a hatalmas madarat felénk terelték. A nehéztestű madár egy pillanatra eltűnt a magas fűben. Megállt. Körülnézett. Méltóságteljesen, lassan velünk szembe jött. Sárgásbarna feje és feketésszínű háta, mely a fűből kilátszott, pompás látvány volt. Egészen közeire jött. De amikor megpillantott minket, hihetetlenül\gyórs futással az erdő sűrűjébe méneküli. Nyomában az őzikéket is elnyelte a mély vadon. Hazánk legnagyobb madara: a túzok volt. . . A vízparti lápból egy őszhajú öregember vedrével szorgalmasan sötétszürke iszapot hordott. A hordalékot vastag vászonnal takart ferde lócára, az aranymosó bölcsőbe öntötte, majd nagy türelemmel hordta rá a vizet, s a görgőkön álló bölcsőt olyan érzékkel ringatta, mintha abban unokáját altatná. Szorgalmasan dolgozott, rám sem nézett. Azonnal tudtam, hogy ma már ritkaságbamenő emberrel hozott össze a sors: aranyásszal találkoztam. Hosszasan figyeltem, majd amikor végre felém fordult, ráköszöntem: — Jó szerencsét! — Az égbolt aranyszínű, holnap megint vihar lesz. Zuhogni fog az eső, megárad a víz — mormogta bajusza alól. — Van még a Dunában arany? — kérdeztem. — Több, mint ahogyan hinné! De tudni kell hol, meg kell azt találni . . . — Itt van belőle . . .? — Valamikor ezt az öblöt ara.nyhordónak nevezték. Annyi aranyat hozott ide a víz, hogy bágerrel dolgoztak. — És ma . . .? — Ma is van! — Sok? Az öreg egy ideig tűnődött, valamit ismét mormogott, közben dajkálta a hordalékot. — öregapám idejében a Dunában több volt a hal, mint a víz. Azt is mesélte, hogy az arany is több volt, mint a homok. Most'kevés a hal, és kevés az arany is. Lehet, hogy egyszer teljesen kifogy. Hosszú csönd következett. Az aranyász befejezte a munkát. A bölcső lócájáról elővigyázatosan leszedte a durva vásznat, a vederbe tette. Nádbót készült kalyibájába hordta szerszámait, A varázslatosan szép csicsói tavak (A szerző felvételei) Ö igazi dunai aranyász, szűkszavú öregember volt. Lehet, hogy csak néha, időtöltésből kotorja a sötét hordalékot, az iszapot, de az is lehet, hogy minden nap már pirkadatkor a vízparton kószál. Akárhogyan is van, egy biztos: A sárgásán fénylő, titokzatos erejű fém: az arany rabja! És lehet, hogy néhány dekányi, de az is lehet, hogy már sokkal több aranyat mosott, gyűjtött. Nem tudom .. . De azt tudom, Csallóközt egykor régen nemcsak Tündérlaknak, de Aranykertnek is nevezték, melynek vizeiben rengeteg hal, erdeiben rengeteg vad volt, és sokan val, kürtökkel, dobregtetéssel, kurjongatással riasztották, terelték a halakat, és amikor már egymás hegyén-hátán hemzsegtek, a cölöpkerítések között, megkezdődött a kifogásuk. A hatalmas vizákat erős vasláncokkal vontatták a partra. Sajnos, a Duna vizének egyre fokozottabb szennyeződése miatt a legértékesebb halfajták kipusztulóban vannak. Eredeti összetételükben csak a csicsói moroLvák óriás-akváriumaiban őrzik őket. A DUNAI ARANYASZ Vel'ky Lél (Nagylég) és Zlatná na Ostrove (Aranyos) között ismét kettészakad a Duna, és nagy szigetközt alkot. Ez is — a Nagylégi liget —természeti, védett terület. Sűrű erdő, buja növényzet övezi. A nap már valahol a dévényi hegyek mögé bújt, az eget aranyszínű és izzópiros fény öntötte el, amikor a nagylégi ligetet átölelő Duna-ág mohalápos partjához értünk. felöltözött, s amikor mellettem elment röviden szólt: — Isten áldja! Ha kedve szottyan próbálja meg. Mosson aranyat! Hátha szerencséje van. Mert az aranyász szerencse nélkül csak félember. . . Furcsa ember volt az öreg. Titokzatos, mint a többi aranyász. Még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy ki, hová való, szedte sátorfáját, eltűnt. mosták a nagy folyam hordalékát is. A csallóközi ember mégis szegény volt. Ahogyan akkor mondták: bús-szegény, amit a múlt századból fennmaradt mondás is bizonyít: FEDERMAYER ISTVÁN 17 Sokat fárad a vadász, Mindig vizes a halász, Mind oly szegény, a rongyos aranyász ...
