A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-08-25 / 30. szám

edződött

je is. A pártbo való felvétel nagyon szigorú feltételekhez volt kötve. Sokan e szigorú feltételektől vissza is riadtak, mondván, hogy nem tudják azokat teljesíteni. A követelmények valóban szigorúak voltak. De a feladathoz, amit a párt tűzött maga elé, ezek a feltételek méltóak voltak. A történelem a bizonyság erre.

— A CSKP a megalakulás után hogyan aktivizálta a dolgozókat a városban és a környéken?

— A párt megalakulása után elsősorban a politikai nevelő munkára fordítottunk nagy gondot, Ez a munka különböző körökben folyt. A szakszervezetek vezetését is a párt tartotta a kezében. Csak a kontraszt kedvéért mondom el, hogy például a legmagasabb szintű politikai tanácskozásainkat a papok házában tartottuk, amit erre az alkalomra kibéreltünk.

— Gondolom a pártsajtó is sokat segített az agitácíós munkában.

— Mi párttagok a Munkásnak rendszeres előfizetői voltunk. Ezenkívül vállaltuk a lap terjesztését is. Hozzánk például két példány járt, De járattuk a Pravdát és a német nyelvű munkásújságot is.

— Vagy két évvel ezelőtt Schwarc elvtárssal láttam néhány fejléces borítékot, az akkori Csehszlovák Szovjet Baráti Társaság helyi szervezete készítette abban az időben.

— Az csak természetes volt. hogy a párt megalakulása után létrejött a szovjetbarát társaság, hiszen a szocializmust építő Szovjetunió volt a példaképünk s az erőforrás a mi harcunkhoz is. Nagyon fontos feladatot töltött be ez a baráti társaság. Az ő munkájuknak köszönhető, természetesen a párt ösztönzésére, hogy nálunk, Kassán szerepeltek szovjet sportolók először külföldön.

— Milyen tisztséget töltött be ebben az időben a pártban?

— Sejtvezető voltam s tagja a CSKP városi bizottságának.

— Melyek voltak a legnehezebb évek a párt életében?

— A huszonnyolc-huszonkilences évek voltak a legnehezebbek. Ebben az időben sok minden válságba került. Megbomlott az egység. Harcolni kellett az opportunisták és revizionisták ellen, akik bomlasztó munkát fejtettek ki és nagy károkat okoztak nekünk.

— Tudomásom szerint a húszas években sok sztrájkot, tüntetést szerveztek . . .

— Ez volt a harc egyik lehetséges módja. Nagy tüntetéseket és sztrájkokat szerveztünk már 1920-ban is. Megszálltuk a kávéházakat. 1924-ben a szállítómunkások sztrájkja volt jelentős. Többször sztrájkoltunk béremeléseket követelve. Volt olyan tömegpolitikai megmozdulásunk, amelyen a hatóság

becslése szerint tízezer ember gyűlt össze. Ez is 1924-ben volt. 1928-ban a kőműveseket támogattuk tiltakozó politikai sztrájkkal. Schönherz Zoltán éhségmenetet szervezett Rozsnyóra. Ezen az egész vidék minden jelentősebb munkóskörzete részt vett.

— Ismerte Fábry Zoltánt?

— Ismertem, hogyne ismertem volna, írásai nagy hatást gyakoroltak ránk. Még most is könnybe lábad a szerriem, ha eszembe jut, amikor a Slávia kávihózban a Fegyver s vitéz ellen című könyvének a kéziratát felolvasta. Jól emlékszem a felolvasáson jelen lévő rendőrkapitányra, aki el akarta kobozni a kéziratot. De Fábry nem adta ki a kezéből. Azt mondta a rendőrtisztnek: „Engedélyt kaptam a felolvasásra, a kéziratból pedig csak ez az egy példányom van. Nem adom oda." S nem is adta. A rendőrtiszt nem tehetett ellene semmit.

— Tóth elvtárs kitanult bútorasztalos. Volt ideje és módja rá, hogy a saját maga számára is készítsen valamit?

— Csak az ötvenes évek elején jutottam odáig, hogy egy ikerszekrényt készítsek a magam számára. Ezt itt — mutatja a fal mellett álló, barna színű szekrényt. — Most már nem nagyon divatos, de akkor ez volt a módi. Azelőtt pedig csak mások számára dolgoztam. Magamra nem jutott idő soha.

Tóth János a második világháborúban is részt vett, kerek három esztendeig. Nem harcolt, mert a kommunistákat nem küldték az első vonalak közelébe. Az első alkalommal átszöktek volna a túloldalra. Tóth János így három éven át kenyeret sütött, hol tábori kemencékben, hol az elfoglalt városok

sütödéiben. Három év után Munkácson aztán Inegszervezte a maga fegságba esését. Tizenöt kenyérrel megrakott szekérrel indult el a Munkácsot felsTabadító szovjet hadsereg elé.

— Kenyeret vittünk eleget — mondja —, de a kenyér mellé a sót nem mertem oda tenni. Hiába, háború volt. De jól végződött, még annak ellenére is, hogy megbetegedtem. A táborban jelentkeztem a csehszlovák hadseregbe, s mikor felvettek, ledöntött lábamról a vérhas. Kórházba kerültem, és szerencsésen kikezeltek az orvosok. 1944 februárjában értem haza.

Tóth elvtárs azóta különböző pártfeladatokat látott el. Az SZLKP IX. kongresszusán a KB póttagjává választották, 1955-ben pedig á párt X. kongresszusán a Központi Ellenőrző Bizottság tagja lett, s ezt a tisztséget két megbízatási időszakon át töltötte be. Tagja volt a kerületi és a városi pártbizottságnak. 1952-ben a kassai városi pártbizottság elnöke volt. Kétszer kapta meg a Magyar Tanácsköztársaság Emlékérmét, 1969-ben Munka Érdemrenddel tüntették ki, s áldozatos munkásságát az „Ország építésben szerzett érdemekért" kitüntetéssel is elismerték. Tóth János 1961 óta nyugdíjas.

— Egy hétköznapi kérdés: mikor volt utoljára gyalu a kezében?

— Nem is olyan régen — válaszol mosolyogva.

— S mi volt a munka?

— Semmi különös. Amolyan házimunka. Székjavítás. De azért mutathatok valamit abból, ami az egykori munkáimra emlékeztet — mondja, s egy nagyon szép intarziás ládikót tesz elém az asztalra. — Két ilyen ládikót készítettem, hogy az unokám lássa, milyen asztalos volt a nagyapja.

— Hogyan telnek mostanában a napjai?

— Van elég tennivalóm. A pártmunkát nem a nyugdíjig mérik, ha mérhető egyáltalán, inkább azt mondanám, hogy nem a nyugdíjig vállalja az ember. De ha van szabad időm, kijárok a természetbe. Egykor tagja voltam a természetbarátok turista egyesületének és a kassai munkás turista egyesületnek is. Szeretem a hegyeket, az erdőket. És nagyon szeretek olvasni, sajnos, már hamar elfárad a szemem. De azért olvasok, főleg történelmi munkákat, azokból is a magyar történelem érdekel a legjobban.

— Ki az, akit leginkább közelinek é.ez magához a magyar történelemből?

— Dózsát, s 1514-et. Talán, mert magam is paraszti származék vagyok. Dózsáról mindent elolvasok, amihez hozzájutok.

Tóth János egyetlen esztendőt hozott magával az elmúlt századból. Mostanában múlt hetvenhat éves. A hetvenhat évből hatvanöt századunk legnagyobb csatáiban, küzdelmeiben töltött. Két világháború kényszer-katonája, a forradalom harcban edzett önkéntese, vöröskatona, aki számára Dózsa volt a példa. Jó példa volt, erős és legyőzhetetlen.

GÁL SÁNDOR