A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-11 / 29. szám
I ZÁRÓRA UTÁN — Végre! —: sóhajtott fel az elárusítónő megkönnyebbülten, amikor az utolsó vásárló is kilépett a sötétedő utcára. Körül sem nézett, nehogy valaki még beszemtelenkedjen. Fehér köpenye zsebéből előkotorta a kulcsot, s bezárt Aztán fáradtan leroskadt a legközelebbi székre. Nehéz nap volt mögötte. A pult mellett még úgy-ahogy álcázni tudta korát de ha magára maradt hirtelen elmélyültek arcán a ráncok, s a finom szarkalábak komoly barázdákká alakultak át Ilyenkor fék a tükörbe pillantani, pedig takarítás közben ezt sehogy sem kerülhette el. Olt egy darabig gondolatok nélkül, majd eszébe jutott hogy még vacsorát kell főznie beteg édesapjának. Előhozta hát a raktárból a vödröt meg a felmosórongyot az asztalokra forgatta - a székeket s gépiesen munkához látott. Éppen a délutáni bevételt számolta, amikor valaki halkan megkoccantotta a kirakat üvegét. Ösztönösen felütötte ugyan a fejét de oda sem nézett számolta a pénzt tovább. A kopogtatás valamivel bátrabban nemsokára megismétlődött Erre már fel kellett figyelnie. Ki a fene zavar ilyenkor is? — gondolta bosszúsan, s csak úgy, ülve, félretolta a függönyt hogy kinézzen, de nem sokat látott, mert a benti fény erősebb volt az utcainál, s így csak a bolt jól ismert belső képe tükröződött ar üvegen. — Kézit csókolom — jött be az utcáról egy ismerős gyermekhang. Nem tudta azonnal, milyen arc is tartozik a hanghoz, de azért felállt és ajtót nyitott. — Te vagy az, Pityuka? — kérdezte enyhe szemrehányással. — Kézit csókolom, Marika néni — ismételte meg a fiúcska a köszönést —, én vagyok, — hadarta szégyenlősen — de. eddig nem volt pénzem. Csak most jött haza apuka ... — No, jól van — tette az elárusitónö a kezét a gyerek vállára. — Téged mindig szívesen kiszolgállak — mondta anyáskodva, kissé meghatódottan. s e pillanatban úgy érezte, ézt a kisfiút nagyon tudná szeretni. — Tetszik tudni, Marika néni, anyunak szeretnék venni valamit névnapjára, dehát eddig nem volt pénzem, s apu... — Értem, Pityuka — simogatta meg a gyerek arcát, s a pult mögé lépelt. — Aztán mégis, mi legyen az? — kérdezte a csokoládék felé mutatva. — Nyalóka meg rágógumi — tette le a fiúcska a tízest a pultra. — Nyalóka? — csodálkozott az elárusitónó mosolyogva, s egy pillanatra ismét eltűntek arcáról a ráncok. A szeme nevetett, kék volt. mint az augusztusi ég, egyetlen parányi felhőfoszlány sem árnyékolta. — Hiszen anyuka nem szereti a nyalókát, de talán még a rágógumit sem — nevetett fel vidáman. — Az nem baj — legyintett Pityuka —, én szeretem, s anyuka úgyis nekem adja. — Most már értem, te kis betyár — fenyegette meg az asszony a gyereket, s egy darabka selyempapírt terített a tízkoronás mellé. — Tessék! — válogatta össze a legszebb színű nyalókákat, s néhány rágógumit is tett a csomagba. Jószerivel nem is számolta, csupán arra ügyelt, hogy a gyerek rá ne fizessen a boltra. Aztán levágott egy darabka cukorspárgát, s hozzálátott, hogy becsomagolja az árut — Tessék várni egy pillanatig — nyúlt a gyerek a nyalókák közé, s kiemelt egyet, amelyen valami virágféle volt megmintózva. — Ezt Marika néninek adom — nyújtotta az elárusítónő felé mosolyogva. — Azt kívánom. hogy a néni is legyen olyan boldog, mint anyuka. — Köszönöm — mondta az asszony, de a fjú nevét képtelen volt kiejteni. A hangja elcsuklott, s valami kimondhatatlan melegség ömlött a torkába fájdalmasan, fojtogatóan. A gyerek semmit sem vett észre az egészből. Türelmesen megvárta, amíg a néni maslit köt a - csomagocskára, aztán szépen megköszönte, s halkan behúzta maga mögött az ajtót. Az asszony darab ideig szótlanul nézett a fiú után, majd ismét megfordította a kulcsot a zárban. Folytatni akarta a számolást de gondolatai minduntalan összekuszáiódtak. Felmarkolta hát a bevételt s számolatlanul tette vissza a kasszába. Vagy kétszáz méterről visszatért hogy még egyszer ellenőrizze a biztonsági zárat de igy is nyugtalanul indult haza, ahol öreg beteg apján kívül senki se várta. A nyalókát egész úton úgy tartotta a kezében, ahogyan a lányok szokták az első csokor virágot, amit egy fiútól kapnak életük tavaszán. SZENK SÁNDOR IRODALMI PÁLYÁZAT A Csehszlovák Rádió Magyar Főszerkesztősége pályázatot hirdet vidám jelenetek, szatírák, humoreszkek stb. megírására. A sikeres pályaműveket a magyar főszerkesztőség ezévi szilveszteri műsorába kívánja beilleszteni. A pályaművek terjedelme legkevesebb 3, legtöbb 5 odal lehet. E- lőnyben részesítjük azokat a jeleneteket amelyek közéletünk fonákságairól szólnak. Egy-egy pályázó a humor többféle műfajával is résztvehet a pályázaton (tréfa, humoros jelenet, szatíra, vers stb.). A pályázók pályaműveiken tüntessék fel nevüket és pontos címüket. A pályaművek beküldési határideje 1975. október 20. A nyertes pályaműveket a Csehszlovák Rádió Magyar Főszerkesztősége a következőképpen díjazza: l. díj: 3000.— Kés. XI. díj: 2000.— Kés. III. díj: 1500.— Kés. A bírálóbizottság az érdemesebb pályaműveket külön díjban is részesítheti. A dijat nem nyert pályaműveket, amelyek megfelelnek a közlésrg, a szerkesztőség felhasználja műsorában és az előírásoknak megfelelően honorálja. A pályaműveket a következő címre kell beküldeni: Csehszlovák Rádió Magyar Főszerkesztősége, 897 11 Bratislava, Zochova 3. A borítékon tüntessék fel: „Irodalmi pályázat“. A Csehszlovák Rádió Magyar Főszerkesztösége
