A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-11 / 29. szám
— Persze, ez nem megy. — Hm. — így hát mehetünk tovább. • — No igen. — Hamarosan? — Lehetséges. Igen. talán a jövő héten, de lehet, hogy később. — nova? Az orvos rávigyorgott: — Szóval pontosan akarja tudni. — Különösnek találja ezt a kérdést? — Neem! Munkára küldik. Igen... Mór intézkedtem. Van itt a közelben egy tanya, oda kerül. Munkára vezényeltként kezelik majd nálunk, és már nem jön vissza a lágerbe. Esthert forróság öntötte el ezekre a szavakra. — Természetes, hogy nem — folytatta az SS- orvos. — Ott fog lakni a tanyán. Biztosan tetszik majd magának. — Valamennyien oda kerülünk? , — örüljön: valamennyien_ A beszélgetés mérhetetlenül fölizgatta Esthert. Amint az SS-orvos kihúzta a lábát, átsietett az üres szárnyba, Oswaldot kereste. Majdnem egy óra hoszszat állt az ablaknál. Aztán nehéz szívvel visszatért a varráshoz. Majd nyugtalanul újra felállt, de nem sikerült Oswaldot megtalálnia, bár estig kereste. Éjszaka álmatlanul hánykolódott. A legvadabb elképzelésekbe hajszolta magát. Először önmagát látta, amint az orvos torkát szorongatja, elragadja pisztolyát, és rohan vele. Aztán Oswaldot és egy csomó bajtársát hozta elébe a képzelete, amint előtörnek leshelyükről, hogy őt kiszabadítsák. Gyors egymásutánban cserélődtek a képek felhevült agyában. Hallotta önmagát, amint az orvossal zaklatott szavakat vált Majd a szavak, sikló átmenettel, felhívássá dagadtok a nőkhöz: szabadítsák fel magukat! Hirtelen megszokadt a kép: a gázkamrában van, hallja saját sikolyát, látja saját eltorzult arcát, és lázas agya vonakodik végiggondolni ezt a képzetet. De ekkor fölbukkan emlékében az orvos pillantása: egy érzéki állat szemének zavaros fénye. Meztelen testét becsülte föl, vogy mór a hullája látványát élvezte? A gáláns halál!_Addigra már bizonyosan meztelenül fekszik előtte, és szemével még megbecstelenítheti. Lehet, hogy föl is boncolja. Borzadva szorította öklét a szemére. Képzeletének magasra csapó tajtékja szétporiadt. A lélek felszíne jótékonyan kisimult De a felszín alatt a vér nem akart elcsitulni. Zubogása, pulzusának ütemes lüktetése a fülében dobolt. A fáradtság és lázas kimerültség súlytalanná változtatta, könnyű hullámokon siklott az ébrenlét határáig, ám testének egy rezzenése vagy alvó szomszédnőjének köhintése elég volt ahhoz, hogy újra és végképp fölébredjen. Ébrenléte fájdalmasan ütközött a valóság kemény partjába. És, mintha csak erre várnának, gondolatai, mint lihegő kutyák a meghajszolt szarvast, újból megrohanták. Ellenálló ereje fölmorzsolódott. Így ment ez reggelig ... Másnap délben már idő előtt ott volt az üres szárnyban. Amikor Oswald végre megérkezett, türelmetlenül röpült elébe. — Mi van veled, Esther? — Semmi, semmi! Csak ma olyan későn jöttél. — De drágám, ugyanúgy, mint máskor. — Ó, későn, nagyon későn. Túlságosan későn! Fejét a fiú vállába fúrta. — Még mindig nem tudod, hogy mikor. . . Oswald némán Esther hajába temette oz arcát. Tagadóon rázta a fejét. — Az SS-orvos tegnap nálunk járt. — Mit akart? — Nem tudom. — Nem mondott semmit? — Semmit Tőled akartam megtudni. — Én semmiről sem tudok. Esther a pádhoz húzta: — Gyere, üljünk le. Egymáshoz tapadtak, és Esther megfogta a fiú mindkét kezét. — Lehet, hogy még egy kis időbe beletelik? — Ne gondolj rá folyton, Esther. A lány hosszasan nézte a fiú kezét. Aztán tenyerét egymás után mind a kettőt, szájához szorította. Ahitat volt ebben a mozdulatban — Oswald eddig még nem merte közelebbről megérinteni. De a legutóbbi éjszakát ő is ébren töltötte, és sok éretté vált kívánság rohanta meg. Amikor karjában tartotta a lányt, sokszor kínozta a vágy, hogy egyszer megérinthesse a keblét, csak azért, hogy tudja, milyen is az ilyen érintés. Esther bizonyára nem tiltakozna. Tatán várja is? ... Most is: átfogja őt a karjával, és meleg keble a vállához simul. — Alig fékezhető kívánság gyötri, de nem mozdul, lelki tapintó érzékével titokban élvezi a gyönyört. Esther észrevette? Ismeri rejtett kívánságait? Kíváncsiságával szembefeszülő ellenállása — éppen, amikor a legerősebb — egyszerre semmivé foszlik. Magához rántja a lányt. S az, erre az erőszokos csókra, kábulton hányja le a szemét. De mikor véget ér a csók, és el akarja vonni száját szerelmesétől, érzi, hogy annak keze nyugtalanul siklik le a hátán, és ö elragadtatással követi ezt a játékot A kéz most körülsimogatja a vállát, gyöngéden végigbecézi a karját. De ez mind hazugság és színlelés. Valójában ez a szégyenlős férfikéz... de ekkor már olyan puhán, akár a fáról alákeringő levél, o mellére simul, és a csókot, amely elől az imént még ki akart térni, most kétszeres bensóséggel viszonozza. A szíve legmélyéig hatolt ennek a kéznek a melege, és most már együtt ízlelgette vele az első bátortalan érintés gyönyörűségét amellyel az élet olyan későn, olyan titkoltan és annyi sok veszély közepette ajándékozta meg. Könnytelen sírás tőrt fel belőle, súlyosan és boldogítón, mert tudta, a fiúnak ez az első, szemérmes érintése az ő számára az utolsó. Szemérmesen dédelgető szavakat sugdosott a férfi fülébe, és az, még szokatlan lévén neki e játék, csak bátortalanul viszonozta. — Ki kell találnod valamit — suttogta Esther —, hogy egyszer egészen egyedül lehessünk. Folyton a szobácskádro gondolok. Drágám, hozzád szeretnék menni: gondoskodnod kell, hogy ott senki se zavarjon minket. Átkulcsolta Oswald nyakát: — Még élek! Még itt vagyok! És szép vagyok, drágám. És ami számodra az első, legyen számomra az utolsó. A fiú közbe akart szólni, hogy feltartóztassa a fájdalmas szavakat, de Esther betapasztotta a száját: — Ne, ne, ne! Tudom, mit akarsz mondani. Ez mind nem fontos most Gyorsan ki kell valomit találnod. Már holnapra, nem holnaputónra, az vasárnap. És csókok és becézések közt sok-sok apró butaság és bolondság közepette, amelyek a csodálatosan eltékozolt pillanatokat kitöltötték, kikovácsolták moguknak szerelmi ünnepük tervét. Az elsőt az utolsót... 5 Vasárnap délután, amikor oz SS-orvos távol volt, és a körlet elhagyott, Oswald elment Estherért. A lány kis csomagot tartott a hóna alatt. — Mi van ebben? — Titok — mosolygott. Oswald hem a saját szobájába, hanem az SS- orvosébo vitte. Bezárta az ajtót és felkattantotta az asztali lámpát. Az ablakokat elsötétítette. A vizsgálatokhoz szolgáló széles díványra fehér lepedőt terített. — Milyen szépen elrendeztél mindent... és egészen egyedül leszünk? — Egészen. — Soká? — Estig. — És az orvos? — Nem jön haza. — És a bajtársaid? — Kirepültek. A lágerbe. Esther a fiú nyakába fűzte karjait: — Én is meglepetést tartogatok neked. — A csomagban? Biccentett: — Fordíts hátat. - Oswald engedelmeskedett. .— Fogd be o szemedet. — Minek, hiszen nem láthatlak. — Szemet becsukni! — rendelkezett. — Semmit sem láthatsz, amíg meg nem engedem. Oswald kíváncsian fülelt a háta mögötti neszekre. Éles papírzizegés, aztán élénk motoszkálás, errearra. — Miben mesterkedsz? — Jaj neked! — kiáltott Esther ijedten —, jaj neked, ha megfordulsz! Aztán apró, siető léptek hallatszottak, majd megint papírzizegés, mint mikor lábbal odóbb tolnak valomit... Csend. És egyszerre o lány hangja: — Leveheted a kezed. Megtette. — A szemedet tartsd csukva, úgy fordulj meg. Szót fogadott. És most: — Nézz rám, édes. Esther állt előtte mosolyogva. Csodálatos dámaként, fehér krizantém-mintás, halványkék, omló seiyemruhában. Oswald csak bámult, és a lány gyönyörködött szemének meglepett pillantásában. — Hol szerezted ezt a ruhát? Játékosan körbeforgott, a ruha lágy redói lebegőn hullámzottak körötte. — A kofferomban találtam. Mikor elfogtak, megengedték, hogy néhány ruhadarabot magammal vigyek. Izgalmamban ezt is közéje dobtam. Hosszú hónapok óta céltalanul cipeltem magammal. Nem. nem, nem céltalanul! — Szorosan Oswaldhoz simult — Hiszen magammal kellett hoznom, hogy ebben oz órában szép lehessek számodra. Neked, te egyetlen, utolsó emberem!... Oswald átfogta a derekát Testének melege megremegteti, és arcát szégyenlősen a lány válla hajlatába rejti. Esther érzi szorongását, és anyai szeretettel mosolyog fölötte. Hisz most ö a bölcsebb. Hirtelen kiszabadítja magát körbe kering, majd kitárt karokkal megtorpan előtte. — Szép vagyok? — Szeme csillog. A heves mozdulatoktól haja szétzilálódott Csípőjéről a ruha karcsú vonalban omlik alá. És a fiú agyán ez cikázik át: holnap halott vagy, Esther hullája vagy. De a lány dobbant: — Szép vagyok? — kiáltja türelmetlenül. — Szép vagy. Esther sötéten fölnevet, fejét hátraveti. (Folytatjuk) 18 Bruno Apítz ESTHER
