A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-05 / 28. szám
Mem az édenkertbeli Ádám-Éva bújócskáról van szó, nem is a pár év előtt olyan divatos magyar slágerről, hanem egy nagyon hétköznapi történetről. Szerencsére nem mindennapi. De elmondani talán mégis érdemes. Előre is elnézést kell kérnem a kedves olvasótól, hogy az írásban szereplő személyeknek csak a keresztnevét említem meg, de ezt megígértem Béla bácsinak, hát most már ehhez kell tartani magam. Június 22-e volt, vasárnap és fullasztó hőség. Az autóbuszra vártam a dubravkai végállomáson. Rajtam kívül még négy-.öt ember ácsorgott ott, törölgette izzadt homlokát, egy meg az újságosbódé hűvösében. Mindjárt feltűnt, ha másért nem, hát az öltözete miatt, ünnepi fekete öltöny volt rajta és természetesen nem hiányzott a mellény meg a patyolatfehér ing sem. De mivel nyakkendője nem volt fekete, érről könnyen megállapíthattam, hogy nem temetésre készül az öreg, hanem valami más ünnepi eseményre. Az öltözete mindenesetre elárulta, hogy vidéki. Akarva-akaratlanul figyelmes lettem mellette, a földön levő két csomagra, egy amolyan nagyobb méretű aktatáskára meg egy papírba csomagolt dobozra. Ezek is megerősítettek abbeli feltevésemben, hogy gazdájuk vidékről jött fel a fővárosba. Aztán egyszerre csak odalépett hozzám és kissé vonakodva megszólított: — Mondja, ez itt a harmincas autóbusz végállomása? — Ez, — mondtam, bár nem volt egészen precíz a válasz, mert a felszállóhely a zöld övezettel megszakított főút másik oldalán van. Mivel anyanyelvén beszélhetett, most már bátrabban folytatta a kérdezősködést. — Oszt mondja mán, ez az autóbusz egészen a püspöki állomásig megy? Erre a kérdésre mór meg kellett néznem a kifüggesztett menetrendet,, mert hát azért én sem ismerhetek minden járatot. S hót igen, a harmincas Dúbravka és a pozsonypüspöki vasútállomás között közlekedik, ott van a másik végállomása. Ezt tisztázva most már én kezdtem el a kérdezősködést: — Mondja bácsikám, hát mért éppen ebben a déli hőségben utazik ezzel a két csomaggal? — Hát, tudod, fiam, én már fél ötkor kint voltam otthon az állomáson,,hát jó sokat vártam a vonatra. Akkor még hűvös volt, kellett is az, mert a pakkban hús is van, meg aztán az időpontot a fiammal. Adómmal is megbeszéltem, nem akartam lekésni a vonatot. Mert ő azt is megmagyarázta, hogy a következő vonattal már csak délutánra érnék ide, s későn kerülnék haza. Néhány pillanatra megállt a beszédben, zihálva szedte a lélegzetet, s csak aztán folytatta: — Mert azt is mondta, hogy a püspöki állomáson kell nekem átszállni a harmincas buszra, áz onnan indul a másik végállomásra, Dúbravkára. Igaz, a fiam azt ígérte, hogy a legidősebb unokám, a Péter, aki tizenhat éves, várni fog az állomáson. Nézelődtem is én jobbra meg balra, de bizony sehoi sem láttam Pétert, az unokámat. Pedig volt időm a nézelődésre, mert a busz csak olyan jó tíz perc múlva jött. De a családból még akkor sem volt ott senki. Mit tehettem egyebet, felszálltam az autóbuszra. Megnyugtattak, hogy Dúbravka a végállomás, tehát, nem kell kérdezősködnöm, úgyis mindenki kiszáll. Hát, azért- mégsem ültem nyugodtan a buszban. Ha valaki kiszállásra készülődött, én is mindjárt a pakkok után nyúltam, de aztán egy fiatalaszszony mondta, hogy ő majd szól, mert ő is a végállomásra megy. Mivel a busz még nem jött, Béla bácsinak — mert közben megtudtam a nevét — alkalma volt tovább mesélni: Igen-igen izgultam. Mert mondom, ha ott a végállomáson nem az Adóm fiam, hanem valamelyik unokám vár rám, megismerem-e. A gyerekek nőnek. Volt időm gondolkodni, mert majd egy óráig ment velünk a busz. Mit tagadjam, képzelgettem magam elé az arcokat. De hát felesleges volt ez a képzelődés. Mert amikor a fiatalasszony szólt, hogy ez a végállomás, kiszálltam, de a következő pillanatban az autóbuszsofőrön kívül már egy árva lelket sem láttam, mindenki sietett a dolgára, öregember vagyok, megviselt a háború meg a fogság, két ilyen pakkal — mondom magamban, várok még, megvárom legalább a következő harmincast, mert hátha elvétettük egymást a püspöki vasútállomáson. Meg hát a gyerekek, ha már itt laknak a végállomás közelében, ha el is csavarogtak, előbb-utóbb csak ide vetődik valamelyik. Hiszen tudják, hogy jövök az apjuk születésnapjára, no meg, hogy mór egybeessen, hát mostanra tervezték a lakásszentelőt is. Megint abbahagyta egy pillanatra, hogy letörölje a verejtéket az arcáról, bár én úgy láttam, könnyek is vegyültek közé. — Mikor a második harmincas is beérkezett — folytatta — már elfogyott a türelmem, pedig mindenki megmondhatja, hogy úgy egyébként igencsak nyugodt természetű ember vagyok. Fogtam a két csomagot és elindultam abba az irányba, amerre az Ádám fiam magyarázata szerint a négyemeletes házaknak kellett lennie. Ott is voltak. Valamelyik szélső házban kell, hogy lakjon az Adóm fiam. Bementem az egyik kapualjába. De le kellett tennem a csomagokat. Leülni nem volt mire, hát álltam, ziháltam. Jött egy asszony, rám nézett és olyan anyás mosollyal kérdezett valamit, csakhát nem értettem. Mondtam is rögtön, hogy én csallóközi vagyok, nemis a legfiatalabb mór, hát csak magyarul beszélek. A kedves asszonykának szinte felvidult az arca és mondta is mindjárt: Hiszen én is csallóközi vagyok, Kulcsodról, ha tudja, hogy hol van. Tudja ott, ahol tíz évvel ezelőtt a Duna átszakította a gátat. Emlékszik? Emlékeztem, már hogyne emlékeztem volna. Cudar napok voltak, cscíkhát engem abban a pillanatban az Ádám fiam holléte érdekelt. Megmondtam, hogy kit keresek. Azaszszonyka nem tudta, hogy hol lakik, de tanácsot adni tudott. Keressük meg a nevét a házitelefon kapu alatti csengőjén vagy a postaládán. Nem volt se itt, se ott. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a táblák felén nem volt név. Az asszonyka azt mondta, nincs más hátra, mint hogy az ajtókon is megnézzem a névtáblákat. No, gyerünk, mondom, s fogom a két csomagot, négy emelet nem a világ. Első emelet — két név, egyik sem az övé, a harmadik tábla üres. Második emelet, egy név, az sem az övé, két tábla üres. De mit soroljam. Nem találtam meg a nevét a második, harmadik meg a negyedik négyemeletes házban sem. Akiket megkérdeztem, senki sem ismerte. Szerettem volna segíteni az öregen, hát mondom neki: — Bácsikám, én itt lakom ebben a legközelebbi házban. Tegyük be hozzám a csomagokat, s majd együtt megkeressük a kedves fiát. Biztosítom, hogy fél órán belül megtaláljuk. Béla bácsi szeme villámokat szórt. — Az én kedves Adóm fiamat? Hát mit gondol maga rólam? Évek óta alig láttuk egymást, de amikor a költözködéshez meg a lakás berendezéséhez szüksége volt harmincezer koronára, akkor négyszer is meglátogatott és nem is vasárnap. Most meg vasárnap van, és neki nem volt egy fél óra ideje, 'hogy várjon rám?! Méghogy én valaha is átlépjem a küszöbét? ... Erre már igazán nem volt mit mondanom, pedig szerettem volna valamivel megvigasztalni az öreget. De hát jött a harmincas, Béla bácsi meg felszállt. Azért még nincs vége a históriának. Furdalta az oldalamat a dolog. Most már magam is kíváncsi voltam, hol lakhat hát ez az Ádám. Délután ráértem, így aztán lementem és szétnéztem egy kicsit lakótelepünkön. Béla bácsi ADAM HM gondot, hiszen o „Vendéglő a vár alatt" nevezetű létesítmény engem is hivogat. Egy kicsit dühösen, tervem meghiúsulásán bosszankodva helyet foglalok az egyik sarokasztalnál. S ekkor hirtelen eszembe jut a monda. Az ám! Hiszen a hajnáckai (ajnácskői) vár nevéhez egy monda is fűződik. Csak az a kérdés, ki tudná elmondani. Kezdődik hát a „kálváriám": egyik asztaltól a másikig eredménytelenül. Végül a felszolgálónőhöz, VETRÁK MÁRIÁhoz fordulok segítségért: ő mégiscsak jobban ismeri az itteni embereket. Vetrák Mária, akit ki tudja, miért? mindenki Editnek becéz, ugyanolyan villámgyorsan, mint ahogyan a vendégeket kiszolgálja, ILLÉS ISTVÁN bácsit is „előteremti". A vár mondáját ugyan István bácsitól sem tudom meg, a község történelmével azonban alaposan megismertet. Az ajnácskői várhoz kapcsolódó A GÓR TV A PATAK MENTEN Bolondos egy évszak ez az idei nyár. Az imént még perzselt a nap, most meg már esik, mintha dézsából öntenék. Úgy látszik, a falu fölé emelkedő magas szikla megmászásáról egyelőre le kell mondanom. Pedig bizonyára érdemes lett volna vállalkozni erre a túrára, mert a sziklát valamikor büszke vár ékesítette, s talán nem is tűnt el még egészen nyomtalanul. A természettel azonban nemigen ajánlatosai; rokra kelni: nem kétséges, ki fenne a végén a vesztes. Szóval a sárra meg a csúszós talpú cipőmre, s nem utolsósorban a sziklafal magasságára gondolok és visszafordulok a füves domboldalról. Idejében, mert már csuromvizes vagyok. Hogy hová menjek száradni, nem okoz 14
