A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-05 / 28. szám
KURUCZ SÁNDOR FEIVETELE Hihetetlen, hogy ily korán elment. Hihetetlen, hogy már nincs közöttünk. Számunkra, a nála tíz-tizenkét évvel fiatalabbak számára, indulásunk idején Simon nemzedéke volt a fiatal magyar költészet. Elragadtatással olvastuk az általa szerkesztett Új Hangban a szédületes Juhász Ferenc, Nagy László-verseket, s persze az ő verseit, amelyek már akkor is a legnépszerűbbek voltak: „Zeng a fűrész", „Az a nehéz", „Nem elég", „Amit naponta", „Lánynézöben öcsémmel", „Virágzó cseresznyefa" s a korszak összefoglalása, a „Himnusz az értelemhez". Milyen frissek ezek az emlékek, ezek a versek s ha ma a halál villanófényében pillantunk rájuk, megdöbbenünk milyen régen is volt. Ötvennégyben, ötvenötben. Pontosan húsz esztendeje. Az elmúlt két évtizedben tovább mélyült, tovább terebélyesedett Simon István és nemzedékének életműve. Ha végignézünk az alig negyvenkilenc évesen távozott költő bibliográfiáján, megint csak megdöbbenünk: majd húsz kötet fémjelzi életművét, köztük a tizennyolc éves korában kiadott Egyre magasabban, a József Attila-dijjal jutalmazott Érlelő napok, s a Kossuth-dijjal kitüntetett Nem elég. De Simon Istvánról korántsem mondtunk el mindent, ha csak a költészetéről szóltunk. Hiszen kiváló műfordító is volt (az egyetemen magyar német szakot végzett), elsőrendű publicista, jelentős irodalomtörténész (A magyar irodalom anyakönyve), avatott rádióriporter (a magyar rádió népszerű I r ó s z ob á m sorozatának vezetője), sőt legutóbb még tévé-riporter is. S ez még mindig csak az egyik oldala Simon István életművének. Az irodalmi oldala. A másik: a közéleti emberé. Az egykori Új hang Búcsú SIMON ISTVÁNTÓL s a K o r t á r s főszerkesztőjéé, a Magyar írószövetség főtitkár-helyetteséé, a Színház és Filmművészeti Főiskola tanáráé, Veszprém megye országgyűlési képviselőjéé. íme, a harmadik megdöbbenés: hogyan bírta mindezt csinálni, hogyan tudott mindenütt ott lenni, hogyan fért mindez egy emberi élet keretébe? A könyörtelen halál most pontot tett minderre. Állunk képzeletben Simon István koporsója körül s próbálunk számot vetni: vele, nemzedékével, a közvetlenül előttünk járó nemzedékkel s önmagunkkal. S újra verseskötetek, versek, verssorok járnak az eszünkben : „Kemény már szemem, mint a penge, s ez a vadul forgó idő harminc évig csiszolta, fente mint a kést a köszörükő" (A kés): „A levél, melyet ö irt kedves betűivel, be messziről izén benne sincs pont s vessző, mint Apollinaire világhíres verseiben; pedig anyám, szegény, ő nem a világnak irta" Levelek; „Nyelv nagy kertésze, hit magvetője, be fájhatott is öreg szived, mikor érezte: elfut előle a szó is már, s a remény hideg világban, mint az ablakra pára, jégvirágként a telkedre fagy. Magyar költő, hát ennyi az ára, hogy egy nép érző idege vagy?" Vörösmarty estéje. Búcsúzunk tőled, Simon István, s gyászunkban is Te vigasztalsz bennünket: azzal, ami romlatlan, anyagtalan, nem úgy, mint a test költészeteddel.- esi — Simon István: : Mit szívsz gyökér föl a síri homályból, a mélyből a fénynek mily anyagát bontod lenn már, hogy fehérek kertünkben a lombok? S az ásványi sóknak cukrát is kicsented, márgából a mézet? Ni, hogy bozsognak az ősi ínyencek, virágra a méhek. Gyökér, gyökér, te szálló ég felé tárt hű kar tükörképe, milyen makacsul törsz az örökös mélybe, amíg hajlón, lengön föléd magasul törzs s a habzó-fehér ág virágbaborultan nekem is szól példád, kinek lesz jövendőm s akinek van múltam. Utadat se látom, tudom érzem inkább; tapostam a földben esővert szántáson tinókkal, mezítláb, régen volt, fölöttem szóltak a pacsirták. S most, hogy jön a negyven, egyre jobban érzem, láthatatlan részem ott munkál a földben: belegyökereztem! Kicsi, talpalatnyi sáros, ősi birtok mélyében maradt, s még érzem, hogy szorít, fog, nem hagy kiszakadni, bárhová szaladnék; s ez a gyökér oldja — miből? még a dalt is s fújom olyan formán, mintha nem a számon, inkább valamelyik dédapám sípcsontján. Amennyit a lombom, annyit gyökerem nő, vele szívom, bontom a fényt, szirmait hogy bontsa a jövendő. Olyan mélyre nyúltam, föl amennyit nőttem, feléig a múltban, félig már itt éltem a gyümölcs-nevelő szeles-szép időben, mi száll észrevétlen — Ám tudod, gyökér, hogy elmennek a fák is nyári szélfúvásban kissé meghajolva, mint akinek zsák van a hátán s búzát visz, mindegyiknek ősszel féloldalt a lombja s a most még fehér fa megrakva gyümölccsel, megy a tél felé, a huzatos malomba. 13
