A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-01-17 / 3. szám

rn ♦♦ ♦♦ 1 lorok Elemér versei Fehér jegyekkel is Akár az első dér a kopjafádon fehérük már a hajam Iaz idő intő jele ez hogy ne adjam meg magam ■ reményeim ha fényre tárom kerékbe töri az emlékezés belenyugodni abba ami nincs már halálig fejtő keserűség küzdeni rámszállt fehér jegyekkel is ez még mindig hozzám illő a tegnapi fény baltáját nézve emlékezni a hetyke legényre ' égni örökös lánggal s kezdeni újra mindig anyámat néző gyermek mosolygással ' \ Magány A feszes derekú jegenye az éj fel­kiáltó jele felette a hold udvara dúralumíniumból vert glória s mint érett sárga citromok csüngnek rajta a csillagok Félelem nélkül Lepotyogtak a csillagok az égről feljött a nap perzselik a horizontot a rumként lángoló sugarak halkopoltyús felhők alatt füvek zöld sivatagában megyek félelem nélkül s elém csillan a Labore a töprengő füzek árnyékából hol halk szavú halászok ülnek megszokott csendes nyugalommal Az asszony odalép hozzá, a hajába túr. — Már megint min ábrándozol? — Semmiségeken. Néha eszembe jut az építkezés. — Hagyd a fenébe. — Igen ám, de én felelek érte. Fé­lek, hogy becsúszik valami gikszer, és megbüntetnek. Fel / nem akasztanak, legfeljebb kártérítést fizettetnek. — És ezt csak úgy kiereszted a szá­don, mint a cigarettafüstöt. Még az hiányzik, hogy legomboljanak egy ez­resre. Tudod te, mennyi az? — Tudom hát, gürcölök érte eleget. Az asszony visszamegy a fürdőszo­bába, folytatja a mosást, ujjai között zizegve pattannak szét a habbuboré­kok. — Bekapcsoljam a tévét? — kérdezi a férfi. — Igen. Rögtön jövök, már terítek. Amikor a nyomógomb rugója kat­tan, már az asszony is a szobában áll. Mindketten hallgatnak, tekintetük vá­rakozással tapad a képernyőre. így van ez minden bekapcsolás után: szinte rettegve figyelik, hibátlanul kivilágoso­­dik-e a képernyő, megszólal-e a hang, nem esett-e valami baja a készülék­nek a tegnap esti kikapcsolás óta? Villózás, derengés, aztán megjelenik a napi hulla. A kamera végigtapogat­ja, közel hozza a kés ütötte sebet, el­­andalog a vértócsán, majd kinagyít­va sokáig mutatja az üvegessé dermedt szemeket. Az asszony finoman megbor­zong, keze a férje kezét keresi, mene­dékre vágyik. Zolit taszítja az efféle látvány, az odakészített pohár után nyúl, hogy undorát, mint egy nehe­zen emészthető falatot, leöblítse. Éva azt gondolja, tőle hajolt el, megsértődik, visszakapja a kezét, ma­gában nyűgösködve mérlegeli, meny­nyire más a férje, mint régen volt, milyen alaposan megváltozott. Egy újabb jelenet a filmben feled­teti előbbi kétségeit, végre valódi iz­galmak, repülés, már a párizsi utcán rohan, mindjárt fékez a közelében egy gépkocsi, ő beleül, s egyszeriben kide­rül, hogy mindaz, amit huszonöt évig átélt, rossz álom volt. Nem igaz a gépsor a gyárban, sem a napi mosás. Zoli hangosan ásít, kinyilvánítja, hogy dög unalom az egész, a négy­századik sablon, amit ebben a műfaj­ban lát, az a bolond, aki végignézi. Az asszonyt sértik ezek az indulatos szavak, kizökkentik, s ő megüti ma­gát, mintha a körfolyosóról a szűk ud­var kövezetére esett volna. — Ne nézd, ha nem akarod — mondja durcásan. — Mi a fenét csináljak? — kérdezi vissza a férfi. Belenyugszanak ebbe, nem tudnak szabadulni a kékes villózású fény kö­réből, visszamelegszenek a történet sodrásába; amikor a gyilkos ide-oda rohan a tetőkön, az ő lábuk is ránga­tózik, a lövések elől félrekapják a fe­jüket, s a magasból lezuhanó emberi test láttán görcsösen kapaszkodnak a szék karfájába. Végül elégedettek, csak a „szünet" jelzésre mozdulnak. Elsőnek az asszony tápászkodik fel, bejelenti, hogy megcsinálja az ágyat, a zenés filmet onnan is nézhetik. Zoli kibaktat a konyhába, elszív egy ciga­rettát, megiszik egy pohár szódavizet. Egy pillanatra kinéz az udvarra, eszé­be villan a holnapi nap, mintha a gondok ködös, párás estében kava­rognának. Az asszony kiabál érte, hogy sies­sen, bekonferálták a filmet. Becsoszog a szobába, a felesége már a takaró alól néz fel rá, ő is levetkőzik, s köz­ben már meg is jelenik Tom Jones, el­énekel néhány ütemet, aztán berob­ban egy tánckar, körülugrálják, mint valami istenszobrot. Zoli a takaró aló csúszik, s hogy jobban lásson, a pár­nával felpolcolja a fejét. Az asszony figyelme a tánckarra összpontosul. „Micsoda kifinomult lábak és telt combok. Persze, egyiküket sem szik­kasztja a gépek közötti szaladgálás, a viszerek. Hogyan telik egy ilyen nő napja? Miért nem írnak erről könyvet vagy mutatnak filmet. Annyi érdektelen dologról olvas meg lát az ember. Mi­csoda férfiakat válogathatnak maguk­nak ékszerértékű testükkel. Nem aláz­zák meg őket, a kegyeiket keresik. Ha nem látnám, el sem hinném, hogy lé­teznek. Vajon Zoli is rójuk gondol?" „Ez a Jones aztán igazán e világra való — tűnődik a férfi. — Másra nem is volna jó születnie az embernek. Ez aztán a valódi marhaság. Ha min­denki énekelne, ki esztergálna, szánta­na, sütné a kenyeret? Jól van, min­denkiből ne legyen világhírű énekes, csak minden tizedik emberből, de én jussak bele a sorba. A nők közül csak odaintenék egyet, s még ő lenne bol­dog, hogy ráesett a választásom. A nyakamat rá, hogy Éva Jones karjai­ban szédeleg. Ha találkozna vele, ész­revenné? Éva Igazán csinos. A bará­taim nem győzik dicsérni, s veregetik a vállam, hogy micsoda szerencse ért engem ezzel az asszonnyal. Ha nem gyűri le a fáradtság, magával ragadja az embert...“ Bömböl a zenekar, az énekes már régen nem a maga szövegét fújja. idegen emberek érzéseit ordítja a vi­lágba, tüzet fog a papírképzelet. A kezük szinte egyszerre indul egy­más felé, lassan, szemérmesen szá­mítva ki a távolságot, újjaik áhítják a menedéket. Egy picit a fejük is egy­más mellé fordul, elszakadnak a kép­ernyőn hódító énekestől, a csillogó táncosnőktől. Egy pillanatra remélhető, hogy a (kettőjük közeledéséből fakad a világ kezdete. De akkor a férfiban végigfut a be­ígért fegyelmi borzongása, kereső mozdulata megdermed, tekintetét ijed­ten kapja a képernyőre, mintha onnan várna segítséget. Az asszonyban vil­lanásnyi figyelmeztetés: „vigyázz, hát­ha nem úgy lesz, ahogyan belefeled­kezve elképzelted!" S ő is mozdulat­lan. Mindketten meghökkennek, nem ér­tik, mi történhetett. Az asszony gyor­san visszahúzza a kezét, hátat fordít, és fejére rántja a takarót. A férfi las­san eszmél, az andalító és kínzó gon­dok kavargásában araszolva jut el a valóságig. — Nem nézed a tévét? — kérdezi. — Nem — mondja az asszony a takaró alól. — Akkor elzárom. — Zoli választ vár, félig felül, félig fekszik, talán va­lami hirtelen fordulat megváltoztathat­ja a történteket. De az asszony hall­gat. A férfi kikászálódik az ágyból, benyomja a gombot, az énekesek tor­kára forr a hang, a táncosnők begya­korolt, finom mozdulata is a sötétség­be vész. Visszatapogatózik az ágyhoz, lefek­szik. A néma készülék képernyőjéről halvány fény dereng. A csend, mint fekete hóesés, betakarja tétova testü­ket. 15 hét

Next

/
Oldalképek
Tartalom