A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-01-17 / 3. szám

rn ♦♦ ♦♦ 1

lorok

Elemér

versei

Fehér jegyekkel is

Akár az első dér a kopjafádon fehérük már a hajam

Iaz idő intő jele ez

hogy ne adjam meg magam

■ reményeim ha fényre tárom kerékbe töri az emlékezés belenyugodni abba ami nincs már halálig fejtő keserűség

küzdeni rámszállt fehér jegyekkel is ez még mindig hozzám illő a tegnapi fény baltáját nézve emlékezni a hetyke legényre

' égni örökös lánggal s kezdeni újra mindig anyámat néző

gyermek mosolygással

'

\

Magány

A feszes derekú jegenye az éj felkiáltó jele

felette a hold udvara

dúralumíniumból vert glória

s mint érett sárga citromok csüngnek rajta a csillagok

Félelem nélkül

Lepotyogtak a csillagok az égről feljött a nap perzselik a horizontot a rumként lángoló sugarak halkopoltyús felhők alatt füvek zöld sivatagában megyek félelem nélkül s elém csillan a Labore a töprengő füzek árnyékából hol halk szavú halászok ülnek megszokott csendes nyugalommal

Az asszony odalép hozzá, a hajába túr.

— Már megint min ábrándozol?

— Semmiségeken. Néha eszembe jut az építkezés.

— Hagyd a fenébe.

— Igen ám, de én felelek érte. Félek, hogy becsúszik valami gikszer, és megbüntetnek. Fel / nem akasztanak, legfeljebb kártérítést fizettetnek.

— És ezt csak úgy kiereszted a szádon, mint a cigarettafüstöt. Még az hiányzik, hogy legomboljanak egy ezresre. Tudod te, mennyi az?

— Tudom hát, gürcölök érte eleget.

Az asszony visszamegy a fürdőszobába, folytatja a mosást, ujjai között zizegve pattannak szét a habbuborékok.

— Bekapcsoljam a tévét? — kérdezi a férfi.

— Igen. Rögtön jövök, már terítek.

Amikor a nyomógomb rugója kattan, már az asszony is a szobában áll. Mindketten hallgatnak, tekintetük várakozással tapad a képernyőre. így van ez minden bekapcsolás után: szinte

rettegve figyelik, hibátlanul kivilágosodik-e a képernyő, megszólal-e a hang, nem esett-e valami baja a készüléknek a tegnap esti kikapcsolás óta?

Villózás, derengés, aztán megjelenik a napi hulla. A kamera végigtapogatja, közel hozza a kés ütötte sebet, elandalog a vértócsán, majd kinagyítva sokáig mutatja az üvegessé dermedt szemeket. Az asszony finoman megborzong, keze a férje kezét keresi, menedékre vágyik. Zolit taszítja az efféle látvány, az odakészített pohár után nyúl, hogy undorát, mint egy nehezen emészthető falatot, leöblítse.

Éva azt gondolja, tőle hajolt el,

megsértődik, visszakapja a kezét, magában nyűgösködve mérlegeli, menynyire más a férje, mint régen volt, milyen alaposan megváltozott.

Egy újabb jelenet a filmben feledteti előbbi kétségeit, végre valódi izgalmak, repülés, már a párizsi utcán rohan, mindjárt fékez a közelében egy gépkocsi, ő beleül, s egyszeriben kiderül, hogy mindaz, amit huszonöt évig átélt, rossz álom volt. Nem igaz a gépsor a gyárban, sem a napi mosás.

Zoli hangosan ásít, kinyilvánítja, hogy dög unalom az egész, a négyszázadik sablon, amit ebben a műfajban lát, az a bolond, aki végignézi.

Az asszonyt sértik ezek az indulatos szavak, kizökkentik, s ő megüti magát, mintha a körfolyosóról a szűk udvar kövezetére esett volna.

— Ne nézd, ha nem akarod — mondja durcásan.

— Mi a fenét csináljak? — kérdezi vissza a férfi.

Belenyugszanak ebbe, nem tudnak szabadulni a kékes villózású fény köréből, visszamelegszenek a történet sodrásába; amikor a gyilkos ide-oda rohan a tetőkön, az ő lábuk is rángatózik, a lövések elől félrekapják a fejüket, s a magasból lezuhanó emberi test láttán görcsösen kapaszkodnak a szék karfájába. Végül elégedettek, csak a „szünet" jelzésre mozdulnak. Elsőnek az asszony tápászkodik fel, bejelenti, hogy megcsinálja az ágyat, a zenés filmet onnan is nézhetik. Zoli kibaktat a konyhába, elszív egy cigarettát, megiszik egy pohár szódavizet. Egy pillanatra kinéz az udvarra, eszébe villan a holnapi nap, mintha a gondok ködös, párás estében kavarognának.

Az asszony kiabál érte, hogy siessen, bekonferálták a filmet. Becsoszog a szobába, a felesége már a takaró alól néz fel rá, ő is levetkőzik, s közben már meg is jelenik Tom Jones, elénekel néhány ütemet, aztán berobban egy tánckar, körülugrálják, mint valami istenszobrot. Zoli a takaró aló csúszik, s hogy jobban lásson, a párnával felpolcolja a fejét.

Az asszony figyelme a tánckarra összpontosul.

„Micsoda kifinomult lábak és telt combok. Persze, egyiküket sem szikkasztja a gépek közötti szaladgálás, a viszerek. Hogyan telik egy ilyen nő napja? Miért nem írnak erről könyvet vagy mutatnak filmet. Annyi érdektelen dologról olvas meg lát az ember. Micsoda férfiakat válogathatnak maguknak ékszerértékű testükkel. Nem alázzák meg őket, a kegyeiket keresik. Ha nem látnám, el sem hinném, hogy léteznek. Vajon Zoli is rójuk gondol?"

„Ez a Jones aztán igazán e világra való — tűnődik a férfi. — Másra nem is volna jó születnie az embernek. Ez aztán a valódi marhaság. Ha mindenki énekelne, ki esztergálna, szántana, sütné a kenyeret? Jól van, mindenkiből ne legyen világhírű énekes, csak minden tizedik emberből, de én jussak bele a sorba. A nők közül csak odaintenék egyet, s még ő lenne boldog, hogy ráesett a választásom. A nyakamat rá, hogy Éva Jones karjaiban szédeleg. Ha találkozna vele, észrevenné? Éva Igazán csinos. A barátaim nem győzik dicsérni, s veregetik a vállam, hogy micsoda szerencse ért engem ezzel az asszonnyal. Ha nem gyűri le a fáradtság, magával ragadja az embert...“

Bömböl a zenekar, az énekes már régen nem a maga szövegét fújja.

idegen emberek érzéseit ordítja a világba, tüzet fog a papírképzelet.

A kezük szinte egyszerre indul egymás felé, lassan, szemérmesen számítva ki a távolságot, újjaik áhítják a menedéket. Egy picit a fejük is egymás mellé fordul, elszakadnak a képernyőn hódító énekestől, a csillogó táncosnőktől. Egy pillanatra remélhető, hogy a (kettőjük közeledéséből fakad a világ kezdete.

De akkor a férfiban végigfut a beígért fegyelmi borzongása, kereső mozdulata megdermed, tekintetét ijedten kapja a képernyőre, mintha onnan várna segítséget. Az asszonyban villanásnyi figyelmeztetés: „vigyázz, hátha nem úgy lesz, ahogyan belefeledkezve elképzelted!" S ő is mozdulatlan.

Mindketten meghökkennek, nem értik, mi történhetett. Az asszony gyorsan visszahúzza a kezét, hátat fordít, és fejére rántja a takarót. A férfi lassan eszmél, az andalító és kínzó gondok kavargásában araszolva jut el a valóságig.

— Nem nézed a tévét? — kérdezi.

— Nem — mondja az asszony a takaró alól.

— Akkor elzárom. — Zoli választ vár, félig felül, félig fekszik, talán valami hirtelen fordulat megváltoztathatja a történteket. De az asszony hallgat. A férfi kikászálódik az ágyból, benyomja a gombot, az énekesek torkára forr a hang, a táncosnők begyakorolt, finom mozdulata is a sötétségbe vész.

Visszatapogatózik az ágyhoz, lefekszik. A néma készülék képernyőjéről halvány fény dereng. A csend, mint fekete hóesés, betakarja tétova testüket.

15 hét