A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-06-13 / 24. szám

obónk ablaka alatt .éjjel-nappal zúgnak az autók. Hörögnek a dömperek, vonítonak a trolibuszok. Néha éjszaka kiugróm az ágyamból, és idegesen zakatoló szívvel nézem a város kozmikus sugárzású fényeit. Nem tudok ilyen lármában aludni, és ezekben az órákban felidézem az én csendes Vologyám emlékképeit, szinte látom az ottani embereket, egyikkel-másikkal reggelig eltó’rsalgok.

Egyszer egy ilyen álmatlan órán régi-régi ismerősöm, az öreg Paranya jutott eszembe. A lányával és vejével élt a szomszéd faluban, tizenkét évig ő nevelte fel a gyerekeiket, egyiket a másik után.

Emlékszem, egyszer napokig makacsul esett az eső, fújt a szél, az utak szétmállottak, o házak megfeketedtek a víztől. Az udvar felől jutottam be Paranya

házába, felmentem a zöldes tehéntrógyóval tapasztott tornácon. Mifelénk az egyszerű emberek kopogtatás nélkül lépnek a házba, bármivel is foglalkozzon éppen akkor a gazdasszony. Nem volt szándékomban tökéletesíteni a szokásokat, így én is kopogtatás nélkül nyitottam be.

Az asztalon bepárásodott, verejtékező szamovár állt. A lócán, az asztalnál két gyerkőc ült. Itták a teát, és annyira mókás volt az áfonyamaszatos arcuk, hogy kész gyönyörűség.

— Hogy hívnak? — kérdeztem a nagyobbtól, aki morzsányi kis derekánál fogva tartotta testvérkéjét.

— Igoj Ajkadijevics Szmijnov.

— Hát őt?

— Jonka!

Ljonyka a lekvárról is megfeledkezve eltátotta a száját, és gyanakvóan, kerekre nyílt szemmel bámult rám.

— No hát, Igor Arkagyijevics, fogd ezt a cukorkát, a tied meg Ljonykáé. De hol van nagyanyátok?

— A tehént feji — felelt Igor Arkagyijevics, és nem tudta, mit kezdjen a cukorral.

A házikóban csapatostul zúgdostak a legyek. A szamovár már kihűlt, vizet öntöttem egy pohárba, megszíneztem egy kis főzettel a teáskannából, és megittam egy fél pohárral. Éppen ezen a foglalatosságon ért Paranya.

— Ajajaj, isten hozott, Vaszenyka bátyuska, ezer éve nem láttunk! Aztán hosszú időre-e? Maradsz még vagy három napocskát, mi? Borzasztóan kevéske, azért csak szép tőled, hogy benézel a vénasszonyhoz, mindig jól megvoltunk, apád is — isten nyugosztalja — eJjárogatott hozzám, úgy-úgy, még anyuskáddal is, majd mindent megtárgyalunk. Most ő hol van? A lányánál? A kicsivel veszkódik? Tudom, tudom, nem tréfadolog, lám magam is hármat kiköltöttem ...

Mindezt három másodperc alatt darálta el, és én nyomban felvidultam.

Paranya megöregedett, az ajka még jobban beszívódott, orra még hegyesebb lett, de még mindig olyan jól mondta, mint régen, hogy zengett bele a ház, most sem keresgette a szavakat, maguktól peregtek:

— ... Mert mivégre vannak a fiúk, bátyuska: a fiaim felém se néznek, teljesen elfelejtettek, teljesen. Bizony, fáj ez nekem, bátyuska, Vaszenyka, olyan rossz néha, hogy el nem tudom mondani, hisz én csináltam ezekből embert, még ha valami pénzecskét juttatnának néha, de nem, sok éve nem gondol egyik sem az anyjával. Még ha rosszul menne soruk, de az egyiknek annyi a búzája, hogy nem tudja felélni, csak nemezcsizmája van nyolc pár, a másik halászni jár, de hogy egy lyukas zacskót hoznának, ne adj isten, nem volt rá példa. Mikor a kisebb nősült, jól van, mondok, hagyom, minek zargatni őket, afféle tyúkólban éltek eleinte, nem kell nekem semmi, no de most már a házuk rendes, azt hiszed eljönnek?

Eh, nyűg vagyok én ezeknek, csak tudnám mit vétettem?

A gyereket a lócáról az ölébe vette, és hátba veregette, hogy gyorsabban lenyelje az összecsóvált pirogot.

— Te meg, Igorjaska, te is egyél, ne kéresd magad, végy példát Ljonykáról. Mit rúgkapálsz? Majd adok én neked, ördögfiók, rugdosni, majd adok! Nézd, milyen finnyás lett. Ne grimaszkodj, ne fanyalogj, edd amit eléd raknak, falj. Nem tartunk neked külön szakácsnőt.

A nagyobb egy falattal megszökött az asztaltól, és kisurrant a házból. Paranya tovább beszélt az életéről:

— ... Itt se fenékig tejfel, bátyuska, gondolhatod, mikor a lányom második hónapja kórházban, reuma állt a lábába, hja, őt sem dajkálja már az élet, ez az Arkagyij pedig, sose jut az sokra, szörnyen jámbor, semmire nincs szava, úton-útfélen be is csopják. Az ő egészségének is befellegzett, elment az erdőre, minden évben vágják a fát Ukrajnában, most már tényleg úgy van, az erdőn terem a kenyér, szóval elment az erdőre, megcsapta valami ág, azótátul komor, nem eszik, az arca is beesett.

— Hogy, még most is árulják a fát?

— Már hogyne árulnák, bátyuska, árulták még az idén is.

Száraz, eres kezével megtörölte Ljonyka orrát, kibontotta neki a cukorkát.

— ... Az egész erdőrészen gyökerestül kivágták. No és mi mást tesznek a fehérszemélyek, az öregebbjei, akikbe hálni jár a lélek, azok is kivonszolják magukat gallyazni, hisz pénzt kapnak érte. A lovaknak szügyükig ér a hó, a távolságok nagyok, de a nép úgy odavolt, hogy még a tüzet is hagyták otthon kialudni, mind rohantak az erdőre. Egyedül az a csirkefogó Kolja nem hallgatott a józan észre. Köp a világra, jön-megy a járásban, egyik házikóból a másikba. Bejön hát a mi Arkagyijunkhoz is, elfüstöl vagy két pipát, hogy a rendes ember majd megfúl tőle. Mondom neki mindjárt: „inkább nyugton maradnál, mit rontod a levegőt, magad is cél nélkül, oszt másokat is megzavarsz". „Amikor Moszkvában vótam, dögivei szedtem a pénzt, majd éppen itt fogok dógozni a kolhozban." „Ó, te nyavalyás moszkvai, mondom neki, olyan üres lesz a zsebed egykettőre, hogy leshetsz!" Van másfél rubele, oszt hogy fenn hordja az orrát. Várj csak, mondom, hamar kiesik a feneked a gatyából." Szóval, igyekeztem észre téríteni, oszt látom ám, hogy felfújja magát, mint kokas az esőben. Én meg: „ne biggyezgesd a szád, ne vágj pofákat, nem vagy főminiszter.“ Azótátul nem szerencséltetett minket. Egyszer megyek a boltba kenyérért, ez meg, ez a csirkefogó Kolja, szintén ott van, hullarészeg, a lábán nem áll meg. „Mi van, Mikoláj," kérdem tőle, „tán valami búcsú van, hogy igy csábít a föld?" „No nézd a vén boszorkáját, adok én neked búcsút, olyat, hogy felfordulsz tőle." Hinnye, mondom magamban, te sátánfajzat, te kódis, éngem még az emberem se döngetett el annak idején, azt hiszed, hogy épp tetőled fogod megijedni? „Tűnj el,“ mondom, „te piros szemű galóca, míg a szemed közé nem túrhintok.” Nevetek. A boltban a többiek is mind a hasukat fogják. Ez meg, elindul, megbotlik a lépcsőn, oszt bele a pocsétába, az ünneplő nadrágjában, úgy kell neked, mondom, ne sértegess egy öregasszonyt.

Paranya hangosan és fesztelenül hahotázva belefújta orrát a kötényébe. Én rágyújtottam és vigyáztam, hogy még csak meg se mukkanjak.

— ... Megesett, hogy délre kialudta magát, oszt járta a falut, mint valami tiszttartó, de a lustasága mindennél erősebb volt, annyit feküdt a kemencén, hogy feltört az oldala, biztosan mind megszámolta a svábbogarakat, kész számvivő, közben meg se hazája, se tanyája. Ez aztán a proletár. Olyan semmi ember, oszt lámcsak, ránt egyet a gatyáján, oszt az asszonyka megint csak hasas, a bakancsa orrát se látja szegényke. Kedved lenne megsiratni. Szóval összekalapáltak imigyen egy egész siserehadat, hetet, tákoltak valami varjúfészek-féle viskót, oszt élnek mint a francosok, ha van pénz — jó, ha nincs — még jobb. De még más fehérszemélyt is kipécézett, megpróbált a koslató kanyija, sok jóféle átment a kezei között Az asszony meg szótlan, a szülei is csendesek voltak, rossz szót azoktól nem hallottál, ő maga még csendesebb. Mondom neki egyszer: „vedd el a nadrágját, oszt ki a kertbe zászló helyett, hogy ne léphessen meg a parázna, ne hozzon szégyent a fejedre." Nem szól, csak bőg ... Másszor meg, emlékszem, találkozók az emberrel és megkérdem: „Mikolaj Mikolajevics, mihez kezdesz, ha bedöglik a masina?" Röhög, szétveti a lábát. „Amíg kell, meglesz a kenyér, megtalálom én a számításomat." Hót igy láttam ötét akkor, harmadnapra meg, mondják, hóttan vitte a szán. Lisztért mentek a férfiak az erdőgazdasághoz, útközben berúgtak, ez rábukdtt egy zsákra, egyik sem nézett feléje, mind tökrészegek ugye, eldűlt, oszt teljesen megfagyott. Veszettül odavolt a más pálinkájáért, nyugodjék békében, abba pusztult bele. Hét gyerek, bátyuska, hét és mind kicsinyek! fgy aztán most Oljutka egymaga kínlódik, hogy min él, és meddig húzza, isten tudja...

Megint rágyújtottam, kifelé néztem az utcára. A házikóban folyvást zümmögtek a legyek. Az eső elállt, de az ég nem derült ki, alacsonyan a föld felett egyre vonultak a boglyas felhők valahová. Felbégetett a ház mögött egy birka, az ablak alatt egy asszony caplatott nagy vízhatlan csizmában, széles szára döngve csapkodta a lábikráját.

— Oljutka! — kiáltott rá az ablakból Paranya anyó. — Nem látta a mi Arkagyijunkat, reggel elment a raktárba, oszt étien van a muzsik.

— Láttam, nagyanyó, láttam, éppen kijött az irodáról. Oljutka, klaffogó csizmájával eltűnt a sarkon, én meg nem akartam megvárni Arkagyijt, és haza készülődtem.

— Aj, bátyuska, — mondta búcsúzóul Paranya anyó —, borzasztó jó ember vagy te, látom a ruhád is rendes, szép, hogy benéztél, meglátogattad a vénasszonyt. Gyere el, mielőtt elutazol, mindig jól voltunk a tieiddel, anyácskádat meg tiszteltetem, és mindenkit tiszteltetek. Mondd el, megvénült a hírharang, de a nyelve még mindig forog, hisz néked is eleged lehetett, bizonyára elzsibbasztott a kereplésem.

. .. Még sokáig hallottam a hangos öregasszonyhangot, fülemben harangoz ma is, hív az égererdős otthoni tájra, ahol egyik szemével sír, másikkal nevet az ég, és a nyírfák kesernyés füstje száll a levegőben.

22