A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-06-06 / 23. szám

••• Fábry Zoltán sírja előtt szólni, róla beszélni — felelősség. Aki annyira értője és tisztelője, mór­­mór megszállottja volt az írott és ki­mondott szó tisztaságának és felelős­ségének, mint ő, annak személye és emléke is komoly és igaz szavakat ér­demel. öt éve lesz, hogy aprószemű, nyári esőben nyitott sírját körülálltuk és szo­morú szemmel néztük a véletlenül fel­tűnt természeti csodát, a stószi völ­gyet átívelő szivárványt, melynek egyik ága éppen az üresen maradt Fábry-ház udvarán érintette a földet, öt éve lesz már, hogy magunkra hagyott. Mond­ják, hogy az emberi életben nincs he­­lyettesíthetetlen és senki sem pótolha­tatlan, mert a múló élet újrateremti ön­magát és a kidőlt szálfák helyén ifjú törzsek nyújtóznak büszkén az ég felé. Fábry Zoltán számunkra eddig még pótolhatatlannak bizonyult. A stószi óriás helyett nem nőtt fel hozzá ha­sonló, viharálló és messzire zöldellő fe­nyő. A pótolhatatlansóg és az örök hiányérzet mítoszát akarjuk talán szőni halott alakja köré? Keseregni akarunk távozása felett? Nem azt akarjuk. Fábry Zoltán életében is népét és a nemzet­köziség eszméjét szolgálta, végrende­letében megírta, hogy halála után is ezt akarja tenni: hagyatékával szolgál­ni a nemzetiségi kultúrát, a szocialista társadalmat, életünket. Fábry Zoltá­nunk hiányáról azért beszélünk, hogy figyelmeztessünk az utána betöltetlenül maradt őrhelyre. Szőkébb közösségnek, a szlovákiai magyar nemzetiségnek és a nagyobbnak, a szocialista Európá­nak egyaránt érdeke, hogy a stószi író szellemi kisugárzása jó hagyományként tovább éljen és vállalt posztjának a fontossága szemünk előtt legyen. Európa első félévszázada: az apoka­liptikus viharok időszaka. Két borzal­mas méretű világháború tűz és vér­­özönében a nagy népek is megrendül­tek, elbizonytalanodtak, elvéreztek. A harmincas évek világgazdasági válsá­gának súlya alatt recsegve-ropogva omlottak össze a régi, biztosnak és megrendíthetetleneknek hitt\ társadalmi épületek. De századunk első fele a forradalmak korszaka is: pontosabban a szocialista forradalmak fellángolá­sának, megerősödésének és végső győ­zelmének az időszaka. Ebben a for­rongó korban, melyben a nagy népek is belerendültek, a kis népek sorsa, a RÓLA BESZÉLNI-felelősség középeurópai nemzetek helyzete állan­dó gyötrelem volt és kínzó létbizony­talanság. Csak kevesen voltak az írás­tudók, a gondolkodók közül, akik eb­ben a forrongó korban tisztán láttak és elhivatottan tudósították népközös­ségüket az idők igazáról és az ember­ség korparancsáról, mely az emberi létet lehetővé teszi. Közép-Európában Fábry Zoltán a tisztán látók sorának is az élén állt. Mind az apokaliptikus háborúk jellegét, mind a forradalmak ügyét helyesen ítélte meg: a történe­lem igazolta őt. írói nagyságának ez a lényege: nem tévedett. Emberi nagy­ságát akkor fogjuk fel, ha tudatosítjuk, hogy egyetemes értékű munkássága a Ounatáj talán legkisebb népcsoportjá­nak, a szlovákiai magyar nemzetiség­nek az életérzésében és létproblémái­ban gyökerezett. Fábry Zoltán úgy emelkedett Európa szellemi magasla­taira, hogy népét is magával emelje és felmutassa a világnak: ez vagyok, ezek vagyunk! Vigyázó szemmel féltette né­pét és ezáltal szolgálta az emberiség nagy, történelmi sorsfordulóinak ügyeit. Tőle várták, ha szót kellett emelni, s ő beszélt. Emésztő magányban született, súlyos szavakat vetett papírra, mindig közérdekűeket, mindig erkölcsi érté­kűeket, egyetlen szava sem volt öncélú vagy játékos, mind mögött ott állt a felelősségvállalás. Honnan volt benne mindehhez lelkierő? Egy fényképe mindig előttem van: enyhe lejtőn megy fel, dús zöld bokrok előtt, fehér ruhában és kalapban, kis­sé meghajolva, fáradtan és törékenyen. Szomorú barna szemével maga elé néz. A bokrok sötét kulisszái előteré­ben végtelenül tiszta és légies. S ez az ember Hitler személyes ellensége, a fa­sizmus legbátrabb bírálója és lelep­­lezője, vad történelmi idők fáradha­tatlan viharmadara és sorsdöntő társa­dalmi kérdések védelmezője volt. Nem képzelhető ez el másképp, csak úgy, hogy ennek a törékeny és beteg em­bernek a lelke érc volt és a hite acél. Korán halt meg, napjainkat meg kellett volna érnie. Jelenünket, amikor az emberiség törekvései Európát a bé­ke és a kultúra földrészévé, az emberi humánum és erkölcs képviselőjévé akarják tenni. Ennek a békés és kul­túrahordozó Európának az eszménye volt Fábry Zoltán álma és életcélja, melyért mindent feláldozott. Éppen csak az új Európa kibontakozásának az első korszakát — a szocialista átalakulás időszakát — élte meg, de munkássága Így is történelmi értékű és jövőbemuta­tó része a békés Európáért folyó erő­feszítéseknek. Még életében azt mondta róla va­laki: a legszabadabb emberek egyike. Felszabadulásunk 30. évfordulóján ezért hajtunk fejet Fábry Zoltánnak, a kom­munista írónak, a szlovákiai magyar szellemiség legnagyobbikának síremlé­ke előtt, és őszintén ígérjük, hogy esz­méit, emlékét megőrizzük és tovább adjuk nemzedékről nemzedékre! DUBA GYULA (Emlékbeszéd Fábry Zoltán síremléké­nek megkoszorúzása alkalmából, 1975. márc. 14-én.) TÓTH LÁSZLÓ versei: hármasoltár avagy dolgozatok egy témára I. (DÜDOR ISTVÁNNAK) Éles, határozott vonajakkal rajzolta meg az Arcot. Pontosan követve az izmok s a csontok vonulatát. Itt egy meredély, ott az ajkak szküllája és kharübdisze, amott egy megárvult, őszi barázda. Fölötte keselyűk vijjogása, angyali szárnyak szárnycsattogása. A felszín alatt egy világ készül meghalni vagy kitörni. II. (VARGA IMRÉNEK) Az erdő résein először az ordasok lendültek át. A Vadász lefejtette magáról hetvenhét fegyverét, és ott állt, a rés előtt, mezítelen testtel. És eképp szólott: „Láthatjátok, most meghajtok a négy égtáj felé, aztán ismét megfeszülnek nyakizmaim és újra a magasba emelem fejem, s homlokom mezején kinyílik négy rózsa". Azzal úgy tett, miként szólott az imént, de többé már nem volt útja, s nem volt maradása. III. (KULCSÁR FERENCNEK) A Mester kifaragta harminchárom szobrát, mindegyik esetben különösen ügyelve az orrsövény kecses ívére, és megpihent. Maga Hüpnósz bocsátott léten-túli álmot a szemére: súlyos, bordó bársony­függönyöket, gyötrő szerelemben hullámzó testeket, és lovakat látott, kiégett, füstölgő lovakatl Amikor fölébredt, ismét erős volt, ismét mérhetetlen és kegyetlen. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom