A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-30 / 22. szám
eretem a cirkuszt — ebben is a régi rómaiakkal tartok. „Panem et circenses!" — mondották volt hajdan, vagyis cirkuszt és kenyeret; én a kenyeret is szeretem, különösen a vajaskenyeret korai retekkel .. . Kenyér van, vaj is, korai retek is akad, csak szét kell nézni, a Jereván nevű szovjet cirkuszt meg hatalmas plakátok hirdetik az utcasarkokon. Virágzó cseresznyefák között vonul ki az egész csalód, a híres Jereván cirkuszba, amely a város túlsó végén verte le impozáns kék sátrát. Elöl megy Attila, mint valami főartista, utána Zoli, olyan elburjánzott hajjal és hangulatban mint egy delfínidomító, s végül mi ketten: feleségem meg én, az alkalomhoz illően kiöltözve és „kimérgesedve". A cirkusz az autóbuszban kezdődik: néhány, már nem iskolaköteles fiatalember pávián módra ugrál és rikoltozik, iskolaköteles lányok hajót cibálják, s háromszor is bokán rúgják a sorok íróját. Kölcsönrúgás visszajár, termész'etesen. A jegyünk jobbra szól, de az eligazító kislány balra küld bennünket. Nem baj, hiszen már a jobb oldalon sincs hely. Pontos emberek vagyunk, sajnos, pontosan akkor érkeztünk, amikor a cirkusz megtelt. De én mint született családfő szerzek azért helyet... egy vaskorláton. A műsort azon egyensúlyozzuk végig. Mintha csak a kedvünkért történne, az első szám: egyensúlyozás drótkötélen. Meg is vigasztalódunk, nekünk legalább nem keli akkora póznát tartanunk a kezünkben, nqint a kötéltáncosnak. A pózna lehet vagy öt méter hosszú, olyan mint egy csatlórúd az antivilágból, azzal még az országúton sem volna könnyű gyalogolni, nem egy ilyen vékony kötélen. S ha még csak gyalogolna! De ez az úriember szalad, fut, sőt futkos, azután még egy örmény csárdást is eljár a kötélen. Azután egy keréken bi-, azaz monociitlizik. Előbb elzsibbad a bal, majd a jobb lábam. Felállók, így tapsolni is jobban tudok. Vörösre tapsolom a tenyerem ezen a lovason, aki egymaga túltesz tizenkilenc vadnyugati kavbojon. Kezében kard, költ helyett, úgy ugrál föl a vágtató lóra, hogy egyenesen talpra esik a hátán (a ló hátán természetesen). A porond közepén pompás karikásostort pattogtat egy örmény Rózsa Sándor. A ló vágtat, a karcsú fiatalember szaltókat vet, egyszer a lovon, egyszer a porondon, de leginkább csak úgy a levegőben, mintha a földi gravitáció őrá egyáltalán nem vonatkozna. Szól a nagyszerű, dobhártyahasogató cirkuszi zene, a ló vágtat, a lovas egy karikán ugrik át, és egyenesen a ló hátára huppan, a lábam után a derekam is elzsibbadt, Attila már a nyakamban ül, hogy jobban lásson. Aram Hacsaturjan zenéje: légifantáziát látunk a Szpartakusz balettből. Lehúnyom a szemem, nehogy a feleségem azt higyje, túlságosan megtetszett Szpartakusz légies selyem leples szerelme. Azóm, de lehúnyt szemmel is látom, hogy ő meg Szpartakusz pompás, izmos testén ámul. így hát tovább én sem kacsintgatok, hanem tágranyílt szemmel nézem a gyönyörű emberpárt. Fent táncolnak, szomorúan és szenvedélyesen a magasban, csillogó dróthuzalok, megrökönyödött és lázasan villogó reflektorok között: összefonódnak, elválnak, szállnak, repülnek ... búcsúznak. Attila fiam már a fejem tetején tapsol. .. Tizenöt perc szünet, gyerünk cigarettázni, fagykiltozni! Mintha egy másik cirkuszba kerültünk volna a szünet után: a porond helyén délszaki táj, pálmák, a pálmákon papagájok, az üde pázsiton gólyák, gémek, kócsagok, egy manószerű szakállas emberke fekszik füves dombocskán, azaz csak feküdne, mert a domb mindig továbbmászik, a cirkusz gyermekközönségének nagy derültsége közepette; előttem egy parányi copfos kislány áll a pádon, szinte reszket örömében, olyan mintha az ezeregyéjszaka meséjét látná. Mert kiderül, hogy a füves domb nem is domb, hanem egy hatalmas víziló, zöld szőnyeggel letakarva. Előmászik a szőnyeg alól, s akkorára tótja a száját, hogy szőröstülbőröstül lenyelhetné azt a manót, de nem akarja, pedig az még a fejét is beledugja rettenetes szájába. Aztán a manó is átváltozik, s egy ezüst lajbis kifogástalan örmény gentleman lesz belőle. Ám azt, hogy kifogástalan a fiaim kétségbe vonják, hiszen egyszeresük, se szó, se beszéd, a mohos szikla alól előhúz egy óriáskígyót és szájoncsókolja. „A fene a dolgát!" — kiáltja Zoli fiam, és a gyomrát tapogatja. Attila nyugtatja meg, hogy ez az egész csak egy nagy trükk, tehát semmi vész, az a kígyó bizonyára műanyagból készült. Persze ez nem igaz, mert a kígyó feje meg a nyaka mozog, dehát valahogy meg kell vigasztalni elkeseredett bátyját. Könnyen megvigasztalódik, mert az egyenruhás segédcsapat egy bohóc bohóckodása mellett, már hordja is ki a trópust, a pálmafákat, a víziló is kisétál a saját lábán, a papagájok berepülnek egy zöld kalitkába. Újra lovasműsor következik: ez alkalommal négy csinos, bordóruhás lány és egy ezüstkabátos asszonyság vágtat be a porondra, s olyan lovasparádét csapnak, hogy túltesznek ötször tizenkilenc vadnyugati kovbojon. Lovagolnak állva, fekve, fejen és kézen állva, a ló alatt és a ló fején, leugrálnak, felugrálnak, átmásznak a ló hasa alatt, s mindezt kedvesen mosolyogva, sőt kacagva és sikoltozva, mintha itt születtek, itt nőttek volna fel a lovak hátán, mintha iskolába sem jártak volna soha másképp, csak lóháton vágtatva, lobogó hajjal. Hajjaj! A közönség tombol, tapsol, Attila és Zoli kánkánt jár a fejem tetején, a feleségem szeme könnyes, bizonyára sajnálja, hogy nem örmény lánynak született, a tapsorkán, félő, felröpíti a kék cirkuszt, az égi magasságokba, s akkor... ...vége a műsornak! ZS. NAGY LAJOS 26 Büntetés — Elment a nővér? Mindenáron egy injekciót akart adni. — A férjem legnagyobb kívánsága, hogy vasárnap kialudja magát. — Melyiket kell lelőnöm? — lőj jön vissza, még nem kész a műtét!
