A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-23 / 21. szám
A lengyel ■M läny VLAGYIMIR BOGOMOLOV Nélkülem is jól érezte magát! . . . Valósággal _ (ójt, gyötört a tudat, hogy a leány nem is gondol rám, nem törődik velem, néhány hét múlva mi tovább indulunk, ö meg itt marad, az élete kétségtelenül valaki másé lesz; én meg — akár meghalok, akár megmaradok — mindenképpen örökre eltűnök az emlékezetéből, mint rengeteg más idegen, közömbös ember. Arra gondoltam, hogy igazságtalan, kegyetlen a sors, és minél többet törtem ezen a fejem, annál jobban szántam és sajnáltam magam ... Éjfél után hangos beszélgetésre ébredtem fel, A holdvilágban Vityka és Szemjonov állt a gépkocsi mellett, Vityka — legnagyobb csodálkozásomra — részegen. — Főhadnagy elvtárs, hozok egy takarót a háztól — mondta neki bizonytalanul Szemjonov, ahogy a karjánál fogva támogatta, — Meg párnát is. — Hagyjál!... Gyerekes szamárság, meg . . . Te, Szemjonov, zöldségeket beszélsz . . . Elemi igazságokról nincs fogalmad! — dörmögte Vityka dühösen, aztán a katona segítségével fölmászott a kocsi platójára. — A tétlenség bomlasztja a hadsereget. . . Nem akarok részegeket látni, nem akarok nőkről hallani!... Másnap pedig, alig alkonyodott, továbbmentünk, Nowy Dwórból. Este, közvetlenül vacsora előtt teljesen váratlan parancsot kaptunk; reggelre legyünk Breszttől keletre, Kobrin vasútállomás körzetében, ahol már — mint kiderüli — kirakodóban volt a dandárunknak szánt emberutánpótlás és technikai fölszerelés. Csaknem a paranccsal egyidőben megérkezett maga a dandárparancsnak is, a törzs páncélautóján. — öt napjuk van az ismerkedésre, a kapcsolat és az együttműködés megteremtésére — aztán harcba! — közölte emelt, lelkes hangon. — A Visztulánál várnak bennünket! — ölelte át egyszerre Vitykót és engem a karjával meg a mükezével, s olyan büszkén, olyan jelentőségteljesen beszélt, mintha a mi kis egységünk nélkül nem is lehetne átkelni a Visztulán, sőt, a háborút sem lehetne folytatni. -- Egy kicsit pihentetek, fiúk, jól is esett, de hát első a kötelesség . .. Minden rendben. A támadás folytatódott, a frontnak erősítésre volt szüksége, valahol odafönt, nyilván a főhadiszálláson megváltoztatták a terveket, és a tervezett másfél-két hónapi pihenésből mindössze három nap lett. Minden rendben volt, de valahogy nagyon váratlanul ért bennünket a dolog, még levelet sem tudtam írni anyámnak. De meg hát lényegében milyen pihenés is volt ez; hajnaltól sötétedésig dolgoztam, hogy jóformán ki sem tudtam egyenesíteni a derekamat. Félóra sem telt bele, menetkészen álltunk. Vityka, térdén a kiterített térképpel, komoran, némán ült az élgépkocsiban a sofőr mellett. Egész nap morcosán szaladgált, a legharcosabb melódiákat harsogta, legtöbbször azt, hogy Harcba vidáman megyünk . . . Reggel néhány órás alaki kiképzést tartott a harcosoknak, nem tűrt semmi lazaságot, szigorú volt és félelmetes. Ebéd közben megtudtam Korévtől, hogy előző este, amikor Vityka a tánc után megpróbálta amúgy „igazónból" átölelni Zosiát, a lány odább szökkent, mint akit megcsíptek, s egy szempillantás alatt széttörte Vityka fején a gitárt; Leopold Schenk, a híres bécsi mester saját kezűleg készített, gyönyörűszép hangversenygitárját. — Úgy odavágta — mesélte Karev nem minden elragadtatás nélkül —, hogy ripityára ment az egész! Vityka szégyenében vagy bánatában, elbátortalanodva és bizonyára megsebzetten éjfélre leitta magát. Ez természetesen meglepetés volt számomra, bár amikor meghallottam, hogy Zosia megütötte Vitykát, nem is csodálkoztam különösebben. Hogy ez a lány temperamentumos, s hogy van benne valami vad büszkeség és függetlenség, azt már az első nap megéreztem. A parasztok elbúcsúztattak bennünket. Gépkocsinkhoz odajött Júlia aszszony, Stefan és még mások is. A többi gépkocsit is körülvették a búcsúztatók meg a kíváncsiak. De Zosiát nem láttam sehol. Júlia asszony nagy virágcsokrot meg egy köcsög tejfölt hozott. Vityka elvette tőle a csokrot, dünnyögött valamit, a virágot rögtön bedugta a háta mögé, aztán újra belemélyedt a térkép tanulmányozásába; még csak nem is mosolygott, amikor a virágot átvette. Stefan két nehéz kosarat vonszolt, és zaftos, katonás szavak kíséretében egy halom almát meg jó kemény, zöld uborkát döntött a platóra a széna közé. Mondani kezdett valamit Vitykának, de mert nem kapott választ, rögtön elhallgatott. Zsebéből elővett egy akkurátuson összehajtogatott újságot, letépett belőle egy szabályos téglalapot, és elmerülten sodorni kezdett egy cigarettát. Az utolsó elkésett harcosok is szaporán szaladtak, és gyorsan felkapaszkodtak a gépkocsikra. Én ellenőriztem a rakodást, kioktattam a kocsiparancsnokokat és sofőröket, megnéztem, hogyan helyezkednek el az emberek a fegyverekkel a gépkocsikon, s aggódva, hogy el ne mulasszak valamit, újra meg újra elmondtam a szükséges utasításokat a menetbiztosítással kapcsolatban. A parancs úgy szólt, hogy még virradat előtt, alig hét óra alatt, elsötétített fényszórókkal és főleg a csillagok után tájékozódva, tegyünk meg csaknem kétszáz kilométert, többnyire rossz dűlőutakon, erdőkön ót, ahol — mint a dandártörzs figyelmeztetett bennünket — hemzsegnek a németek, s kisebb csoportokba verődve igyekeznek áttörni nyugat felé, és ahol léptep-nyomon tűz alá vehettek és megtámadhattak bennünket a sötétből. De az átcsoportosítás álcázása végett szigorúan megparancsolták a dandárnak, hogy okvetlenül éjszaka kell végrehajtani a menetet, zászlóaljanként — három gépkocsioszlopban — különböző utakon. Vityka komor, gondterhelt arccal tanulmányozta a térképet, Júlia asszony pedig nagyokat sóhajtva, meghatottan nézte a barátomat jóságos, hálás szemével, olyan szeretettel, annyi sajnálattal és szomorúsággal, mintha egy szívéhez közel álló, nagyon kedves embertől kellene búcsút vennie örökre. Vityka mindenben rám bízta magát, nem avatkozott be semmibe, és a rakodás idején nem ejtett egy szót sem. Közben elérkezett a pillanat, amikor a parancs szerint indulnunk kellett, és már meg kellett volna adnom a jelt az indulásra, de még mindig vártam: rettenetesen szerettem volno még egyszer, legalább egy pillanatra látni Zosiát. De a leány másfél órával azelőtt elszaladt valahová a kosarával, és úgy látszik, még nem ért vissza. Azzal próbáltam húzni az időt, hogy gondterhes arccal vizsgálni kezdtem a gépkocsi platóján felállított állványos géppuskát, s néhány percig bajlódtam vele, de Zosia nem jelentkezett. Akkor — bár lelkem mélyén megvetettem és átkoztam magam, hogy ennyire gyenge vagyok, és nem tudok úrrá lenni érzelmeimen — még egyszer végigmentem a nyolc gépkocsiból álló kis oszlopon, újból kioktattam a parancsnokokat é; o sofőröket, aztán visszabaktattam a parancsnoki kocsihoz, észrevétlenül az órámra pillantottam: tovább nem halogathattam az indulást. Kiálltam az út szélére, még egyszer utoljára szomorú pillantást vetettem Júlia asszony háza felé, aztán összeszedtem magam, s harsány hangon kiadtam a vezényszót: — Induláshoz felkészülni! Könnyedén felugrottam a nem túlságosan magas platóra, kiegyenesediem, hallgattam, hogy adják tovább a parancsot az oszlop végére, és abban a pillanatban megláttam Zosiát. A leány kiáltott valamit, és a házuktól szélvészként futott gépkocsink felé. Átfutott fejemen a gondolat, hogy bizonyára bűntudatot érez Vitykával szemben a tegnap történtek miatt, és hogy jóvátegye heveskedését, el akar búcsúzni tőle, engesztelésül neki is „száz évig éljen"-t akar mondani, mint Júlia aszszony, Stefan meg a többiek mondtak nekünk. A gyors futástól elfulladó lélegzettel ért oda gépkocsinkhoz, de nem Vitykóhoz rohant, mint vártam, hanem lehajtotta a fejét, és nekem nyújtott fel egy ácska borítékot, és három ujját mutatva mondott valamit. — Három napig nem szabad megnézni! — fordította Stefan, és ravaszkásan mosolygott hozzá. Elpirultam, hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek, zavaromban gépiesen köszönetét mormoltam, és leültem a padra. Vityka pedig, azt hiszem, hátra sem fordult. A motor erősebben kezdett berregni, de még nem indult el, amikor Zosia váratlanul, ijedt, energikus arccal — csupa könny volt a szeme! — tenyerébe fogta arcomat, és forrón szájon csókolt . . . Mór kint voltunk a faluból, amikor magamhoz tértem . . . Eddig a napig engem még nem csókolt meg egyetlen nő sem, természetesen anyámat és nagyanyámat leszámítva. Az első gondolat, az első mondat, amely megfogalmazódott bennem, az volt, hogy forduljak vissza! Ha csak egy percre is!... De hogyan... Hogyan? . . . Gyorsan haladtunk a leszálló szürkületben, nem kapcsoltuk be az elsötétített fényszórókat idő előtt, a homály meg egyre sűrűbb lett, az út, a magányos bokrok és fák körvonalai elmosódtak, belevesztek a sötétbe. Az utat mindkét oldalról sűrű erdő szegélyezte mint némán magasodó, fekete óriás, helyenként egészen szorosan közrefogva az út szalagját. Szememet meresztgetve kémleltem előre meg oldalt. Egy ládán ültem a géppuska mögött, gépiesen rófektettem tenyeremet a fegyver érdes markolatára, készen arra, hogy bármely pillanatban két hüvelykujjam megszokott, csaknem egyidejű mozdulatával — a ballal felkattantani a biztosító, a jobbal pedig megnyomni az elsütő kallantyút — gyilkos tüzet zúdítsak bármilyen felbukkanó ellenségre. Induláskor megtiltottam, hogy a katonák dohányozzanak, lármázzanak vagy akár csak hangosan beszélgessenek, ráadásul a hirtelen változás is kissé dermesztőén hatott az emberekre, úgyhogy hátulról csakugyaij nem hallatszott egy hang, de még egy pisszenés sem. Az erdő esti csöndjében egyenletesen, halkan búgtak a motorok, surrogtak a gumiabroncsok, csak a mi parancsnoki gépkocsink volt kivétel, mert gyerekképű rádiósunk — bepólyált fejjel, mivel semmi szín alatt sem volt hajlandó elmenni tőlünk a tábori kórházba — kapcsolatot próbált teremteni a dandártörzzsel, és akárcsak négy nappal ezelőtt, makacsul ezt hajtogatta: „Szmolenszk!" „Szmolenszk!" Itt „Penza!" itt „Penza!" „Miért nem válaszol!?! Vétel . . ." Mentünk az ismeretlenbe, új, sokak számára utolsó harcok felé, amelyekben ismét parancsnokává leszek legalább száz felnőtt, meglett embernek, tovább kell majd irtanom az ellenséget, és lépten- nyomon példát kell mutatnom „bátorságból és személyes hősiességbőr, én meg egy hitvány, puhány, nyálasszájú, tutyimutyi fráter vagyok, még annyira se futotta erőmből, arra se tudtam rászánni magam . . . képtelen voltam akár csak célzást tenni a lánynak érzelmeimre . . . Istenem, hogy szidtam én akkor magamat! (Folytatjuk) 10
