A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-10 / 2. szám
Az Ob új kutatócsoportot és utánpótlást szállít a déli sarkra Juhart Smuul észt író részt vett egy szovjet dél-sarki expedícióban. Smuul a kalandos utazásáról több beszámolót és könyvet írt. Alábbi riportja , egyik repülőútjáról készült, melyet a jég örök birodalma, az Antarktisz felett tett. Kiváncsi pingvinek fogadják az odalátogatókat v' íi";VY Antarktiszon sok türelem kell. Sok-sok türelem kell ehhez a hatalmas kontinenshez. Leszállunk valahová egy napra — és elromlik az idő, aztán ülhetünk ott egy hétig vagy egy hónapig is, ha nincs szerencsénk. Hiába vergődnénk, hiába idegeskednénk, ez nem használ. Az itteni távolságokat száz kilométerekben mérik, gyalog nem tehetjük meg, a szitkozódástól pedig lel nem melegszünk és nem is lázunk jobban. Egy „LI-2" típusú gépet már reggel teleraktak, készen állt, hogy Oaziszba induljon, de az erős szél csak nem akar alábbhagyni. Elmúlt a reggelizés ideje, az órák nyúltak-nyúlnak, mintha fonalat gombolyítanánk le egy nagy gombolyagról, és máris itt az ebédidő. Tizennégy óra tizenöt perckor végre mégis felszáll a gép. Pilótái Rizskov és Grigorjev. Utasai hárman vannak: Zakijev, a glaciológiai osztag vezetője, Lillandszkij mirniji orvos, aki egy beteg rádióshoz megy Oaziszba, és én. Útvonalunk egyenese szinte pontosan kelet leié mutat, a keleti hosszúság századik toka leié haladunk. A déli szél még mindig heves, már Mirnij (a szovjet kutatók központi telepe) felett tépázni kezdi gépünket. Közvetlenül alattunk a Davis-tenger. Telistele van jéghegyekkel és a parttól elszakadt, lehérlő jégtáblákkal. Köztük nagy területeken sötétlik a nyílt víz. A látási viszonyok jók, a kontinentális jég határának élesen megrajzolt görbéje pontosan megállapítható: hol folyamatos, hol meg szakadozott. A Heléna-gleccser felett szádunk. Kérges, gyürődéses, megrepedezett jéghegyek, itt egymás hegyén-hátán, amott összevissza elszórva — őrült, elképzelhetetlen káosz. Micsoda erő, micsoda súly! És mindezeknek a jéghegyeknek a születési helye, ahonnét ezek a felülről pontosan látható és fehér kompokra emlékeztető gigászok tovaúsznak a nyári tengeren: a Helena-gleccser. Csúcsától tövéig vakítóan éles fényben fürdik. Kinek juthatott az eszébe, hogy egy ilyen, vadságtól és nagyszerűségtől gyönyörű vidéknek nőnevet adjon? A Helena-gleccser elmarad mögöttünk. Most nyugodt és fehér tengeri jeget látunk alattunk, balra az óceán a maga úszó jéghegyeivel és hideg sötétkékjével, jobbra pedig a kontinentális jég meredek falaival, az Antarktisz menedékes kupolája, felette felhők terülnek szét. Lent, a jég szegélyén fókák mászkálnak, errefelé sok van belőlük. Egyetlen falkában huszonkettőt számoltam meg. A Rosko-gleccser. Ez nyugodtabbnak látszik, mint a Helena-gleccser, bár a térkép szerint nagyobb és vadabb. A Helena-gleccsert bizonyára azért éreztem olyan hatalmasnak és — hogy úgy mondjam — tevékenynek, mert útvonalunk a tengerre kiugró foka felett vezetett. Jobb felöl változatlanul a kontinens, északon azonban már eltűnt szemünk Mirnij lakói a legnagyobb hidegben is rendszeresen sportolnak elől a nyílt viz, alattunk pedig végtelen és egyhangú, fehér 'jégmező terül el. Lejebb a Shackletonról elnevezett selfgleccser — vagyis úszó gleccser —, az egész déli sarkvidék legnagyobb glecscserje. Egészen másnak gondoltam, azt hittem nyugtalanabb, kaotikusabb, élőbb, és hogy sokkal több hasadék osztja darabokra. Kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs. Még a Mawson-sziget, amely Mirnijtől 150 kilométerre terül el ennek a gleccsernek a közepén — még az sem képes megeleveníteni ezt a fehér sivatagot. Igaz, hogy igen nagy, s amint feldomborul, óriási púpot alkot, de a földet itt is teljesen betemette a hó és a jég. Olyan, mintha nem is sziget volna, hanem gigászi méretű hóbucka. Árnyékos oldalát nem látjuk, s ennek folytán e sziget még inkább hóbuckára hasonlít. Tizenöt óra harminc perc. Valahol jobboldalt a kontinentális jégből előtörő, kopár, sötét sziklák látszanak. E halott birodalomban, amelynek nincs más életjelensége, mint a jégmozgás, a szél meg a hó játéka, a nap villogása —, még ezek a lókaszerűen kerekfejű sötét sziklák is szinte elevennek, barátságosnak látszanak. A Denmonról és a Scottról elnevezett gleccserek fölött repülünk. Majd a Banger-oázis tárul elénk. Ott valahol, a középen van a mi Oazisz-állomásunk, de még nem látjuk. A Blanger-oázist gleccserek veszik körül. Ezek között, mint fantasztikus tájon vagy a Holdon, tömzsi sziklák szürkésbarna kúpjai emelkednek. Felülről nézve ez a táj vad, lélekölő, zord és egyhangú — mégis oázisnak hívják, pedig itt sincs több élet, mint a gleccsereken. Néhány perc múlva azonban a Banger-oázis már el is tűnt a szemünk elől. Nem szánhattunk le, mert odalent vihar tombolt: másodpercenként 25 méter sebességű szélvész. Gépünk annyira himbálózott, hogy az egész oázis egyetlen szürkésbarna folttá olvadt össze. Vissza kellett fordulnunk. Holnap újra nekivágunk. Reggel ismét a repülőtérre mentünk, hogy Oaziszba szállhassunk. Heves szél fújt, rohamai meg-megrázták a repülőtéren álló gépet. Leültünk, cigarettáztunk, vártunk. De hiába. Rádió útján közölték velünk, hogy a helikopter, amely Oaziszból indult az önnél 25 kilométerre fekvő repülőtér felé, kénytelen volt visszafordulni, mert a sziklák felett túlságosan dobálta a szél... Ismét hazamentünk. Most már elhittem, hogy az Antarktiszhoz nagy türelem kelll...
