A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-28 / 9. szám
Drámai pillanat: Bánó (Karol Vlach) és Káló (Miskovies László) párbeszéde Érdekes és határozott körvonalakkal kirajzolódó „munkamegosztás" kialakulásának vagyunk tanúi a szlovák főváros színházi életében: míg a Hviezdoslav Színház — a hazai kortárs írók új darabjainak rugalmas ősbemutatói mellett — elsősorban a világirodalom klasszikus veretű drámaírói hagyományának ápolására törekszik, addig az Új Színpad — immár évek óta vállalt következetes műsorpolitikával — lelkes odadással a szocialista országok legújabb zenés vagy prózai színpadi alkotásait „importálja" saját színpadára. Nemegyszer bizony a kísérletezés kockázatának veszélyével járó vállalkozás ez, hiszen olykor „azon melegében" műsortervükbe iktatnak egy-egy új darabot. E bátor szándékból ezúttal Csemer Géza és Szakcsi Lakatos Béla: Piros karaván című musicaljét kaptuk — nem egész tizenegy hónappal a budapesti Fővárosi Operett Színházban tartott ősbemutató utáni Színes és drámai világot tár föl ez a fiatal magyarországi szerzőkettős: a cigányság olykor furcsának tűnő, zárt és nehezen kezelhető mikrovilágát. Ám nem az álromantikás felülnézetből rajzolt, kálmáni vagy lehári operettszemléletből rajzolt, mármár egzotikus „cigány-képlet" ez, hanem a korszakváltás drámája. A Piros karaván az ötvenes évek elején játszódik, annak a kornak atmoszférájában mutatja be a törvény adta egyenlőség, illetve a régi babonák, szokások és előítéletek mezsgyéjén élő cigányság hétköznapjait. Évszázadok jó és rossz hagyományai, az új társadalmi viszonyok adta lehetőségek felismerése, a dallal, tánccal, szenvedéllyel és Indulattal ábrázolt egyéni sorsok viharzása keveredik ebben a játékban. Mindez hitelesen, a komoly realitások talaján történik, mintegy visszapillantva a múltba, de okulásul szolgálva napjaink számára is. Mert tény: a cigányság életének égető kérdéseiben alaposan túlhaladtuk a két-három évtizeddel ezelőtti helyzetet, de ugyanakkor önámítás lenne azt vallani, hogy ezt a kérdést már a véglegesen megoldott társadalmi problémák közé iktathatjuk. Azonban művészi szempontból is figyelemre méltó színpadi alkotás a Piros karaván, hiszen a közelmúltban divatos, többnyire nagy sikerű rigójancsis cigányfolklór műsorok után, Csemer Géza és Szakcsi Lakatos Béla most a legkorszerűbb zenés színházi műfajban: a musicalben próbálták meg a cigányság életének ábrázolását. És azonnal ide kívánkozik az Az öreg cigányasszonyt Gizela Veclóvá alakitja tat fel. Ilyen alak Káló, a bandavezér, akiben vad indulatok feszülnek, bizonytalanul kavargó tudata hol a megszokott régit, hol pedig a rossz köntösbe öltöztetett újat támadja, ilyen figura Bakró, aki nem tud ugyan szakítani múltjával, bár világosan látja, hogy a csempészéssel, üzérkedéssel, bicskázással kitöltött semmittevésnek egyszer már véget kellene vetni, összetett, nehéz helyzetbe sodródó jellem Bánó, a cigányrendőr, akinek egyszerre kellene védenie a haladást jelentő igazságos rendet és a saját véreit is, érdekes figura az öreg „Szent Péter", ez a társadalomból jogtalanul kitaszított vándor, akit a cigányok fogadtak be. A szerzőkettős dicséretére váljék, hogy a Piros karavánban valóban együtt halad a drámai vonal a zenével, szöveg és muzsika egymást egészíti ki: a mondandó igazságát fejezi ki mindkettő szuggesztív erővel. Szakcsi Lakatos Béla muzsikájának alapja — a bratislavai bemutató előtti beszélgetésünk során tett bevallása szerint — elsősorban a cigónyfolklór, ha egy kicsit eltérő hangzásban is, mint azt eddig megszoktuk. Az eredeti cigánymuzsika díszítéseit bátran vegyíti a modern, divatosabb zenei tónusokkal, és Pillantás a múltba — mely ma is még időszerű tanulsággal szolgál a megállapítás is, hogy erre az újszerűségre törekvő elképzelésüket, a gyakorlatban is nagyszerűen sikerült megvalósítaniuk. Határozott körvonalakkal vázolják a cselekményt, mely hűen tükrözi az adott cigányközösség életét, valós és vélt sérelmeit; a lépten-nyomon tapasztalható nyomort, szenvedést, gyűlöletet, megrögzött korlátoltságot, a megkövesedett és minden új ellen bizalmatlan életszemléletet. Káló, Bakró és társaik a maguk törvényei szerint élnek ugyan, de fokozatosan rádöbbennek arra, hogy le kell rázniuk az évszázados hagyományok bilincseit, és jövőjük az új, mindenki számára egyenlőséget biztosító társadalom adta lehetőségek elfogadásától függ. De — helyesen — arról is szó van a Piros karavánban, hogy az új életforma felismeréséhez és megvalósításához vezető út hossza, nem pusztán Kálón és társain, de a nemcigányokon és az állami közigazgatási szervek türelmén, igyekezetén is múlik. A történet ezért drámain sűrített figurákat vonul-Ernest Kostelnik az öreg „Szent Péter" szerepében így az sem véletlen, hogy nemegy dallam már első hallásra megragadja a fülünket. A bratislavai bemutatót Bed'rich Kramosil rendezte — nagyvonalú, a jellemeket sokoldalúan elemző előadást teremtve, ötletesen sikerült megoldania az egyes jelenetek egymásbafűzésének gördülékeny menetét, s ugyancsak az ő érdeme, hogy a színészek, illetve a tánckar és az énekkar jó összmunkát nyújtva, már az első pillanattól kezdve mindvégig remekül érvényesíti a musical hármas törvényét: az ének, a mozgás és a játék egységét. A rendező nagy segítséget kapott ebben Boris Slovák koreográfustól, aki a pezsgő, életvidám vadságtól a tragédia komolyságáig terjedő táncelemekre építi a tánckor produkcióját, mely így távolról sem betét csupán, hanem szerves építménye a zenés drámának. Kiváló hangulatteremtő megoldás Ladislav Vychodil díszlete, mely nemcsak a szereplőknek ad teret, de a nézők számára is látványos. A szereplők népes sorából nehéz feladat külön is megemlíteni valakit. Emlékezetes alakítás például Miskovics László Kálója: póztalan, őszinte, belső vívódásokat tükröző bandavezér. Drámai sodrású alakítás Karol Vlach Bánója, azaz cigányrendőre is. Kemény, kérlelhetetlen, babonából és szenvedésből gyúrt cigányasszonyt alakít Gizela Veclová. De temperamentumos, friss, hiteles figurákat teremtenek a színpadon Ida Rapaiéová, Bozena Polónyiová, Ernest Kostelnik, llubo Roman, Ivó Heller, Karol Cálik és még sokan mások. A Piros karaván tulajdonképpen a múltba pillant, de napjaink számára is még időszerű tanulsággal szolgál. Igaz, nem mutat egyértelműen megoldást, kivezető utat az adott problémából, inkább a bíráló, figyelmeztető, realisztikus talajon marad. De így is kiválóan teljesíti küldetését, mert nemcsak egy megrendítően szép színházi estét ad a nézőnek, hanem egyben gondolkozásra is készteti az embert a fölvetett probléma komolysága, illetve a színpadi megjelenítés formája fölött. Mert a Piros karaván témája és figyelemre méltó sikere egyaránt azt bizonyítja, hogy a musical is alkalmas arra, hogy társadalmilag fontos és magvas mondanivalót ábrázoljunk vele a színpadon. B. M. P. (A. Smotlák felvételei) 16
