A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-09 / 32. szám
HŐSÖKRE Motto: A Szlovák Noinzeti Folkolés nomcsak váratlan moglopotóst, hanoin nagy politikai és katonai bonyodalmat is jolontott a náci Németország számára. Politikai szempontból a Szlovák Nemzeti Felkelés felforgatta Tisának Hitler* tői függő államát. Frankót állandó félelemben és idegességben tartotta a protektorátus sorsát illetően, végül Magyarországon meggyorsította azokat a tendenciákat, amelyek képviselői hátat akartak fordítani a náci szövetségesnek: egyszóval összekuszálta a nácik közép-európai helyzetét. Gustáv Husák Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című könyvéből. onthasogató hideg. 1944 decembere. Az ólmos felhőkből szüntelenül hull a hó. Napok óta hovazik. Kegyetlenül fárasztó a botladozás a térdig érő hóban. Borókaerdőkön át, úttalan utakon. Hajladozni kell az alacsony ágak alatt, s közben szakad róluk a hó a gyaloglók nyakába. Menni kell, nem lehet megpihenni. Dermedt, elcsigázott, halálosan fáradt csapat vergődik felfelé a hegyoldalon. Éhes, szomjas, láztól gyötört katonák gyúrják a havat. Nem akar engedelmeskedni a láb, már csak az akarat viszi előre a szerencsétleneket. Menni keli, hátul egyre gyakrabban ugat fel a géppisztoly, dörrennek a kézigránátok. A hátvéd szünet nélkül harcban van az üldözőkkel. Mint a kopók úgy követik a nyomot a fasiszta vérebek. Egyenlőtlen a harc. Jól kipihent, jól élelmezett, jól felszerelt SS-legények űzik-hajtják a menekülőket. — Mentünk, vonultunk, illetve már csak csetlettünk-botlottunk az erdőben — meséli Balázs Sándor, a Szlovák Nemzeti Felkelés egyik résztvevője, a Duchon-üteg egykori hadnagya. — Kegyetlenül nehéz napok voltak, szinte csoda, hogy néhányon megmaradtunk. Szemben az asztal túlsó oldalán ül Balázs Sándor. Keménykötésű, mokány ember, dongás mellkas, kemény nyakszirt. Harminc esztendővel ezelőtt bátor harcos lehetett. Szlovákia hegyei között ő is taposta a fehér hótakarót, ő is harcolt a túlerővel szemben. Ma a Vörös Hadsereg-utcai gimnázium tanára Bratislavában. Történelmet és németet tanít. — Akkor is tanítottam, amikor kitört a felkelés. Martinban, a reáliskolában. Ma is jól emlékszem azokra az augusztusi napokra. Az iskolában nyári szünet volt, a diákok nyaraltak. Mi tanárok egyhangúan úgy döntöttünk, hogy csatlakozunk a felkeléshez. Az iskola vezetője Perko alezredes, helyőrségparancsnok volt, szívvel-lélekkel részt vett a felkelés előkészítésében, közvetlen tárgyalásokat folytatott Goliánnal és a partizánok vezetőivel, többek között Velicskóval is. Elő volt készítve a talaj, megkezdődhettek az akciók. Éppen akkor utazott Martinon át egy német katonai küldöttség Otto generálissal az élén. Romániából jöttek, ott is égett már a talpuk alatt a föld. Ciryl Kuchta főhadnagy támadást tervezett a küldöttség ellen. Az akciót gondosan előkészítették. Kuchta vasutasnak álcázva felszólította a generálist, szálljon ki a vonatból a küldöttség, mert légiriadó van. A generális vonakodott ugyan elhagyni a vonatot, de aztán kíséretével együtt leszállt. Bekísérték őket a laktanyába, ott éjszakáztak. Másnap kora reggel a laktanya udvarán gyakorlatoztatták a géppisztolyosokat. Amikor a tábornok kíséretével együtt kiment az udvarra, Kuchta felszólította, adják át a fegyvereiket. Az egyik SS-tiszt revolvert rántott és rálőtt Kuchtára. Erre a géppisztolyosok is megnyitották a tüzet és az egész küldöttséget lekaszabolták, így kezdődtek Martinban a harcok. Tudtuk, hogy a német megtorlás nem várat sokáig magára, ezért elrendeltük a riadókészültséget. Eljött hozzánk a laktanyába Velicsko, szovjet partizánparancsnok és felszólított bennünket, csatlakozzunk hozzájuk a fasiszták elleni küzdelemben. Csaknem egy emberként csatlakozott az egész helyőrség. Villámgyorsan peregtek az események. Én ugyan tüzér voltam, de akkor a gyalogosokhoz osztottak be. Vrútky mellett foglaltunk harci állást, akkor már nagy csatát vívtak Strecnóért és Dubná Skáláért. A mi' szakaszunknak Dobrovodsky őrnagy volt a parancsnoka. Ezeknek a harcoknak közismert a története. Drámai napok következtek. Állandóan támadott bennünket a fasiszta légierő, hullatták ránk bombáikat a német stukák. Sok halottunk és igen sok sebesültünk volt. A fasiszták ellen, a szabadságért vívott küzdelemben sok derék hazafi vesztette életét. Balázs Sándorék alakulata is megfizette a véradót. A fasiszták bosszút lihegve rontottak rá a kis ország hős védőire, a Szlovákia hegyei között hősi küzdelmet vívó egységekre. — Kezdettől fogva fölényben voltak a fasiszta csapatok. Később a tüzérségünket is megszerveztük, engem a hegyi üteghez osztottak be, első tiszt lettem a Duchon-ütegnél. Az volt a feladatunk, hogy megakadályozzuk a fasiszták előnyomulását Turócba. A Priekopa községhez tartozó Kosuty település közelében súlyos harcok voltak, elvesztettük egyik ágyunkat. Szeptemberben a Stefanik tábornokról elnevezett II. partizánbrigádhoz kerültem. A Turóci-havasok lejtőin vetettek be bennünket, közvetlen tüzérségi tűzzel árasztottuk el a szerpentineket és a völgyekben is szétugrasztottuk a támadásra felsorakozó fasiszta erőket. Az üteg hősiesen küzdött a szovjet partizánok oldalán, a túlerő azonban legózolta az ellenállást. — Szeptember 21-én megkaptuk a parancsot.- ki kell üríteni Turácot és új védelmi vonalat kell kiépíteni Janova Lehoto közelében. Igen nehéz volt a feladatunk, ez ugyanis német község volt és a lakosság elárult bennünket, a németek hátbatámadtak, az erdei ösvényeken mögénk kerültek. Az ellenség az ütegek megsemmisítésére törekedett. A Duchon-ütegen kívül együtt harcolt velünk a Holcík- és a Stefunkoüteg Is. Kegyetlen harcok dúltak az egész frontszakaszon. A fasiszta támadást nem lehetett feltartóztatni. Tankokat, tüzérséget vetettek be. Nem tehettünk egyebet, megkezdtük a visszavonulást a hegyek közé. Az ütegeket gépkocsikra raktuk, a lőszert és más egyebet saját magunk cipeltük. Szakadatlan harcok között folyt a visszavonulás. Akkorra már a II. légideszant dandárhoz osztottak be bennünket, ezt repülőgépeken szállították ide a Szovjetunióból. Közvetlen parancsnokunk Kovác százados volt. Kozelníknál nagyszerű harci sikereket értünk el, feltartóztattuk a németek támadását, megsemmisítettük jól kiépített géppuskafészkeiket. Visszavonulásunk útvonala Detván és Hrochoton át a Pofonéra vezetett. A Polana alatt el kellett ásnunk a lövegeket. Nem jutott az ellenség kezére egy sem, a mi ütegünk az egyedüli nehézfegyver, amely megmaradt. Az egyik ágyú a Banská Bystrica-i múzeumban van, a másik állítólag a martini hegyoldalon, a harmadikról eddig nem hallottam. Útban a Pofonéra találkoztunk Aszmolovval is, a legendás hírű szovjet partizónporancsnokkal. A Pofonon is folytatódtak a harcok, ott álltunk utoljára szemközt az ellenséggel fegyverrel a kezünkben. Nem sokáig tudtuk tartani magunkat, jött az újabb parancs: oszlassuk fel az üteget és kisebb csoportokra szakadozva próbáljuk meg az áttörést a partizánegységekhez. Elindultunk. Tapostuk a havat, éjszaka gödröt ástunk, abban húztuk meg magunkat. Az éhségtől és fáradságtól jóformán mór aludni sem tudtunk. Felőrlődtünk teljesen, bukdácsoltunk a hóban. Átgázoltunk a Garam jeges vizén. Minden szakaszon fasiszta járőrök cirkáltak, mint a hajtóvadászaton úgy leskelődtek ránk. A kimerültségtől elvakultan beleestünk a csapdájukba. Mint a csordát, úgy hajtottak bennünket Feketebalogra; ott az iskolába zártak be bennünket, aztán a besztercebányai fogdába, majd a bratislavai katonai fegyházba kerültünk. Innét aztán a hitleri Németországba vittek bennünket, a kaisérsteinbruchi, illetve altenburgi koncentrációs táborba .. . Kitárultak a fasiszta börtönök, táborok kapui, kiözönlöttek a napfényre a foglyok. Az altenburgi tábor április 15- én szabadult fel. Balázs Sándorék is elindultak a szabadságba. A tábor kapuján kilépő fogolyban aligha ismerte volna fel valaki a felkelési harcok délceg tüzérhadnagyát. Nehéz napok, hetek, hónapok voltak mögötte, az otthon maradottaknak sem volt könnyű dolguk. Sok szorongást, aggodalmat élt át Balázs Sándor felesége is, míg biztos hírt kapott arról, hogy él az ura, nem esett el a felkelési harcokban. — Az történt ugyanis — mondja el most harminc évvel később a történteket Balázsné —, hogy a bratislavai katonai kórházból írt egy sebesült szlovák tiszt, jöjjek el a kórházba az uram okmányaiért. Azt. hittem, elesett a férjem, meghalt a harcokban. Szerencsére nem így volt. — Dubná Skálán harcolt az egységünk — veszi át a szót Balázs elvtárs. — Simonie százados szakaszparancsnok előretolt állásba rendelt ki, hogy onnét irányítsam a tüzérségi tüzet. Indultam én rögtön, fel a hegyoldalon. Ledobtam magamról a zubbonyt, ingujjban rohantam előre, hogy minél hamarabb irányíthassam a tüzérségi tüzet a harckocsik ellen. Akkor mondja az egyik katonánk, hogy oldalt németek vannak. Németek? — csodálkoztam, de máris vágódtunk le a földre, mert oldaltüzet kaptunk. A nácik olyan erős géppuskatüzet zúdítottak ránk, hogy se előre nem tudtam menni, de a zubbonyomért sem tudtam visszakúszni. Ottmaradt a pénztárcámmal, okmányaimmal együtt, meg a feleségemnek írt levéllel. Alkalmasint valamelyik német elvihette a zubbonyt, talán ő is sérült volt, a kórházba került, ott a pénzt kiszedte a pénztárcából, az okmányokat meg a szemétkosárba dobta. Onnét halászta ki a sebesült tiszt, és amikor áthozták ót a bratislavai katonai kórházba, üzent a feleségemnek, jöjjön el az okmányokért. — Nem tudtam, él-e az uram, vagy már halott, sokat aggódtam, hiszen akkoriban sok volt a halott, a sebesült, kegyetlen volt a felkelési harc, a fasiszták irgalmatlanul ölték a felkelőket. Sokáig tartott, míg végül hírt kaptam, hogy él az uram. Élt, de még végig kellett szenvednie a koncentrációs tábor poklát. Aztán mikor kitárult a tábor kapuja, Balázs Sándor is elindult haza, sietett felszabadult hazájába, hogy segítsen felépíteni a romokat, segítsen építeni a szocializmust, hogy az új nemzedék egy boldog, szabad hazában és békés világban élhessen, soha ne kelljen megismernie a háború borzalmait. MÉSZÁROS JÓZSEF Felkelő katonák a hegyekben — balról jobbra: Stefan Holcík, Balázs Sándor hadnagy, dr. Fedor Duchon ütegparancsnok és Fedor Klimácek hadnagy EGY FELKELŐ TÜZÉRHADNAGY
