A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-20 / 51. szám
SOMLYÖ GYÖRGY C sa k a béke... Ne is mondjátok, tudom én, hogy csupa kis háború a szerelem, a hivatal, az utca, a gyár, hogy a család csöpp egére is naponta nehézbombázók raja száll, felkel reggel az ember s magányába beássa magát, úgy várja a múló percek körülötte becsapódó sorozatát, tudom én, hogy akaratod és akaratom s a tizediké s a tízezrediké, ha összecsap, úgy robban, akár az atom, s kiszámíthatatlan erőket idéz föl, tudom én, hogy az emberi természet messze még a leszereléstől, attól, hogy az ember fegyver nélkül álljon meg egymás előtt reggeltől estig és estétől reggelig, s fedezék nélkül, menedék nélkül, csel nélkül, álcázatlanul eressze a senki földjére álmait, szavait, tetteit, tudom én, ó tudom, hogy még a meztelenül egymáshoz simuló testeken is olykor láthatatlan páncél csikorog, hogy marni kész a csók puha húsai közt is a fog, hogy értelmes, szép, szelíd szavaidon mint gázol át hirtelen sírva-röhögve a lélek ős-szörnye, a HY, tudom én gyilkos és öngyilkos fegyvereidet, szerelem s szeretet, tudom, hogy az indulatok egy percre se kötnek fegyverszünetet, tudom, én, hogy a magányos, örömtelen öregek bombaként szorongatják szűkülő ereikben a vérrögöket, hogy más fegyverük már nem maradt, ezzel küzdjenek az egyedüllét szörnyei ellen, tudom én, tudom én s mi mindent még, jaj, a lélekben s a testben, ne is mondjátok, tudom én mind az emberi nyomort, mit a béke, e vágyva-vágyott, legszebb emberi szó is rejt puha négy betűjébe, tudom azt is, ó tudom én, hogy még a leggyönyörűbb is, művészet, tudomány hány temetetlen holtat hagy minden győztes csatája után, hogy még az űrrakéták tüneményes röptének is megvan az árnya e földtekén, s hogy békében is ölhet az érdek, a téboly, a vakhit, az ország, a hatalom és a dicsőség, tudom én, hogy az értelmet, e bőralatti, kényesen' lüktető, finom artériát, nemcsak a modern erőszak kifinomult gyilka, de az ösztönök durva pattintott kőbaltája is mily könnyedén üti át, ne is mondjátok, tudom én, de azért mégis mindezek ellen csak a béke a vért, csak a béke, a hosszú, a megszakítatlan, a béke, amely nem puszta szünet a harc-sorozatban, a béke, a hosszú, a nemcsak ránk, a fiakra, unokákra szabott, a béke, amely puha húsa mögött nem rejt kemény csonthéjba zárt egyre növekvő robbanó atomot, a béke, amely nem összecsapódó függöny a háború lázas próbái előtt, a béke, amely nem rombolni sűrít, de szétrobbantja a bárgyú erőt, a béke, a hosszú, amely oly hosszú, mint egy nyári nap, mikor háborítatlanul teheted legkedvesebb dolgaidat, mintha egy örökkévalóság lenne minden percre kimérve, mindennek ellenére, amit tudtok, s tudok én is, csak a béke, csak a béke fékezheti meg a békében is tomboló indulatot, • mindazt, ami önnön bensejében is ott vicsorog, csak a béke a jó pásztor, az okosan terelő, az ősi juhász, a szilaj csikós, aki minden vad mént megzaboláz, csak a béke a rettenthetetlen, villám-szemű idomár, aki előtt értelmes alakot ölteni kényszerül az idők mélyéből üvöltve gomolygó mindenféle homály, csak a béke, a béke szelídítheti meg bennük a rengeteg irdatlan őskori, bozontos, uszonyos, ormányos, cézár-fejű, pápasörényű, pénz-pikkelyű, ágyú-agyarú, földagyú fenevadat, ■ mit a háború ránkvadított az évezredek alatt. éNiqcSenek c silla g o k^ Azon az estén lámpaoltás után csak ő tartózkodott egyedül a folyosón, s az ablakon át figyelte a téli éjszakában didergő csillagokat. A szolgálatos nővér ügyet sem vetve rá ment tovább a következő szobát ellenőrizni, hiszen ismerte már öt, ahogy minden este arcát az ablaküvegre tapasztva bámulja a csillagokat. — Nővérke — szólt az ápolónő után , nővérke, a csillagok fényesen ragyognak, főleg az, ott - és mutatóujjával egy távoli csillag felé bökött. A nővér, mintha csak először hallaná ezt a kifejezést, egy pillanatra rácsodálkozott. Persze, a csillagok fényesen ragyognak — mosolyodon el, és tovább sietett. Kis idő elteltével ő is bevánszorgott a szobájába, s álmában fényesen ragyogtak a csillagok. Reggel, amikor felébredt, az ablakhoz rohant, hogy meggyőződjön róla, igaz-e az, amit álmodott. Meglepetésére egy csillagot sem talált az enyhén beborult égen. Mint akit valami kellemetlenség ért, leverten nyitott be a szolgálatos nővér szobájába, észre sem véve, hogy már a délelőttös nővér tart szolgálatot. Nővérke, én hazudtam magának, nincsenek is csillagok. A nővérke elmosolyodott, s átnyújtotta neki a szokásos reggeli orvosság-adagját. BODZSÁR GYULA M. VODERA felvétele
