A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-20 / 51. szám
Az egyik legértékesebb vadásztrófea — a vaddisznó, feltéve, ha puskavégre kerül az elődöket. Azt, hogy milyen talajon milyen fát telepített; hogyan ültette, miként gondozta meg növesztette — mindezt szinte egyetlen pillantással meglátja. Nem kell kérdeznie senkit, csupán a fákkal meg a cserjékkel társalog, s mindent megtud a múltról. Egyébként sokmindenre saját maga is emlékszik, hiszen ő is itt született ezen a tájon és talán ötéves sem volt még, amikor már rendszeresen járta az erdőt. Tizennégy-tizenöt éves kamasz volt, amikor először kevere-C S E N D J É B E N dett egy kellemetlen erdei kalandba: barátjával oly mélyre merészkedtek a rengeteg belsejébe, hogy mielőtt még visszaérhettek volna, rájuk szakadt az este, s így kénytelen-kelletlen egy etető tetején gubbasztva virrasztották át az ezernyi nesszel, éles rianással, sejtelmes suhogással teli éjszakát... Persze, ma már férfias határozottsággal mosolyog ezen az emléken, de akkor ... Általában a csendet szereti, legfőbb szórakozása az olvasás és a keresztrejtvényfejtés. — Egyedül kószálni a sűrűben, ez az igazi élvezet — mondja halkan. — A legszívesebben a közvetlen munkatársaimmal és a fákkal társalgók. Mert az erdő sosem titkolódzik, csak ismerni kell a nyelvét, a szokásait. A főerdész úgyszólván mindent amit az életben fontosnak érez, az erdőben látottakkal hozza összefüggésbe. Réges-régen elmúlt már az az idő, amikor aprócska gyerekként fától fáig, sűrűtől tisztásig esetlettbotlott a fenyvesek és bükkösök csendjében; az erdő gyarapította ismereteit, alakította a gondolkodását, csiszolta az érzésvilágát. Itt formálódott ki a szépérzéke (ma is oly elragadtatással ecseteli a napfelkelte mesés szépségét, amikor a fák koronái közé beosonnak a pirkadat bíborvörös sugarai — mintha újonc lenne a szakmában) hangjában valami fojtott izgalommal meséli hogy milyen heveset dobban a szíve, ha olykor-olykor megpillant kőrútján egy-egy vadat, és megpróbál óvatosan lépkedve a közelébe lopózni... Szinte kamaszos becsvággyal és lelkesedéssel mesélni, Tizenhárom, ölet meg egy felet? ... hogy micsoda lélegzetvisszafojtó, kalandos izgalmat jelent szarvasbőgés idején, kora hajnalban, esőben, szélben könnyed léptekkel az erdei tisztások irányába settenkedni, mert — szerinte — talán nincs is szebb dolog a világon, mint megpillantani egy-egy párt kereső, kevély főtartású szarvast... Az erdészt nem riasztja vissza se vihar, se hófúvás, se tikkasztó hőség, se fáradság — boldogan megy, hiszen a természetet idősebb testvérének érzi. Keresi hát a jelzéseket, melyeket a fák rejtegetnek számára. Figyeli: a talaj mit növeszt „jókedvvel“, s mit „dajkál“ mostohább öllel; milyen fát terebélyesít gyönyörűséggel s milyennek ad csak soványabb életet. És az erdő felel, csak tudni kell olvasni a dombhátak és a hűvös völgyek nyitott könjMapjain. Az erdész zárkózottsága egyre jobban, mondhatnám, szinte teljesen föloldódik: az elmúlt évek eseményeiről, saját gyermekkori emlékeiről és felnőttkori élményeiről beszél. — Bizony, aki egyszer megszereti az erdőt, aligha tud hűtlenné válni hozzá ... Valahogy én is így vagyok ezzel; korán megtanultam például, hogy a fenyő gyantával könnyezik, ha sebet ejtenek rajta; azt is kitapasztaltam, mikor miképp viselkednek az állatok... Remek dolog ismerni a természet minden titkát és neszét. — Kiből lehet erdész? — Mindenkiből, aki szenvedélyesen tudja szeretni a munkáját, aki nem percekre akarja számolni a munkaidőt. Mert az erdészet távolról sem csupán sétálgatás vagy vadászgatás. Naponta reggel hatkor talpon vagyok, gyakorta pedig még késő este is kifutok megnézni, hogy minden rendben van-e? Vasárnap éppen úgy, akár hétköznap. Még karácsonykor is ... Karácsony? Az erdészlak környékét majd hótakaró borítja, amelyen délidőben sziporkázó napsugarak kergetőznek, este pedig a sápadt holdfény fogja ezüstössé varázsolni a környéket. Ilyenkor már két-három napja mély csönd van, nem hallik fűrészvijjogás, fejszecsattogás vagy a tehetetlenül földre zuhanó fák feljajduló reccsenése, törzsük suhogó zuhanása sem. Este, miután egybegyűlt a család és meggyújtották a fenyőfa gyertyáit s elköltik az ünnepi vacsorát, az erdész fölveszi ünnepi egyenruháját, hogy elinduljon az etetők felé és megnézze: vajon eléggé tömöttek-e, rendben odataláltak-e az erdő négylábú lakói?... — Az erdészek legszebb kötelességeinek egyike, hogy a sűrű karácsonyi hóesésben vagy a tisztán fénylő hold ezüstös fényében megfigyeljék az etető köré sereglett őzeket, szarvasokat, dámvadakat s a többi állatot; hogy meggyőződjenek arról, vajon mindenütt csend és békesség van-e? — S nem kár a korán véget érő karácsonyestért? Tűnődve elmosolyodik. — Az én feladatom a százkarú bükkösök, a sudár fenyvesek világának nyugalma fölött őrködni. Mindennap. Kivétel nélkül. A főerdésznek egyébként nemcsak ebben van igaza, de az időjárást is eltalálta. Reggelre . valóban zúzmarává fagyott a ködfátyol... BORSAI M. PÉTER (P. HASKO felvételei) 7
