A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-15 / 46. szám
Lovicsek Béla HOSSZÚ ÉJSZAKA m Az őrnagy még azon a hajnalon összeköttetésbe lépett a főparancsnoksággal. Beszámolt a helyzetről és további utasítást kért. A főparancsnokság egyet értett azzal az elképzelésével és javaslatával, miszerint a legrövidebb időn belül el kell hagyni a tábort, amelyről a németeknek most már pontos információik vannak, és minden pillanatban jól előkészített támadást indíthatnak ellene, ami esetleg a partlzénegység teljes megsemmisülését jelenthetné. A főparancsnokság fél órányi tanácskozás után kiadta az utasítást: azonnal megkezdeni az elvonulást... s megadták az új tábor pontos helyét is — mintegy negyven kilométernyire a régitől. Az utasítás szerint azonnal — az új tábor kiépítése után — akcióba kell lépni a vasúti összekötőnek és a rádiós lánynak. További pontos utasítást, Valamint a két összekötő beépítését az új tábor közelében működő megbízott, J. K. erdész intézi, aki néhány napon belül személyesen jelentkezik a táborban. Jelszava: „Magasan áll a nap“ ... Válasz: „Mert derült az ég..." A „költözködés“ négy napot és négy éjszakét vett igénybe. Kegyetlen négy nap volt. Talán soha senki nem fogja elfelejteni. Az emberek teljesen kimerültek a sok teher cipelésében. Semmit sem hagyhattak hátra, mindenre szükségük volt: élelemre, lőszerre, robbanó anyagra, fegyverre, hálózsákra ... Szerencséjükre az időjárás kedvezett. Nem havazott, hideg sem volt. A közelgő tavasz érződött már a levegőben. A sebesültek és a lábadozók sínylették meg legjobban az utat. Tehetetlenségükben a fogukat csikorgatták és káromkodtak: a társaikat sajnálták, hogy csak a terhűkre vannak. Az egység tagjainak nagyobbik része a fiatal németet legszívesebben a pokolba küldte volna. Maga a parancsnok is sokat töprengett, mi legyen a sebesülttel. Mielőtt azonban végleg döntött a sorsáról, beszélt vele. — Gondolkodtál-e azon, mi lesz veled? — Nem tudom — vonta meg a vállát. — Ha itt hagyunk, esetleg elpusztulsz, föltéve persze, ha a társaid nem találnak rád időben — mondta az őrnagy. Viszont, ha rád találnak, nem bjiztos, hogy megúszod ép bőrrel. Jó kis kutyaszorítóba kerültél, látod... — Kis szünetet tartott, majd így folytatta: — Nézd, van már köztünk francia, magyar, lengyel, orosz, és hát természetesen szlovák... német azonban még nincs. Mihez értesz? — Mesterlövész vagyok. — Ilyen fiatalon? — Igen. Már tizenötéves koromban versenyt nyertem. — Értem. — bólogatott az őrnagy. — Magadnak kell döntened — mondta még s várta a fiú válaszát. — Ha lehet, közietek maradok. — Tudod, hogy mire vállalkozol? — Igen. — Akkor azt is tudod, nyilván, hogy innen visszaút nincs! Sok munkájukba került, amíg az új táborhelyen úgy ahogy berendezkedtek. Alig fejezték be a munkát, tavaszi zápor szakadt a nyakukba. Villámlott, mennydörgött, kísértetiesen zúgtak a fenyvesek. Mintha földöntúli erők szabadultak volna el a hegyekben. Mondták is a partizánok — különösen az idősebbek —, hogy alig-alig emlékeznek ilyen koratavaszi égiháborúra. Ilyenkor még hóviharok tombolnak a hegyekben. Másnapra lehűlt a levegő, szinte belevacogott a foguk. Később szállingózni kezdett a hó. Megérkezett az erdész. Jó ötvenes, nagydarab, pirospozsgás arcú férfi, tele energiával, életerővel. Távcsöve a nyakában lógott, puskája meg hanyagul a vállára vetve. Oldalán duzzadt bőrtáska fityegett. Az erdész csakhamar az őrnagyhoz került, aki már napok óta várta. Bár, ha egész őszinte akar lenni, titkon abban reménykedett, hogy nem jön: sajnálta a lányt meg a klskatonát. Magának sem vallotta be, miért. Az erdész egy üveg szilvóriumot húzott elő a táskájából és a parancsnok elé tette a hamarjában összetákolt asztalra. Az őrnagy a pálinkát dicsérte, az erdész meg az ügyeskezű partizánokat, akik aránylag rövid idő alatt tábort vertek. Ittak, rágyújtottak. — A két emberért jöttem — tért rá az erdész rögtön a tárgyra. — Egy akció előkészítéséről és végrehajtásáról van szó. Az a helyzet, hogy a németek nagy csapategységeket vonnak össze, muníciót halmoznak fel. A fő vasúti vonalakon állandóan áramlik a front felé az utánpótlás. A mi feladatunk az, hogy zavart keltsünk a németek közt a vasútvonal és a felhalmozott muníció felrobbantásával. — Értem... —- bólogatott az őrnagy. — És mi lesz az én két emberemnek a feladata? — Ebben a városban — mutatott az erdész az előttük szétterített térképre —, a háromszázegyes ház pincéjében van élhelyezve az adó-vevő, és a német főparancsnokság telefonközpontjába bekötött lehallgató készülék. A lány beszél németül. Feladata egyrészt a lehallgatott értesülések továbbítása, másrészt a vasutas fiú által hozzájuttatott anyagnak a továbbítása ... Egyébként nekik kettejüknek még véletlenül sem szabad találkozniuk. Az anyag átvételét és átadását a ház tulajdonosa, Mária nővér intézi. Idősebb hölgy apácaruhában. — S a fiú honnan, kitől kapja az anyagot? — A fiú a szomszédban lesz elhelyezve. Neki az lesz a feladata, hogy minden reggel és este hatkor kimegy az állomásra, és a 3435-ös számú mozdony vezetőjétől átveszi a jelentést. Veszélyes feladat: a városka hemzseg a németektől... — Az én két emberem visszakerül még hozzám? — Nem tudom... de nem hiszem — felelte az erdész. — Ha megindul a tavaszi támadás és előrelódul a frontvonal, csakhamar felszabadul az egész ország, kötve hiszem, hogy szükség lenne még rájuk... Majd ... a civil életben, akkor igen. Sok munka vár itt mindnyájunkra. — Mikor indultok? — kérdezte még az őrnagy. — Itt éjszakázom ... csak hajnalban indulunk... — mondta az erdész és lefeküdt. Nyomban el is aludt. Jó idegzetű, egészséges ember lehet, gondolta az őrnagy magában, de nem szólt semmit. Kihez is szólt volna, hiszen az erdész már javában hortyogott... Az őrnagynak mindig elszorult a szive, ha egy-egy emberétől el kellet válnia. Most sem volt ez másképpen. Járt fel s alá, morzsányi álom sem volt a szemében. Egyik cigarettát a másik után szívta, néha kortyintott az italból, pedig érezte már a hatását, kissé kóválygott a feje. De most jó is volt ez a könnyű bódultság, ez az agyat zsibbasztó tompaság. Hirtelen elhatározással köpenyét a vállára borította és az erdélyi lányhoz ment. Zsuzsa mély álomból ébredve, riadtan nézett a parancsnokra. — Mi történt? — kérdezte. — Valami baj? — Ahogy vesszük — mondta az őrnagy. — Hajnalban indultok. A lány szeméből nyomban kiperegtek az álom morzsái, s helyükbe valami megmagyarázhatatlan szomorúság és bánat költözött. — Igen, igen... — suttogta — értettem ... — Szóval... úgy készülj, hogy hajnalban indultok és ... és aligha találkozunk már az életben.., — Elhallgatott. Sok mindent el akart még mondani a lánynak. Szerette volna megköszönni a munkáját, az áldozatkészségét, egyszóval mindent ... És azt is szerette volna megmondani neki, hogy találkozásuk első pillanatától tetszik, hogy szereti... — Vigyázzatok egymásra ... és járjon sikerrel a munkátok. Jó éjszakát! Az őrnagy a lánytól a fiúhoz ment, aki olyan mélyen aludt, hogy alig bírta életre rázni. — Ügy készülj, fiú, hogy hajnalban indultok. — Igen, igen... — mondta bambán, de még mindig nem értette teljesen, miről van szó. Jól látta ezt az őrnagy, ezért hát megismételte: — Szóval hajnalban indultok... Valahogy ez a fiú is a szívéhez nőtt. Talán azért, mert egy kicsit a saját fiára emlékeztette. Egy kicsit apa volt, nem csak parancsnok. Apja mindenkinek —, korra való tekintet nélkül —, aki hozzája tartozott. Mennyire elérzékenyült, fene vinné el a szilvóriumot. Aztán férfias, kemény mozdulattal megveregette a kiskatona széles vállát. — Vigyázzatok egymásra. Nekünk túl kell élnünk a háborút! Kötelességünk! ... Hát járjatok szerencsével!... Jó éjszakát! A fiú szeméből most már teljesen kiröppent az álom: az őrnagy melegen búcsúzik tőle, ő meg csak néz a bamba szemével, s egyetlen szót sem szól, villant át az agyán. — Kaphatnék egy cigarettát? — szólt jobb ötlet híján a távozó őrnagy után. Az őrnagy visszajött, zsebéből elővett egy gyűrött dobozt és az egészet átadta a kiskatonának: négyöt cigaretta lehetett benne. Mielőtt bármit is szólhatott volna a fiú, a parancsnok elment, meg sem köszönhette a cigarettát. Korholta magát. Felhúzott térddel ült a prices közepén és füstölt. A sötétben fel-felizott a cigaretta parazsa, mint langyos nyári éjszakákon bokrok alján a szentjánosbogarak. Fújta, fújta maga elé a füstöt és a hajnali indulásra gondolt, mert most már semmi másra nem tudott gondolni, csak az új feladatra, meg a lányra, akivel együtt lesz, együtt dolgozik, s akinek talán egyszer lesz alkalma megmondani, hogy szereti... Hajnalban útrakészen várta az indulást. Hallgatagon ült a priccse szélén. Körülötte a társai még mélyen aludtak. Egyedül ő virrasztóit meg a tanító, aki most óvatosan lépkedve a sötétben hozzáment és leült melléje. — Hová készülsz? — kérdezte csendesen. — Lakodalomba — felelte a fiú egykedvűen. Ebből a válaszból megértette a tanító, hogy különleges feladatról van szó, ami senki másra nem tartozik, csakis a fiúra. — Vigyázz magadra, fiam... Jól véss mindent az agyadba és a szívedbe, hogy majd egyszer számot adhass mindenről, ami történt, amit ml tettünk itt közösen: szlovákok, szovjetek, magyarok, franciák és a többi barátaink... Ennek a nemzetköziségnek a szelleme kísérjen egész életedben... Isten veled, fiam! — Kezet fogott és visszatapogatózott a helyére. Jó, hogy sötét volt és nem látta senki, hogy a kiskatona szeme teleszaladt könnyel. Így csak önmaga előtt szégyenkezett, mert melyik férfiember nem szégyellt a könnyeit? Elöl ment az erdész, nyomában a lány, s a fiú zárta a sort. Hosszú és nehéz volt az út. A fiú néha megkérdezte az előtte lépkedő lánytól: — Bírod? — Bírom — jött nyomban a válasz. Már teljesen kivirradt. A korai napsugár, mint véres csík, be-benyilalt a fák közé. Tavaszvárón fütyültek a madarak. Néha fürge mókus villant el előttük. Déltájban értek az erdészlakhoz, amely egy tisztás szélén, a lombok alatt húzódott meg szerényen. Kéménye vendégvárón füstölt. Borjúnyi nagyságú, hófehér szőrű komondor futott eléjük aprókat vakkantva, jobbra-balra csapkodva a farát és a nagy bozontos farkát: a barátkozás jeléül. Odabent idős, fehérhajú néni várta és fogadta őket szives szóval, terített asztallal. Egy üveg pálinka is állt az asztal közepén. — Édesanyám — mutatta be az erdész a nénit. — Feleségem, családom nincs. Az ebéd kiadós és ízletes volt, a pálinka meg méregerős, majd megfojtotta őket, különösen a lányt. Délután az erdész aprólékosan elmagyarázta a feladatukat. Mikor mindent tudtak, amit tudniok kellett, a fiú vasutas ruhába öltözött és névre szóló igazolványt kapott. A lány szintén új, városias ruhával cserélte fel a régit. Most látszott csak igazán, milyen csinos és vonzó teremtés. Ruhájához jól szabott tavaszi kabát is járult. „Felszereléséből“ nem hiányzott a női táska sem, benne az igazolvány, kölni, rúzs, zsebkendő miegymás. (Folytatjuk)
