A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-08 / 45. szám
Az a puszta tény, hogy a náci gépezet egy csavarja vagy, még nem biztos, hogy teljesen elaljasított és kivetkőztetett emberi mivoltodból. Nem biztos, hogy minden fenntartás nélkül közösséget vállalsz azzal a „német csizmával“, ami letiporta Európát. .. Én, fiú, hiszem és állítom: teremtésre és alkotásra született az ember, nem pedig arra, hogy gyilkoljon! Én sem, te sem... Fiatal vagy, alig húszéves. Nem igaz, hogy ne lettek volna gyerekkorodban vágyaid és álmaid, amelyeket szerettél volna megvalósítani. Nem igaz, hogy te arra születtél, hogy itt járj a szlovák hegyekben és emberekre vadássz. Nem lehet igaz, hogy te mindazzal egyet értsz, ami itt történik! Az őrnagy lehajtotta a fejét, beletúrt a fekete szakállába, majd tovább folytatta: — Ha magányos óráinkban felnézünk a csillagos égre, mert felnézünk: én is, te is. Mert kell, hogy az ember valahol, valamiben keresse és megtalálja az otthont... jobb híján a csillagokban, a nagyon távoliakban, fiam, meg a féltve őrzött emlékeiben ... És a leningrádi eget látom odafenn, te meg a berlinit vagy a münchenit... Én Csajkovszkij muzsikáját hallom a fülemben, te meg talán éppen egy Goethe verset ízlelgetsz a nyelveden ... Én azon a távoli csillagszekéren a feleségemet látom, amint járja a rettentő nagy égboltozatot, te meg a kedvesedet, akivel pillangót kergettél a réten, vagy a hangversenyen ültél összefonódott ujjakkal ... És most itt ülünk egymással szemben. Két ember, paradox módon két ellenség. Mindketten az életünkért verekszünk. Én a makacs kérdéseimmel, te meg a konok hallgatásoddal. De ne feledd, fiú: az én kérdéseim a jövőt szolgálják, a te hallgatásod meg a pusztulást jelenti .. . És most felteszem a kérdést: érdemes-e hallgatnod!? A fiatal német hosszú hallgatás és mérlegelés után megszólalt: — Tessék, kérdezzen! Az őrnagy rágyújtott. — Csak ketten jöttetek? — Igen. — Miért csak ketten? — Két embernek könnyebb követni egy embert, mint egy egész szakasznak. — Hogyhogy nem tévesztettétek szem elől a női ruhába öltözött alakot anélkül, hogy észre vett volna titeket? Hosszabb szünet után válaszolt a német: — Mert ő tudta, hogy mi követjük. — Nem egészen értem — vonta fel szemöldökét az őrnagy. — A női ruhába öltözött alak a mi emberünk — mondta a német. — Nemcsak azt tudta, hogy követjük, hanem ágak tördelésével jelzést is hagyott maga után. — Jól sejtettem ... — # jegyezte meg a parancsnok, s a lányhoz fordult. — Lém, ezúttal sem hagyott cserben a megérzésem, vagy inkább a szemem, illetve mind a kettő... — Miért, miből sejtetted? — kérdezte a lány. — Az a mi mákvirágunk elfelejtett megborotválkozni, már pedig ilyen vállalkozásba kezdeni a siker legparányibb reményében csak frissen borotvált arccal lehet.. . Közönséges, elemi hibát követett el. Nem annyira agyalágyultak a németek, hogy ne vették volna észre első pillantásra az illető borostás állát. Nem vették észre, mert nem is akarták — mondta az őrnagy. Logikus következtetése meggyőzően hatott. Annak ellenére a lány mégsem értett egyet vele: — Hátha tévedsz? — Kizárt dolog ... Miből gondolod? — Hátha csak félre akar vezetni bennünket ez a tejfeles szájú német? — Nem hiszem ... Azzal úgysem terelheti el a lényegről a figyelmet. Különben rövidesen meggyőződünk az igazságról. Majd próbára tesszük — mondta az őrnagy, s ismét a némethez fordult: — Mi volt a parancs? — Felderíteni a partizánegység pontos helyét, aztán ... — Aztán? — Nagyobb erő összevonásával kifüstölni és megsemmisíteni. — Milyen nagyobb erőre gondolsz? — Elsősorban létszámfölénye, nehéz fegyverek bevetésére, esetleg néhány repülő támogatására. — Mit gondolsz, fiú, ilyen terepen számíthat-e sikerre a német parancsnokság? — Feltétlenül. — Mire alapozod a biztos állításodat? — Ha az ellenség fészkének a helye pontosan ismert, s ha ráadásul pontosan ismert a létszáma és a tűzereje is, akkor egy pillanatig sem lehet kétséges a vállalkozás kimenetele — felelte a német világosan, magabiztosan. Az őrnagy elgondolkodott: — Mit gondolsz: a társad visszajut az egységéhez? — Ha félútig eljut, akkor biztosan jelentést tehet a parancsnoknak. — Miért félútig? — Ott egy negyven tagú csoport várakozik ránk . . . természetesen harci készenlétben. Az őrnagy felpattant a helyéről. Idegesen járt fel s alá. Ez a fordulat váratlanul érte. Most már nemcsak az idegesítette, hogy egérutat nyerve a német pontos jelentést adhat a parancsnokának, hanem inkább a tíz emberének a sorsa aggasztotta, akik üldözés közben teljesen megfeledkeznek az óvatosságról és így könnyen belefuthatnak a németek gyűrűjébe, ami végzetes lehet a számukra. Most mit tegyen? Küldjön utánuk erősítést? Késő. Túl sok időt vesztettek. Tehetetlen dühében nagyot káromkodott. Meglepetten nézett rá a lány. Az őrnagy haragja most a női ruhába öltözött árulóra irányult. Kiadta Zsuzsának a parancsot, hogy öltöztessék át a gazembert, sorakozzon föl az egység, s az áruló is álljon közéjük. A lány elment. Néhány perc múlva visszatért és jelentette, hogy a parancsot végrehajtották. — Ráismernél-e az illetőre? — kérdezte a némettől. — Természetesen — válaszolta. —I Nem egyszer láttam őt a faluban meg a parancsnokságon. — Gyerünk! — mondta az őrnagy, miközben az ajtó melletti szegről leakasztotta a tárcsás géppisztolyát és a vállára vetette. A németet egy idősebb partizán támogatta ki a bunkerből. Feszült pillanatok következtek. Mikor a fiatal német az iménti „menyecske“ elé bicent és az arcába nézett — hasogató, nyilaló fájdalma ellenére —, elmosolyodott: — ö az — mondta egykedvűen. Fitymáló gúny és alig észlelhető megvetés ült az arcán. — Nem igaz!... Hazudik!... — ordított fel a férfi rossz sejtéssel. Ide-oda járt a szeme, mint a ketrecbe zárt vadé. — Nem igaz, hazudik! A többiek ugyan nem tudták, hogy miről van szó, de abban a pillanatban sok mindent sejtettek és megértettek a történtekből. Megvető pillantások közepette hördültek fel, kis híján nekiestek a kiabáló, tiltakozó, majd meg könyörgő férfinak. Az őrnagy csendre és nyugalomra intette az embereket. — Mi nem igaz? — fordult kérdésével a remegő emberhez. A hangja csendes volt, alig hallották a sor végén állók. Bár csendes és halk volt, mégis több szenvedély és fenyegetés izzott benne, mintha torkaszakadtából ordított volna. Talán ettől a hangtól, talán a nagy rémülettől, torkára fagyott a szó. Tátogott, hápogott, mint a partra vetett hal, de egyetlen értelmes szót sem tudott kimondani. A sor megmozdult és félkörré görbült. Mindenki döbbenten és megvetéssel nézte a remegő, tátog'ó embert. Az őrnagy felemelte a kezét: — Menj! — mondta. A férfi nem mozdult. Mintha gyökeret eresztett volna a lába. — Menj! — ismételte az őrnagy, de most már ordítva. Az ember megmozdult. Kilépett a sorból. Tétován, segélykérőn körülnézett, aztán elindult. El, kifelé a táborból. Előbb lassan, bizonytalanul lépkedett, hátra-hátranézett, majd mind jobban szaporázta a lépést, végül futásnak eredt. Szinte röpítette a félelme és a reménye: talán megússza ép bőrrel... Az őrnagy kezében megszólalt a géppisztoly. A férfi futása megtorpant, két karját szétcsapta, megfordult a tengelye körül és elvágódott. A sziklák között csapkodó visszhang is elült. Akkora csend borult a táborra, mintha megsüketült volna a világ. Alkonyodott, majd leszállt az est. Az őrnagy egyre idegesebben nézte az óráját. Rossz sejtések gyötörték. Magához hivatta az erdélyi lányt. — Valami jó erős nyugtató kellene — mondta a homlokát ütögetve. — Nincs véletlenül a gyógyszerek között? — Van — felelte a lány —, a nyugtalanság okát azonban a gyógyszer úgysem szünteti meg. Hozzak? — Kérek! Kilenc óra tájban végre történt valami: visszatért a tíztagú csoport két tagja — a kiskatona, hátán a cigányképűvel, a Hosszúval, aki tüdőlövést kapott s rengeteg vért vesztett. Alig volt már benne élet... A fiú is elvágódott a kimerültségtől, mint a kidöntött fa. — Mind ... mind odavesztek — suttogta alig hallhatóan s elveszítette az eszméletét. Sajnos, jól sejtette, gondolta az őrnagy, aki leverten és keserűen állt a két ember fölött. Minden úgy történt, ahogy megérezte. — Életben marad? —. kérdezte a lánytól, aki a sebesülttel foglalkozott. — Nem tudom... ha kórházba szállíthatnánk... ha vért kaphatna ... talán... de még akkor sem biztos... úgyszólván minden vére elfolyt... Hajnalban meghalt. Mikor kivitték a barakból és a kiskatona az üresen maradt priccsre nézett, könnybelábadt a szeme. — Én mindent megtettem érte — mondta ma’ga elé. — Nyugodj meg — csillapította őt a lány. — Te semmiről sem tehetsz ... Más a saját bőrét mentette volna, te pedig... te pedig nem hagytad cserben a barátodat. .. Igyál egy kis vodkát, és ne gondolj semmire, vagy ha gondolsz is, hát arra gondolj, hogy mindent megtettél érte, amit ember megtehetett. Jól láttad és tudtad, hogy menthetetlen, és te mégis megpróbáltad a lehetetlent... és ez nagy dolog ... — ö is megtette volna értem, olyan ember volt, akire mindig lehetett számítani. — Lehetett... — mondta a lány —, lehetett... — ismételte. Legszívesebben ő is sírva fakadt volna, dehát neki fékeznie kellett a könnyeit, nagy szükség volt a biztató, bátorító és megnyugtató szavaira. Virradt már, mikor a lány elment a fiú mellől. Helyére a tanító ült. A fiú ránézett, amiből a tanító kitalálta a kívánságát. — Csavarjak egy cigarettát? — Igen — mondta a fiú. Rágyújtott. — Mintha ólomba öntöttek volna. — Elhiszem, miért is ne hinném — mondta a tanító. — Jól kipihened magad és erősebb leszel, mint valaha. Csend. — Szörnyű volt — mondta a fiú sokára. Nem és nem bírt szabadulni nyomasztó élményeitől. — Mármár beértük a menekülő németet, amikor minden oldalról megszólaltak a fegyverek... Ügy megzavarodtunk, azt sem tudtuk, merre forduljunk, hová lőjünk. Körülöttünk fütyültek, vijjogtak a golyók, pásztázták a havat, bokrokat, s úgy pattogtak a fák derekán, mintha ezer fakopács dolgozott volna... Itt is felbukik valaki, amott is. .. jajgatás, segélykérés... mi ketten hátrálva tüzeltünk, hol magunk elé, hol balra, majd meg jobbra... pokol, földindulás ... aztán elhallgatott a társam géppisztolya is. Odanézek, hát egy fa tövében öszszegömbölyödve hörög, a szájából ömlik a vér, a mellén is locsog a ruha a vértől. . . Magam sem tudom, hogyan kerültem vissza . .. Ha keresztre feszítenének sem tudnám megmondani... És minden hiába volt: a német célba ért, az embereink odavesztek... (Folytatjuk)
