A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-20 / 38. szám
Gyümölcsös a mocsár helyén Nemrégiben hallottam azt a véleményt, miszerint «huncut szerzet az újságíró". Merthogy minden riportútjára alaposan felkészül, tanulmányozza az üzemet, a termelési folyamatot, az iparágat, egyszóval mindent, amiről Írni akar, s csak azután vállalkozik az útra, amikor már biztosan tudja, hogy nem érheti meglepetés. A riportot viszont úgy j írja meg, mintha semmit se tudott volna jóelöre, hanem az olvasóval együtt tenne „szenzációs felfedezéseket". „ Biztosítom olvasóimat, hogy ezúttal semmi „huncutkodás" nincs a dologban: mielőtt Dvory nad 2itavou-ba (Udvarára) utaztam volna, nem olvastam mezőgazdasági szakirodalmat. Hogy miért nem? Bevallom, túlságosan is egyszerűnek tartottam a témát: szinte szakembernek éreztem magam a yümölcstermesztésben. Csak „menet őzben" derült ki, hogy bizony nem ártott volna egyet-mást alaposabban áttanulmányoznom. Ne tessék megijedni, azért semmi sincs veszve I Látogatásom ideje alatt végighallgattam néhány nagyszerű „kiselőadást: Mackó László és Schule Emil adott elő a legtermészetesebb környezetben, az almafák között. — A gyümölcstermesztő egyik legfontosabb munkája a trágyázás. De nálunk bizony nem olyan egyszerű a dolog,, mint például a gabonatermesztésnél, hogy „trágyáztam, jól van, most már teremni fog és kész". A trágyázás! tervet az úgynevezett „levéldiagnosztika" alapján készítjük el. Nagyon meg kell gondolni, mit hogyan csináljunk, mert a szakkönyvek, folyóiratok segítségére se számíthat mindig az ember: van úgy, hogy ha tizet elolvas közülük, mind a tíz más tanácsokat ad ... Tehát Udvardon, az egységes földművesszövetkezet gyümölcsösében vagyunk. Mackó Lászlóval, az úgynevezett „ötödik (zöldség- és gyümölcstermesztő) részleg" vezetőjével és Schule Emillel, a szövetkezet gyümölcskertészével járunk a terhük alatt roskadozó almafák között. — Ezerkilencszázhatvanhatban alapítottuk a gyümölcsöst nyolcvan hektárnyi területen — mondja Schule Emil —, azelőtt mocsár volt itt... Most negyvennégy hektáron almát, húsz hektáron sárgabarackot, nyolc és fél hektáron őszibarackot, öt hektáron pedig körtét termesztünk. Fél hektár területen szőlővel kísérletezünk ... Ha lehet, a barackról inkább ne beszéljünk! Az idén szinte mind elfagyott, csak „mutatóba" termett néhány darab. Pedig rekordtermésre számítottunk. Sajnos, az időjárást nem lehet tervezni... Az alma- és körtefák viszont az idén is szép termést hoztak'. Almából három fajtát termesztünk: jonathánt, starkingot és golden delíciust. A gyümölcsös létrehozása óta eltelt nyolc év alatt a jonathán bizonyult közülük a „legmegbízhatóbbnak". Egyetlen hibája, hogy nagyon érzékeny a lisztharmatra. — A törpe almafákat maguk kísérletezték ki? — A fákat Magyarországról, Rákóczifaivárói hoztuk. Magyar minta szerint termesztjük őket... Nézze például ezt a fát: ez az „M-4"-es alany. Középerős fa, termőkarjai kilencven fokos szögben vannak lekötve. Négy-öt évig növekszik, utána minden erejét a termésbe adja ... Hirtelen egy traktor áll meg mellettünk. — Hová kell mennem? — kérdezi utasításra várva Kovács Ferenc traktoros. Bizonyára rengeteg a munkája, de azért feltartom őt: éppen csak egy „villámnyilatkozathoz" szükséges időre: — Mióta megalakult a szövetkezet gyümölcsöse, itt dolgozom. A permetezéstől a kultivátorozásig minden az én dolgom, ami traktorral elvégezhető. A szövetkezetnek huszonhárom éve vagyok tagja. — Hallottam, hogy a szövetkezet dolgozói nemrégen Jugoszláviában voltak kiránduláson. Feri bácsi is velük volt? — Nem voltam, kérem. Nekem nincs arra időm. Sok a munka itt, a gyümölcsösben, meg aztán építkezünk is ... Elmosolyodik, beindítja a motort, s a traktor hamarosan eltűnik a szemünk elől. A legújabb utasítás szerint a raktárépület felé vette útját. Menjünk mi is utónál A szövetkezet hűtőberendezéssel ellátott, száz vagon gyümölcs befogadására alkalmas raktárát tavaly adták át rendeltetésének. Meglehetősen nagy most itt a forgalom. Ahogy belépek, mindjárt menekülni kezdek egy számomra ijesztő, furcsa „vasszörnyeteg" elől, amely — 1. Schule Emil, a szövetkezet gyümölcskertésze az almafák között 2. Kovács Ferenc traktoros mint később kiderül — tulajdonképpen nem más, mint emelővillás motoros targonca. Bajkay Lajos irányítja. — Mit jelentsen ez a nagy sürgésforgás? — kérdezem kísérőimtől. — A Jednota fogyasztási szövetkezet meg a Zöldség- és Gyümölcsértékesitő Vállalat költözködik. Nyárra ugyanis ők bérelték ki a raktárt, s most át kell adniuk a helyet nekünk, mert télre a saját almánkat raktározzuk itt el. Sok idő már nincs, szeptember 15-én kezdődik az almaszüret. A gyümölcsös tehát szeptember köze' pétől lesz igazán forgalmas hely. Jelenleg — azaz látogatásunk idején — csupán a tíz állandó alkalmazott tartózkodik itt, de szüretelni legalább százan jönnek. Lesz munkájuk elég, hiszen roskadoznak súlyos terhük alatt az alma- és körtefák... Remélem, megbocsát az olvasó, ha ezúttal egy kicsit „formabontó" leszek: végezetül egy rövid történetet mondok el. Az Udvardi Egységes Földművesszövetkezet gyümölcsösében „mutatóba" termett őszibarackból én is kaptam — mutatóba — néhány darabot. Tessék elhinni, hogy minden „hátsó* gondolat nélkül raktam be egy átlátszó nylonszatyorba, s már a Nővé Zámky-i (érsekújvári) vasútállomáson a figyelem középpontjába kerültem: mindenki a szatyor tartalmát nézte. De az igazi nagy sikert Bratislavában arattam: A Malinovszkij utcán mentem, amikor hirtelen két asszony szóváltására lettem figyelmes. — Neked teljesen elment az eszed — jelentette ki az egyik. — Láttál te már ekkora barackot? — Hát akkor mi az? Ezt mondd meg nekem, ha olyan okos vagyl — így a másik. — Biztosan sárgadinnye... Vagy akármi, de nem barack. Most már biztosra vettem, hogy az én táskámon akadt meg a szemük. Hátrafordultam: — Ne tessék ezen összeveszni I Őszibarackot viszek. Tessék, kóstolják megl Az udvardi szövetkezet gyümölcsösében termett... Aztán halkan — mert nem tudtam, érdekli-e őket ez a tény — még azt is hozzátettem: — A mocsár helyén ... VARGA ERZSÉBET Prandl Sándor felvételei Ahegyek, o lankás lejtők lakóinak régi, becsülettel végzett, derekas férfimunkát igénylő foglalkozása a juhászat... Aligha van a világon még egy ilyen, nemzedékről nemzedékre öröklődő „szabad" foglalkozás, mely ennyi varázslatos szépséget rejtene magában. És hamarjában bizony aligha tudná valaki is elsorolni, hogy hány szebbnél szebb népdal, eredeti népi mondóka, kedves legenda vagy éppenséggel igaz történet őrzi azoknak az időknek emlékét, amikor még a dimbes-dombos tájak lakóinak szinte egyetlen megélhetési forrását a birkák tartása, a karámozás, a gomolya- meg az ostyepkakészítés jelentette; amikor a bacsók, azaz a számadó juhászok és az egyszer furfangos kedvű, másszor pedig halkszavú bojtáraik voltak az égbolt felé komorszürkén magasodó sziklák lábánál zöldellő tisztások korlátlan urai; amikor a végtelen csend csodás birodalma, az éles, tiszta levegő, a festői környezetberj legelésző nyáj, az erdők sűrűjéből hirtelenül előbukkanó kalyiba és a juhásztanyát hangos csaholással őrző kutyák valami olyasminek teremtették meg az utánozhatatlan és eredeti varázsát, amit szavakban alig-alig lehet elmondani, ami igazán csak átérezni lehet... Néhány hete egy kerek napot töltöttem a Liptó szívében fekvő Jamník község földművesszövetkezetének juhásztanyáján. Igaz, ez a néhány röpke óra kevés volt ahhoz, hogy részleteiben is megismerjem Vladimír Blecháó bacsó és három bojtárának nehéz, de szép munkáját. Az ott töltött egy nap azonban elegendő volt ahhoz, hogy olyan emberek emlékét zárjam szívembe, akiktől a juhok és a természet iránti szeretet gyakorta sok áldozatot, lemondást, a családtól való hosszabb-rövidebb ideig tartó különélést követel. A nap még alig kúszott valamivel magasabbra a Baranec s az Ostry Rohác csúcsainál, így egyelőre a közeli Racko-völgy fái közé sem kukkantott be, amikor elindultam a juhásztanya felé. Jól kezdődött ez a nap, mert mindjárt reggel szerencsém volt. Alighogy magam mögött hagytam a falu legszélső házát és nekivágtam a meredek domboldalnak, egy gépkocsi állt meg mellettem, mondván, elvisz egy darabon, addig se kelljen hegynek fölfelé ballagnom. Ügy tűnik, hogy akinek egyszer kedvez a szerencse, attól másszor sem pártol el, mert a kocsi nemcsak hogy abba az irányba ment, hanem egyenesen az általam kiszemelt tanyára tartott juhsajtért! Mint később megtudtam, ilyen fuvar hetente egyszer, legfeljebb kétszer fordul elő ... Keskeny, mindössze két szűk keréknyomnyi volt az egyre magasabbra kapaszkodó földút, kígyóként kanyargott a reggeli harmattól csillogó mezőn, majd a lejtő nehezén túljutva, gidres-gödrös kérgét dús lombú fák rejtették terebélyes koronáik árnyékába. Távolabbról Birkanyirás — „bacsómódro" Kieste 6
